1. Az európai forradalmak modellje

E forradalmak általában az alábbi négy, egymást követő felvonásban játszódtak le kevés kivétellel mindenütt:

1. Először az ellenzéki erők egymással összefogva megdöntik az adott kormányzatot. A közös front eleve különböző társadalmi-politikai erőkből állt. A nagypolgárság a mérsékelt liberalizmus, a korlátozott, cenzusos választójogon alapuló parlamenti rendszer és az alkotmányos monarchia híve volt. Az egyszerűbb polgárság, a kispolgárság ezen túlmenő, radikálisabb, demokratikusabb célokat követett; így az általános választójog híve volt és a köztársaságért lelkesült. Az igazi, fő ellentét azonban nem a polgárság különböző rétegeit állította szembe egymással, hanem a burzsoáziát a fejlettebb zónákban kialakuló, új munkásosztállyal, amely már a valódi egyenlőséget, a munkához való jog kivívását, sőt végső fokon a tulajdonviszonyok, a polgári gazdasági-társadalmi struktúra átalakítását tűzte ki célul.

2. A győzelem után a volt ellenzéki front időleges egysége felbomlott. Előtérbe léptek az eltérő osztályérdekekből származó, belső ellentétek. Franciaországban, amely e négyfelvonásos modell klasszikus példáját nyújtotta, az 1848. februári közös forradalmi akció olyan koalíciós kormányt hozott létre, amelyben a hatalmon addig nagyrészt szintén kívülmaradt s ezért elégedetlen, liberális nagypolgárságot Lamartine, a kispolgárságot Louis Blanc, a plebejus tömegeket pedig, szinte jelképesen, egy Albert nevű munkás képviselte. Most, a második felvonásban, kiéleződött a belső küzdelem a „trikolór”, vagyis a liberálisok háromszínű, nemzeti zászlója és a vörös zászló, pontosabban ezek hívei közt, majd pedig 1848 májusában, a választások után, a nemzetgyűlés jobboldala határozottan szembefordult a „szociális köztársaság” híveivel.

3. A harmadik felvonásban, miután a liberális polgárok a közös frontból kiváltak, a radikálisok és a munkások néhol együtt, másutt külön, saját erejükből próbálták folytatni a forradalmat, de leverték őket. A „nemzeti műhelyek” feloszlatása ellen tiltakozó párizsi munkásság fegyveres felkeléssel {II-1-56.} próbálta a hanyatlási folyamatot visszafordítani, de 1848 júniusában vérbe fojtották kísérletét. A német, osztrák, észak-itáliai zónákban a munkásosztály jóval fejletlenebb volt még, mint Franciaországban. De a francia társadalmi küzdelmektől, osztályharctól a liberális polgárság itt is megriadt. S így, midőn választania kellett, inkább feláldozta a forradalmi programot és volt ellenfeleivel, a hatalom korábbi birtokosaival próbált egyezkedni.

4. Végül a negyedik, utolsó felvonásban, amelyben a nemzetközi politika láncreakciója a forradalomnak már nem segítőjeként, hanem fékezőjeként érvényesült, felülkerekedett az ellenforradalom, az autokrácia és most már félretolta a liberális polgárságot is. Így lett Franciaországban 1848 decemberében a köztársaság elnöke, választással, az a III. Napóleon, aki azután rövidesen császári trónra ült.

Bécsben, amelynek politikai fordulatai közvetlenül érintették Magyarországot, 1848 márciusában a burzsoázia, kispolgárok, diákok, munkások együttes forradalmi akciója győzött a feudális abszolutizmuson. Ezután, már 1848 májusában, a liberális polgárok áttolódtak a császári hatalom oldalára. Utóbb, 1848 októberében pedig a munkások és diákok kezdtek új forradalmi akcióba, de végül a császári sereg túlerejével szemben magukra maradtak, miután még a magyaroktól várt segítséget sem kapták meg kellő eréllyel és időben. Bukásukat az abszolutizmus újabb, újféle uralma követte.

Magyarországon, mint láttuk, 1848. március közepén szintén egy időben és egy irányban léptek fel a liberálisok és a radikálisok. A liberális nemesek Pozsonyban, az országgyűlés székhelyén, a maguk módján, a radikális ifjak pedig Budapesten, az ország központjában foglaltak állást, ugyancsak a maguk módján. Itt is volt feszültség, ellentét a két tendencia között. De ez utóbb sem vezetett szakításra, összeütközésre köztük. Mindenekelőtt azért nem, mert volt és maradt egy közös, külső ellenfelük. A Habsburg-hatalom központi vezetése ugyanis 1848 tavaszán csak a forradalmi helyzet nyomása alatt, kénytelen-kelletlen fogadta el azokat az új törvényeket, amelyek Magyarországnak nemcsak belső, polgári átalakulását, hanem nemzeti önállóságát is kimondták, bár továbbra is a Habsburg-ház közös uralma alatt, a Habsburg-monarchia keretében. Az önállóság e mértékét az udvar kezdettől fogva sokallta, majd pedig 1848 nyár végén, itáliai sikerei nyomán, nekilátott, hogy megnyirbálja, vagyis engedményeit legalább részben visszavonja. Ugyanakkor viszont magyar részről inkább növelni szerették volna a nemzeti önállóságnak ezt az 1848 tavaszán elért hatókörét. Ha történelmet írunk és nem múlt századi apológiát, akkor meg kell állapítanunk, hogy maga gr. Batthyány Lajos, a kormány élén, Kossuth támogatásával, ezt az önállóságot a perszonálunióig akarta tágítani. Annyival is inkább akarta, mivel arra számított, hogy létrejön egy új, német polgári nemzeti egységállam, amelyhez feltehetően, valami formában a tulajdonképpeni Ausztria is csatlakozik. Magyarországnak viszont ilyen szándéka nincs és így a köztük lévő kapcsolat is módosulni, lazulni fog. Utólag mi már tudjuk, hogy ez a német egység akkor, így, nem jött létre. A radikálisok viszont még teljesebb függetlenség {II-1-57.} elérésére vágytak, kezdettől fogva kikerülhetetlennek látták a konfliktust a Habsburg-dinasztiával, és elsősorban azért bírálták a Batthyány-kormányt, mivel az – szerintük – nem készült e konfliktusra elég határozottan. Mindebből 1848 szeptemberében válság, összeütközés, majd a forradalomban szereplő erők közös frontjának újabb megszilárdulása, új nekilendülés, nemzeti szabadságharc következett, amelyet Ausztria egyedül nem, hanem a behívott cári orosz hadsereg segítségével, roppant túlerővel tudott csak leverni. A különböző magyar politikai irányzatok összefogását e nagy küzdelemben a liberális nemesi ellenzék volt vezére, Kossuth tudta biztosítani. A magyar szabadságharc így lett a másutt már elapadó, európai forradalmi mozgalmak folytatója. A liberális nemesek jobbratolódása itt is érezhetővé vált, a parasztmozgalmak és főleg a nem-magyar parasztok elégedetlenségét felhasználó nemzetiségi mozgalmak okozta sokkhatás következtében. Ennek az irányzatnak az a reménysége azonban, hogy megegyezést, békét lehet létrehozni Ausztriával, sikertelennek bizonyult. Egyrészt azért, mivel Ausztria nem akart egyezkedni, másrészt pedig azért, mivel Kossuth 1849. április 14-én kimondatta Magyarország teljes függetlenségét, a Habsburg-ház trónfosztását, nem utolsósorban éppen azért, hogy útját állja az alkudozási óhajoknak. Végül, a szabadságharc bukása után, bosszúállás, osztrák önkényuralom következett.