2. A magyar politikai spektrum

A magyar változat megkülönböztető jegyét az európai forradalmi modellen belül, történetírásunk nem indok nélkül szokta elsősorban az 1848. szeptemberi fordulattal bekövetkező, új fellendülésben, a folytatódásban felfedezni. Kevesebb figyelmet szentel azonban rendszerint más, további megkülönböztető jegyeknek, amelyek e folytatódás jellegét is érthetőbbé teszik. Sőt hajlamos arra is, hogy egyszerre kétféle forradalmi modell segítségével magyarázza a magyar eseményeket. Vagyis, hogy egyrészt 1848 egykorú európai forradalmai sorában helyezze el azt, ami Magyarországon végbement, másrészt pedig, hogy az utóbbit ugyanekkor az első, XVIII. század végi nagy francia forradalommal vesse össze. Magában véve persze ez is sok tekintetben indokolt, ha a két modell közt világosan különbséget teszünk, hiszen Magyarországnak valóban ez volt első polgári forradalma és neki is külső támadással szemben kellett nemzeti önvédelemhez folyamodnia. Csakhogy míg az első francia forradalomban a külső intervenció kísérletét olyan balfelé tolódás követte, amelyben az irányítást mindig más, radikálisabb irányzat, végül a jakobinus diktatúra vette át, Magyarországon a nemesi politikai vezetés, bár a külső fenyegetéssel szemben összefogott a radikálisokkal, a vezetést saját kezéből nem adta ki, annak átadására nem kényszerítette és nem is kényszeríthette rá más erő. Itt, az adott erőviszonyok között, a jakobinus diktatúra feltételei alapjában véve nem voltak adva, és így nem {II-1-58.} taktikai lépéseken múlt csupán, hogy 1848 őszén meg nem valósulhatott. Sőt hozzátehetjük, hogy a nemesi vezetés politikai befolyása, szemben a radikálisokkal, 1849-ben nem csökkent, hanem inkább megint erősödött, bár egy belső Thermidorhoz a fegyveres küzdelemben természetesen nem juthatott el. Az eltérésekre 1789 és 1848 között, a hasonlóságok mellett és azok ellenére, annyival is nagyobb figyelmet kell fordítanunk, mivel a párhuzam nemcsak az utókor történeti tudatát befolyásolta, hanem még nagyobb hatással volt az egykorúakéra is, akik reményeiktől vagy félelmeiktől vezetve maguk is hajlottak arra, hogy saját koruk törekvéseit, jelenségeit, fordulatait a francia modell ismeretében, annak alapján értelmezzék, sőt olykor megpróbálták annak szereposztását, szóhasználatát is követni. Az eltérések két szempontból is külön mérlegelést érdemelnek. Először is azért, mivel 1789 és 1848 között nemcsak átmeneti visszaesés jött, a restauráció időszakában, hanem továbblépés, gazdagodás is a társadalmi gondolkozás terén, kibontakoztak a polgári társadalmon túlmutató, új, szocialisztikus, utópisztikus eszmék és törekvések, amelyek bizonyos hatása nálunk, így Petőfi forradalmi demokratizmusán belül is megfigyelhető. De azért is, a másik oldalon, mivel 1848 immár új típusú franciaországi fejleményei, a proletariátus törekvései, a munkaorganizáció ügye, a párizsi munkásság tavaszi felkelése, annak elbukása, a burzsoázia hátrálása, mind nagy hatással voltak az új eszmék és a hazai proletariátus kezdeteinek megítélésére a fejletlenebb Magyarországon is. Európa különböző részeinek egyenlőtlen fejlődése, de egyidejű kölcsönhatása e téren is megmutatkozott.

A magyar társadalmi-politikai erők, mint az 1848 szeptemberi fordulat, tehát az a mód is megmutatta, ahogy a forradalomnak szabadságharcba való átnövése végbement, minden hasonlóság ellenére is sokban különböztek azoktól, amelyekkel 1848 négyfelvonásos forradalmi modelljének szereplői közt találkozunk. A liberálisok és a radikálisok társadalmi programja közt az ellentét nem volt akkora, hogy összefogásukat az 1848 nemzeti vívmányait fenyegető, külső veszéllyel szemben az meggátolta volna. A nemesség nem volt egészen azonos a francia tőkés nagypolgársággal és zömében nem látta pozícióját alapvetően veszélyeztetve azzal, ha vezetése, egy belső súlypontmódosítás árán, a radikálisokkal összefog. A radikálisok viszont, bár a hagyományos, régi típusú nemesi politikát ellenezték, maguk is elsősorban nemzeti, közjogi vonatkozásban voltak radikálisak, és nem annyira társadalmi célkitűzéseikben, amelyekben nemigen mentek túl az elért eredményeken. A köztársasági államformának hívei voltak, de zömükben nemigen követték a francia kispolgári demokratákat az általános választójogért vívott küzdelemben, a parasztság kérdését alapjában véve megoldottnak hitték 1848 törvényeivel, a jobbágyfelszabadítással, és kevés kivétellel elhatárolták magukat a városi plebejus elemek, munkások mozgalmaitól. Még pontosabban: a radikális táboron belül is többféle árnyalatot vagy éppen szétágazó törekvést fedezhetünk fel, amelyek ellentétei csak azért nem bontakoztak ki szembetűnően, mivel fejlődésük még nem jutott el az ehhez szükséges további {II-1-59.} stádiumba. A szociális respublikának az a látomása s az a nyitottság a jakobinizmus felé, amely igen kevesedmagával Petőfit jellemezte, a további fejlődés távlatában nyilvánvalóan másra, többre irányult, mint amit nem egy közeli barátja, harcostársa képviselt a márciusi ifjúságon, az avantgardon belül, nem szólva a jóval kevesebbel beérő kispolgárok, értelmiségiek zöméről. S nem szólva azokról a náluk idősebbekről sem, akik, gyakran látszólag hasonló szavakkal, alapjában véve egyfajta kisnemesi radikalizmusnak voltak szóvivői, úgy gondolva, hogy az új nemzeti államban magától értetődően az alsóbb nemesi rétegek fiai fogják ezentúl az önálló apparátus megszaporodó politikai, igazgatási, katonai és egyéb posztjait betölteni.

Mivel az adott helyzetben ezek az eltérések még nem váltak szét a sajtóban külön irányzatokká, és mivel a radikális újságírók, főleg a márciusi ifjak, kissé szétszórva erőiket, többféle orgánumba írtak, együtt, egymás után tárgyaljuk alább a radikális lapokat. Elöl az elsőt, a márciusi ifjakét, a Marczius Tizenötödikét, amely a sort 1848. március 19-én megkezdte, és amely végül is a leghosszabb életűnek bizonyult valamennyi közt. Majd a többit, a kisebbeket, amelyek többféle árnyalatot képviselve, többféle változatban próbáltak az első nyomába lépni. Április 6-án jelent meg a konzervatív Honderű folytatásaként a radikális Reform, annak jeleként, túl a színváltozáson, hogy irodalmi lapok, divatlapok is politikai közlönyökké alakulnak át. Ezt követte április 10-én a pesti Die Opposition, amelyre a más nyelvű lapok közt fogunk még visszatérni, május 2-án a kolozsvári Ellenőr, majd június 1-én a Radical lap, ismét az ország fővárosában. Nem meglepő, ha szerzőink arról írnak, hogy a politikai élet megélénkülését, izgalmas lüktetését gombamódra szaporodó, új lapok jelezték, amelyek mind igyekeztek radikális hangnemükkel túltenni a többin. Sajtótörténetünk múlt század végi összefoglalója, Ferenczy József, a maga konzervatív liberális szemszögéből úgy látta, hogy mindez, hangzatos jelszavakkal, a republikánus „terrorizmus” nagy előretörésének volt tanújele. A puszta számok azonban nemegyszer félrevezetők. A valóságban ugyanis e vállalkozások gyakran nem bizonyultak hosszú életűnek, és a félbemaradt kísérletek, próbálkozások inkább a radikális tábor viszonylag gyenge voltát jelezték. A márciusi ifjak és tulajdonképpeni lapjuk: a Marczius hatásfokát egy időre megsokszorozta pozíciójuk, amíg a nagyvárosi bázis rendelkezésükre állt. A többi radikális vállalkozás azonban nemigen tudta magát hosszabb ideig fenntartani. A július 1-én megindult Népelem csak szeptember végéig élt, annak ellenére, hogy közben július 18-án magába olvasztotta a Radical Lapot, és augusztus 8-án a Reformot. Az 1848 őszén megindult Köztársasági Lapok, majd az év végén azt követő Jövő és Forradalom még rövidebb életű kísérletnek bizonyult, pedig ez már a nemesi vezetés és a radikálisok összefogásának volt időszaka. Hasonlót jelez a radikális lapok elterjedtségét illetően az előfizetők száma is. A legjelentősebb radikális lap, a Marczius Tizenötödike is csak 733 előfizetővel rendelkezett. A Reformnak mindössze 110 előfizetője volt, ebből 87 vidéken. A Népelem két másik lappal egyesülve is csak 225, az Opposition {II-1-60.} pedig 275 előfizetőig vitte fel. E számok, ha tekintetbe is vesszük a pesti utcán elég nagy mennyiségben eladott példányokat, messze elmaradnak a liberális lapok számai mögött. A Pesti Hírlapot még év végi hanyatlásakor is 2554, a kormányhoz közel álló Pesther Zeitungot 2811, a Kossuth Hírlapját meg éppen 4214 előfizetőnek küldték szét.

A „baloldal” azonban nem volt azonos a radikálisokkal. S ha csak nem nézzük mi is az egykorú középnemesek szemével, kívülről, a velük szemben állók táborát, nekünk is jeleznünk kell azt a törekvést, amely valóban, társadalmi programjában is túlment azon, amit 1848 törvényei alapján a kormány és a tőle e téren nem sokban különböző radikális tábor képviselt. Ezt a tulajdonképpeni baloldalt a szociális respublika egy-két hívétől eltekintve Táncsics Mihály és 1848. április 2-án indult lapja, a Munkások Újsága képviselte, amelynek megint külön fejezetben foglaljuk össze küzdelmeit, jelezve azt a nagy felzúdulást, amely a valódi baloldalnak az egykorú Magyarországon kijárt. E kísérletet történelmileg annak ellenére jelentősnek kell tartanunk, hogy az adott hazai erőviszonyok közt fejletlennek, a politikai életben elszigeteltnek és végül is gyengének bizonyult, és hogy a vele szembeforduló többieknek végül is egyesült erővel sikerült elhallgattatniok. A radikálisok többségével szemben Táncsics és – más változatban – Petőfi az, akinek álláspontja társadalmi szempontból is valóban radikális, demokratikus célokat képviselt. Aligha helyes tehát a politikai fejleményeket, utólag, mint nemegyszer szokás, „Petőfiék”, pontosabban egy olyan, egységes „baloldal” szemszögéből megítélni, amilyet késői szerzők utólag szeretnének 1848 Magyarországán felfedezni, egyúttal egy jakobinus mintájú forradalom lehetőségei és követelményei szempontjából vetve mérlegre a magyar 1848 tényleges eredményeit.

A politikai sajtó spektruma, amelynek addig új, radikális színei voltak a legszembetűnőbbek, 1848. nyár elejétől kezdve, az újabb szakaszban kiegészült a fővárosban berendezkedő kormány, a forradalomból született első magyar felelős minisztérium orgánumaival. Ezeknek megint külön fejezetet szentelünk. Közülük a hivatalos lap funkcióját, amelyet eleinte, átmenetileg a Pesti Hírlap egy külön rovata próbált ellátni, az 1848. június 8-án megindult Közlöny töltötte be mindvégig, több mint tizennégy hónapon át. Ez fontos szerepet vitt a szabadságharc szervezésében, de – főleg eleinte – csak a hivatalos közlemények, rendeletek, felhívások közzétételére szorítkozott és közvéleményformáló, programadó politikai lappá nem válhatott, mivel egységes politikát megindulásakor maguk a kormány tagjai sem képviseltek. Abban azonban mégis egyetértettek, hogy a népet, a parasztságot mielőbb fel kell világosítani 1848 vívmányairól és azok korlátairól, megmagyarázva, hogy mi jár és mi nem jár neki, az elégedetlenkedőket le kell szerelni, a kedélyeket meg kell nyugtatni és Táncsics lapjának hatását lehetőleg ellensúlyozni kell. Ezt a célt szolgálta a kormány által 1848. június 4-én magyarul és több más hazai nyelven megindított, népszerűnek szánt Nép Barátja. Annál határozottabb irányú politikai lap lett viszont, magas színvonalon, {II-1-61.} 1848. július 1-től kezdve a Kossuth Hírlapja, amelyen kiadóként a kormány pénzügyminisztere szerepelt ugyan, de amely a valóságban kezdettől fogva inkább a kormányon belüli ellenzék lapja volt, legalábbis addig, amíg maga a Batthyány-kormány még helyén maradt. E lappal természetesen megint külön fejezetben foglalkozunk. Míg egyébként az előző, első időszakot, mint láttuk, a polgári sajtószabadság kivívását követően a sajtótermékek – főleg a radikálisok – gyors szaporodása jellemezte, most kezdett a sajtótörvény bizonyos fokig fékező hatása érvényesülni, ami ugyancsak a kormány pozíciójának erősítéséhez járult hozzá. A kisebb, megalapozatlan vállalkozások ugyanis, ha több-kevesebb érdeklődésre számíthattak is, nem tudták lefizetni a kauciót, és így megszűnni kényszerültek. A lapok szaporodása így augusztusban leállt. Lényegében véve az így kialakult spektrum folytatódott azután a következő, harmadik szakaszban is, amely a Batthyány-kormány lemondásától, az Országos Honvédelmi Bizottmány megalakulásától, tehát 1848 szeptember végétől tartott az év végéig. A változás inkább csak annyi volt, hogy a háborús konfliktus kiéleződésével együtt a politikai sajtó hangneme egyre határozottabban Habsburg-ellenes irányba tolódott.

Az 1848. év e széles körképét még egy további fejezettel kell lezárnunk. Ez az elején az egykorú irodalmi és szakmai sajtóval foglalkozik, amely sokban maga is átpolitizálódott, vagy legalábbis amelynek fejlődésére nagymértékben kihatottak a politika fő erővonalai. Ezután pedig a vidéki sajtó fellendülését, illetve a nem magyar nyelvű sajtó viszonyait próbálja röviden jellemezni. Az utóbbi nemcsak a nemzetiségi kérdés szempontjából érdemel ekkor figyelmet, hanem német vonatkozásban azért is, mivel a hazai német nyelvű lapok állásfoglalásának spektruma részben a magyar politikai sajtóét követte, és nem egy orgánum német nyelven is kifejezetten a magyar forradalom és szabadságharc ügyét támogatta.

Mindeddig oly széles volt a sajtó spektruma, hogy a főbb irányzatok, lapok, illetve műfajok mind külön fejeztet igényeltek. Az új szakaszban, amely 1849 küszöbén, azzal indult, hogy a kormány és a parlament Budapestet átmenetileg feladni kényszerült, ez a spektrum erősen összeszűkült, annyira, hogy ettől kezdve a sajtó alakulását és politikai vitáit időrendi fejezeteken belül foglaljuk össze a továbbiak során. A diagram természetesen itt is hullámvonalat mutat. A válságot, az év küszöbén, ismét a politikai sajtó bizonyos emelkedése követte az új központban, Debrecenben. A főváros visszafoglalása után pedig, 1849 tavaszán, egy újabb szakaszban, a sajtó egy rövid pillanatra ismét feléledni, fellendülni készült, arra, hogy újjáteremti, új változatban, sőt tovább is fejleszti korábbi, széles spektrumát. Ez a remény azonban tiszavirág életűnek bizonyult, hiszen a főváros már az első jelek közben ismét, most már végleg az ellenség kezére került, a kormány visszavonult Szeged, majd Arad felé és a szabadságharc napja nemsokára leáldozott. A záró fejezet végén egy sajátos műfaj, a hadi lapok kialakulásával, szerepével foglalkozunk, hiszen ezek egyike Komáromban túlélte a világosi fegyverletételt. Utolsó száma 1849. október 1-én látott napvilágot.

{II-1-62.} IRODALOM

Szinnyei József: Hírlapirodalmunk a 19-ik században. 1848 és 1849. = VÚ, 1865. 539., 551., 575., 591., 603., 618., 630., 646., 658., 647. – uő: Hírlapirodalmunk 1848–49-ben. Bp. 1877, klny. MKsz 1877. – Szalády Antal: A magyar hírlapirodalom statisztikája, 1780–1880. Bp. 1884. – Váczy János: Hírlapirodalom 1848–49-ben. = MSal 1886, IV. 577–591. – Ferenczy József: A magyar hírlapirodalom története 1780-tól 1867-ig. Bp. 1887. – Niklai Péter: Adalékok a szabadságharc hírlapirodalmának bibliográfiájához és egy hozzáfűzött terv. = MKsz 1913, 188–189. – Kereszty István: A magyar és magyarországi időszaki sajtó időrendi áttekintése. 1705–1867. Bp. 1916. – Goriupp Alisz: Adalékok az 1848–49-i hírlapok bibliográfiájához. = MKsz 1925. 141–145. – Supka Ervin: Újabb adalékok az 1848/49. évi hírlapirodalom könyvészetéhez. = MKsz 1942. 185–188. – Bay Ferenc (kiad.) 1848–49 a korabeli napilapok tükrében. Bp. (1943.) – Dezsényi Béla: Az időszaki sajtó története a Dunatáj országaiban. Bp. 1947. – Zsoldos Jenő: 1848 napisajtója. = MNyőr 1948. 164–166. – Fitz József: A magyar nyomdászat, 1848–1849. Bp. 1948. – Dezsényi Béla: A magyar hírlapirodalom 1848–49-ben. = It 1949. 105–116. – Éber Ernő: Hírlapirodalmunk a szabadságharc előtt és alatt. = HSz 1949/4. 274–281. – Dezsényi Béla–Nemes György: A magyar sajtó 250 éve. I. Bp. 1954. – Dezsényi Béla: Az 1848-as forradalom és szabadságharc sajtójának ismertetése. I. Bp. 1954 (jegyzet). – Busa Margit: Az 1848–49. évek sajtóbibliográfiája. In: Kemény G. Gábor: Társadalom és nemzetiség a szabadságharc hadi lapjaiban. – Pozsonyi Erzsébet: Forradalmi röplapok és gúnyiratok 1848-ban. Az Országos Széchényi Könyvtár Évkönyve 1957. 324–361. – Lukácsy Sándor: A sajtó a forradalom és a szabadságharc alatt. In: A magyar irodalom története. III. Bp. 1965. 712–715. – Urbán Aladár: Az 1848-as sajtó történetéhez. Okmányok és adatok. = ItK 1968, 221–231. – Rózsa György–Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével. Bp. é. n. [1973].