1. A Nemzeti Újság

Az átállást legelsőnek a Nemzeti Újság kísérelte meg, amely az egykor 1806-ban létrejött Hazai és Külföldi Tudósítások utódaként, továbbra is özv. Kulcsár Istvánné tulajdonában, 1840 óta jelent meg e cím alatt és így a legrégibb volt a hat politikai lap közül. Heti négy alkalommal látott napvilágot, másodrét alakban, a Trattner–Károlyi nyomda produktumaként. Irányítását 1845-ben az ismert pesti ügyvéd és jómódú maglódi birtokos Lipthay Sándor (1793–1870) vette át, régi középnemesi, alispáni család fia, aki a lapban nem jövedelmi forrást, hanem inkább olyan eszközt keresett, amelyre hajlandó volt pénzt is költeni, ha politikai eszméit képviselhette benne. Lipthay a régebbinél mozgékonyabb, korszerűbb, de nem kevésbé osztályöntudatos „új” konzervatív irányzatnak egy erősen katolikus, egyházias változatát képviselte. Tudjuk, hogy ő volt a nevezetessé vált konzervatív politikai klub, a Gyűlde megalapítója és igazi vezetője is. Hozzátehetjük, hogy a pálfordulást tulajdonképpen nem ő hajtotta végre, nem is helyeselte, de megakadályozni sem tudta s így március végén visszavonult a laptól. Helyét {II-1-64.} – formailag 1848. ápr. 26-tól kezdve – az ő „vezetése mellett” addig is, névlegesen, szerkesztőként szereplő várallyai Illucz Oláh János (1817–1875), egy tokaji nemes származású, gyenge tehetségű irodalmár vette át, aki eredetileg jogásznak indult, de 1843-tól kezdve a Nemzeti Újságnak előbb külföldi rovatát, majd lapszemléjét állította össze, Olivér álnév alatt, majd szerkesztőként írt olykor vezércikket is, de szerepe igazában véve alárendelt maradt, miközben írói próbálkozásait sem kísérte sok siker. A reformellenzék sajtója, ha éppen tudomást vett róla, lenézéssel emlegette. Most viszont ő volt az, aki – egy kortárs szavai szerint – 1848. március 15-én „mint konzervatív feküdt le s 16-án mint liberális ébredt fel”. Így történt, hogy a Nemzeti Újság – mint utóbb a Kossuth Hírlapja írta róla – „varázsütésre megtagadá előbbi hitét és lett a legdühösebb liberális”. Horváth Mihály pedig még később ugyanezt a véleményt ismétli meg: a Nemzeti Újság, „mely nevének egyátaljában meg nem felelve eddig a conservativok legszélsőbb szárnyát s a papi érdekeket képviselte, most a győzedelmes elvek legtúlzóbb bajnokává avatta fel magát”. Mindenesetre tény, hogy ez volt az első lap, amely március 16-án cenzúrázatlanul megjelent és amely elsőként hozott részletes, színes tudósítást a március 15-i pesti eseményekről s közölte a Tizenkét Pontot meg a Nemzeti Dalt. Nem csoda, hogy pár óra alatt utcai árusításban vagy 800 példány kelt el belőle. Tegyük persze hozzá, hogy mindehhez nem lett volna elég Illucz opportunizmusa. Ezt a kitűnő, első riportot ugyanis, más továbbiakkal együtt, a pesti tömeggyűlésekről márciusban és áprilisban, valószínűleg az ifjú – ekkor 22 éves – Bulyovszky Gyula (1827–1883) írta, egy Pest megyei gazdatiszt fia, aki, bár szintén jogásznak indult, verseivel, elbeszéléseivel, bírálataival máris nevet szerzett magának, és aki, tudjuk, mint a márciusi ifjak egyike, a pesti forradalom szereplői közé tartozott. 1847-ben az Életképek, majd 1848-ban a Nemzeti Újság munkatársa, színikritikusa lett. Ez is egyik, bár nem egyetlen jele volt annak, hogy a konzervatív homlokzat mögött is sokfelé készen álltak az ifjú, haladóbb erők, az alkalomra várva, hogy előre léphessenek. Sőt fogalmazhatjuk a dolgot bizonyos fokig fordítva is: a fiatal értelmiség, amelynek gyarapodásáról már beszéltünk, korábban nemegyszer a régi rendszer fedezékei mögött kereste a védelem és némi megélhetés reményét, ígéretét. Tudjuk, hogy 1845 szilveszterén a konzervatív Gyűlde hatvan ifjú tagjának élén az a Mészáros Károly nyújtott át Lipthaynak egy díszalbumot, aki utóbb az Egyenlőségi Társulat egyik sokat szereplő tagja lett. Birányi-Schultz Ákos (1816–1855), aki most, a fordulat után, lelkes forradalmi röpiratok szerzője, utóbb pedig köztársasági lap szerkesztője lett, előzőleg szintén volt nemcsak a Pesti Hírlap, majd a Jelenkor, hanem a Nemzeti Újság, meg a szintén konzervatív, pozsonyi Hírnök munkatársa is. Majer Károly (1830–1890), aki joghallgatóként a pesti egyetemen Vasvári köréhez tartozott, és a Pesti Divatlapnak is munkatársa volt, mint követi írnok v jel alatt országgyűlési tudósításokat küldött a Nemzeti Újságnak Pozsonyból. S még idézhetnénk – és fogunk idézni – feltűnőbb példákat is. Ugyanaz a társadalmi létbizonytalanság, a feudalizmus repedező szerkezetén {II-1-65.} belül, és az olykor ebből is eredő, némi labilitás ugyanis, amely az egyik oldalon megkönnyítette, hogy az ifjak egy része az értelmiségi, hírlapírói teendőket pusztán kenyérkereső bérmunkának tekintse, és amely rászorította őket arra, hogy olykor, átmenetileg, többé-kevésbé gyenge szálakkal a régi rendszerhez kapcsolódjanak, egyúttal, történelmi perspektívában, a forradalom potenciális bázisához sorolta még azokat is közülük, akik nem készültek e szerepre. Annál figyelemreméltóbb viszont, ha más ifjú értelmiségieknél ezzel a labilitással nem vagy csak alig, a tudatos felkészüléssel pedig kimutathatóan találkozunk. S az egyéni esetek alapján lehet külön-külön arról is dönteni, hogy a labilitás, ha volt ilyen, kinél hol, mennyiben lépte túl, ha túllépte, a társadalmilag érthető kereteket.

Természetesnek kell tartanunk, hogy Bulyovszkyék most még a Nemzeti Újságot is a maguk irányába akarták fordítani, vagy éppen szerették volna kisajátítani. Illucz viszont, bár főleg eleinte gyakran engedett, utóbb óvatosan megint fékezni próbált, sőt időnként kimutatta „pecsovics körmeit”, illetve, pontosabban, klerikális kötöttségeit. Ez a kettősség azután még szembetűnőbbé tette átfordulásának őszintétlen jellegét, és mindinkább azt eredményezte, hogy a lap az egyik oldal bizalmát elvesztette anélkül, hogy a másikét megnyerte volna. A szerkesztő persze igyekezett a konjunktúrát kihasználni. Pár nappal a fordulat után elítélt minden „bárgyú tespedést” és az új renddel szembeni ellenkezést. A lap élére ő is jelszót rakott: „Alkotmány, Nemzetiség, Szabadság, Egyenlőség!” Május 2-től a lap új címmel mint Nemzeti, és új alcímmel mint Politikai Lap látott napvilágot, most már a Lukács László-féle új nyomda készítményeként, június 1-től pedig már naponta, és nem négyszer hetenként. Közben április 6-án közölte Perger János nyíregyházi plébános, a későbbi kassai püspök cikkét, amely kimondta: „Mi helyeseljük mind azt, ami történt e napokban”, de amely azután mégis az egyház érdekeinek elsőbbségét próbálta védeni: „Értsétek meg jól: a világesemények új ösvényre léptek; az egyháznak elmaradni nem szabad, – sem elől menni bennök; hanem minden körülményekben önszabadsága s a világbéke fölött őrködni.” A konzervatív, vidéki papság mindinkább elfordult egykori orgánumától, úgy, hogy az előfizetők száma rövidesen 800 alá csökkent. A másik oldalon viszont Bajza József és Szeberényi Lajos Illuczot a vallásoktatás ügyében elfoglalt álláspontja miatt maradinak és ugyanakkor köpönyegforgatónak bélyegezte és „egy szegény fej mosdatása” cím alatt több folytatásban kevéssé hízelgő módon foglalkozott vele. A Nemzeti Újság, egyre nehezebben, még az év végéig kihúzta, de akkor befejezte életét.