2. Budapesti Híradó, Figyelmező

A Budapesti Híradó, amely 1844 óta gr. Dessewffy Emil „vezérlete alatt” az „új” konzervatívok, sőt egyúttal a gr. Apponyi György kancellár által képviselt politikai irányzat, vagyis a bukott rendszer lapja volt, kénytelenségből {II-1-66.} szintén tudomásul vette a forradalommal előállt új helyzet kész tényeit. De nem próbált a Nemzeti Újsághoz hasonlóan színeket váltani, hanem hátrább szorulva és némi változásokon át is a konzervatív, Habsburg-hű politikai vonalat folytatta, majd adta tovább utódjának, a Figyelmezőnek. Szerkesztősége az országgyűlés idejére néhány munkatárs kivételével Pozsonyba tette át székhelyét, s a lapot ott jelentette meg, mégpedig 1848. január 1-től kezdve már naponta, vagyis hetenként hatszor. Előfizetési díja egy félévre helyben 7 forint, postán, távolabbra, 9 forint 12 krajcár volt. Pozsonyban érte a forradalmi fordulat, amelynek következtében a szerkesztő, Szenvey (Kvicsola) József (1800–1857) Schiller-fordító és tudós társasági levelező tag lemondott. A lapot március 18-án a fiatal – ekkor 29 éves – Vida Károly (1819–1862) vette át, egy háromszéki református székely birtokos család fia, aki Nagyenyeden tanult, beutazta Nyugat-Európát, kémiával, mezőgazdaságtannal is foglalkozott, közben 1842-ben egy ideig az Erdélyi Híradó, majd 1845 óta a Budapesti Híradó munkatársa volt. A legtanultabb ifjú magyar publicisták közé tartozott, de egyben a leghatározottabban konzervatívak közé. A radikális, függetlenségi törekvéseket nemcsak nemzetközi politikai meggondolásokból ellenezte, azt vallva, hogy a Habsburg-monarchia felbomlásából Magyarország szétesésének vagy éppen újabb, másféle alávetésének kell következnie, hanem valóban ragaszkodott a dinasztiával együtt a régi magyar feudális, történeti „alkotmányhoz”, sőt, tüzes magyarként, romantikus őstörténeti kalandozásokra is elragadtatta magát, sajátos ellentétben azzal, hogy a politikában meg a vele szemben állókat szerette illúziók kergetésével vádolni. A lap új jelmondata: „Nemzetiségek és társadalmi osztályok közt béke! Monarchia! Alkotmányos szabadság, rend, törvényesség” magában véve, elvileg, 1848 új törvényeivel nem ellenkezett, de mégis fékezési szándékról tanúskodott. Midőn Kossuth a pozsonyi országgyűlésen a pesti ifjak küldöttségével közölte, hogy a fővárost, ha diktálni próbál, a nemzet elég erős lesz eltiporni, e szavait a Budapesti Híradó március 21-én kiemelt betűkkel közölte, hozzátéve, hogy „soha ennél hívebben nem fejezte ki Kossuth a közvéleményt” – az a Kossuth, akit eddig mindig támadott. Ha mindehhez hozzávesszük indulatos, kissé gőgösen önérzetes természetét és nemegyszer élesen polemikus hangnemét, akkor aligha lepődünk meg az olyan híreken, hogy az akkori közhangulatban valósággal gyűlölet tárgya lett. Jókaitól tudjuk, hogy Irinyi, miután az adminisztrátori rendszer ügyében Vidával összeszólalkozott, párbajt vívott vele és keresztüllőtte karját. A lap néhány munkatársa sietett a nyilvánosság előtt kijelenteni, hogy nem óhajt vele azonosulni és együttműködni. Jancsovics Pál (1817–1894), egy nemes származású, evangélikus néptanító fia a Pest megyei Albertiből, aki az egyházi és tanítói pályát nagyurak melletti titkársággal cserélte fel és legutóbb Dessewffy lapjának országgyűlési tudósítója volt, nyilatkozatban tiltakozott Vida cenzorkodása ellen, majd a fővárosba ment, ahol azután Szemere a nemzetgyűlés naplójának szerkesztését bízta rá. Nagy {II-1-67.} Ignác (1810–1854), az író, aki addig is Pest-Budáról küldte Pozsonyba a Hírharang-rovat csípős megfigyeléseit a két város életéről, újdonságairól, ugyancsak lemondott, azzal, hogy „a gondolat teljes felszabadítása után” most már „teljes függetlenséggel” kívánja saját eszméit képviselni. Ami szépen is hangzanék, ha nem tudnánk, hogy Nagy Ignác, miután eddig a konzervatívok szolgálatában állt, saját eszméit képviselve a következő évben már az osztrák elnyomók szolgálatához érkezett.

Említést érdemel, hogy a Budapesti Híradó mint konzervatív lap nagy figyelemmel kísérte a „rendet” veszélyeztető külföldi, főleg franciaországi jelenségeket, így a szocialisztikus-kommunisztikus törekvéseket is. Az 1848. május 17-i számban egy „Proletariatus” című cikk, Bizony Tamás aláírással azt is mutatja, hogy az adott helyzetben erről az oldalról is jobb volt humanista megértéssel elemezni az európai társadalmi problémákat és változásokat. „Kinek nem borult el szomorúságtól kedélye – olvassuk ebben –, midőn Európa több fővárosaiban, de kivált Irlandban nyomorú létet vonszoló munkások millióinak sorsáról olvasott. És kinek nem derült fel örömtől arcza, midőn Suenak gyönyörű társadalmi reform-tervezetét átgondolá?” Csakhogy – jön most a folytatás – „a költészet és élet között óriási hézag van”, az emberiség egészének jóléte „utolérhetetlen kívánság”, és a társadalmi egyenlőség nemcsak agyrém, hanem követelése valóságos pártütés is a teremtő ellen!

Az új pesti nemzetgyűlés küszöbén a Budapesti Híradó június 21-i száma így fogalmazta meg az adott vonalon való megállás igényét:

„A kiváltságos rend maga önként mondott le előjogairól, s megosztotta a néppel. Igaz, hogy tovább ment a dolog, mint a legtúlzóbb ellenzékiek is tervezték”, de ezt „a körülmények hatalma, melly sok megfontolást nem engedett, idézte elő. Jól vagy rosszul, de megtörtént. Többé visszalépés nincs”. Viszont éppen abból, hogy „több történt, mint amennyit a nép csak álmodhatott is, – következik, miszerint az ajándékozást illetően teljesen s végképpen, a politikai jogok kiterjesztését tekintve pedig egy időre legalább a mostaninál kell megállapodnunk. Mi csak úgy lehetséges, ha a követek nagy többsége e nézettől lesz áthatva”. Hozzátehetjük, hogy a választások idején ez a felfogás egyáltalán nem volt ritka a nemesség körében.

Miután a politikai sajtó súlypontja rövidesen visszahelyeződött az ország központjába, július 1-én a Budapesti Híradó is hazatért névadó városába. Nem sokkal utóbb, július 17-én azonban Vida bejelentette a polgármesternek, hogy a lap másnap megszűnik, illetve hogy július 19-től mint Figyelmező fog megjelenni. Az új változat, szerényebb formák között, már csak háromszor hetenként, talán valamivel óvatosabb hangot ütött meg, bár alapjában véve nem tagadta meg magát, bírálta, jobbról, a kormányt, mérsékletet hirdetett, szembeszállt a radikálisokkal, és védte a monarchizmust a köztársasági áramlattal szemben. Így folytatta működését, most már a konzervatív jobboldal egyetlen lapjaként, az őszi válságon át egészen addig, amíg a {II-1-68.} Honvédelmi Bizottmány december 10-én be nem tiltotta, azzal az indokkal, hogy a kauciót Vida apja nem a Figyelmezőért, hanem még a Budapesti Híradóért tette le. Újrakezdési kísérleteivel, most már osztrák oldalon, 1849-ben, még találkozunk.