3. Az erdélyi Múlt és Jelen

Jóval rövidebb pályát futott be a fordulat után Erdélyben az ugyancsak konzervatív, kolozsvári Múlt és Jelen, amely 1841 óta heti két alkalommal és két „toldalék”, vagyis melléklap: a Hon és Külföld, meg a Historiai Kedveskedő kíséretében képviselte a kormány érdekeit. Szerkesztője és kiadó-tulajdonosa, Szilágyi Ferenc (1797–1876) református kollégiumi tanár és tudós társasági levelező tag a forradalmat megelőző évek során egyre konzervatívabb és aulikusabb álláspontot képviselt, vitában az ellenzékkel és az ugyancsak kolozsvári, liberálisabb Erdélyi Híradóval, miközben a hivatalos szerveknél sűrűn bepanaszolta, feljelentette mindazokat, akiket ellenfélnek, versenytársnak tekintett. Népszerűtlensége emiatt egyre nőtt, úgyhogy végül, ha igaz, csak mintegy 200 előfizetője maradt. De a hatalom akkor még erősnek és annyiban bőkezűnek is mutatkozott, hogy a lapot szubvencióval támogatta. Sőt Szilágyi, ravasz fogással, visszavonulásáról beszélve, még azt is elérte, hogy az udvar 1847 nyarán a szubvención felül évente még további 1000 forint fizetést biztosított neki. Szilágyit konok törtetés, szívós agresszivitás, személyeskedő düh és még a régi, feudális erdélyi viszonyok közt is feltűnő, kicsinyesen intrikus magatartás jellemezte, de még inkább talán az az elvtelenség, amely a hatalmat minden skrupulus nélkül kiszolgálta, ha arra módja nyílt. Most, 1848 tavaszán, a fordulatkor, először ő is sietve kitűzte a háromszínű kokárdát. Április 14-én lapjának éléről elhagyta a Múltat, és ezentúl Jelen, Politikai Lap cím alatt jelentette meg. De a helybeli, ifjú haladó erőktől áthidalhatatlan ellentét választotta el. S alapjában véve oly kevéssé bízott azok győzelmében, hogy rövidesen úgy látszott: megint csak az udvar felé kacsint. Mire a kolozsvári ifjak macskazenét, tüntetést rendeztek ellene, ablakait beverték és lapját megégették, úgy, hogy jobbnak látta, ha Bécsbe távozik. A lap utolsó száma ezután, május 9-én látott napvilágot. S még abban a hónapban az erdélyi református egyház főconsistoriuma Szilágyit tanári állásától is megfosztotta.

A nem különösebben dicső vállalkozás dicstelen végét Szinnyei József mondta el 1865-ben, a forradalom és szabadságharc sajtójának első, összefoglaló ismertetésének keretében, a Vasárnapi Újság hasábjain. „Ezen lap – olvassuk itt a Múlt és Jelenről – mely a márcziusi napok előtt ugyancsak káromkodott a franczia forradalom ellen, később dicséré a kolozsvári mozgalmakat, mire az akkori Pesti Divatlap ezen szavakkal mondott rá anathemát: neki már többé nincs se jelene, se jövője, múltja által vesztette el”. A címváltozást pedig így kommentálta a Pesti Hírlap: „az absolutistikus {II-1-69.} irányú Múlt és Jelen feledtetni akarván önmaga által is megszégyenelt múltját, egyszerűen Jelenné változott. De a chamaeleoni ügyességet nem bírta jól. A forradalmi iránynak a Jelen sem volt képes megfelelni. Azért szerencsésen meghalt és el is temettetett”. Amihez azután Szinnyei hozzáfűzi a macskazene történetét, meg azt, hogy Szilágyi, „a személyét fenyegető vészt megelőzendő” elhagyta Kolozsvárt.

A késői olvasó viszont, ha e befejezésben megnyugodva a Vasárnapi Újságban tovább lapoz, némi elképedéssel látja, hogy az a Szilágyi Ferenc, akivel ez megtörtént s akiről ezt így megírták, sőt aki azután 1849-től a vérbe gázolt haza romjain az osztrák önkényuralom kiszolgálója, a Magyar Hírlap szerkesztője lett, és akiről ezt mindenki tudta, ez a Szilágyi Ferenc még ekkor is képes volt Szinnyeit, válaszul, pimasz, goromba hangon megtámadni. Szerinte Szinnyei „ellenséges indulatú, annál fogva részrehajló hírlapokból” idéz, és „alaptalan s a valósággal ellenkező dolgokat ír”. „Brutális és durva” megtámadtatását, mármint az egykori tüntetést, elismeri, de ezt teljesen méltánytalannak tekinti, mivel ő mindig „ a jog és alkotmányos szabadság” ügyét szolgálta (!), és egyébként is: az a Szőcs Márton nevű unitárius diák, aki a lapot megégette, utóbb a Bach-rendszer lojális Beamtere lett Székelyudvarhelyen. Mindezért rágalmazással vádolja Szinnyeit, és felszólítja, hogy bizonyítsa be „becsmérlő állításait”. S az igazán különös nem is ez a szemtelenül sületlen érvelés, hanem az, hogy ennek a közlését, ebben a formában, a Vasárnapi Újság még 1865-ben is jobbnak látta közölni. Egyébként Szilágyi viselt dolgaihoz még az is hozzátartozik, hogy annak idején, Bécsben, 1848 nyarán, udvari körök megbízásából álnéven röpiratot tett közzé Erdély Magyarorlszággal való egyesítése ellen, amely szerinte nem más, mint „a politikai radikalizmus elhamarkodott kísérlete” (Erdély és az unió, Töredékeszmék Erdélyi Magyar Jánostól, 1848). Majd Bécsből Pestre ment, ahonnan 1848. júliustól szeptemberig a Wiener Zeitung levelezőjeként Kertész Ede álnéven küldött Bécsbe tudósításokat. Eleinte magasztalta Kossuthot, de szeptember 14-én már azt írta róla, hogy hazáját dicsvágyból örvénybe lökte.

IRODALOM

Szinnyei József: Hírlapirodalmunk a 19-ik században. = VÚ 1865. – Angyal Dávid: A Figyelmező története, 1849–1850. = MBiblSz 1925, 113–115. – Falk Miksa és Kecskeméthy Aurél elkobzott levelezése. Szerk. és bev.: Angyal Dávid. Bp. 1925. – Dezsényi Béla: Nemzeti Újság, 1840–1848. Nyolc év egy konzervatív hírlap történetéből. Regnum 1940/41. Bp. 1941. 313–356. és klny.