1. Táncsics Mihály

E szempontból kell a lap kiadója és szerkesztője: Táncsics Mihály (1799–1884) szerepét és jelentőségét is megértenünk. Táncsics (eredetileg Stancsics) elszegényedő dunántúli, ácsteszéri jobbágycsalád fia volt, aki küzdelmes élete során mindig a parasztság ügyét védelmezte. Bár – mint tőle tudjuk – apja horvát, anyja pedig szlovák elődöktől származott, ő maga magyarul, lelkes magyarnak nevelődött. Volt pásztor, béres, takácslegény, falusi iparos, segédtanító kisiskolákban. Már szinte felnőtt ifjúként, nagy erőfeszítéssel keresztülverekedte magát a latin középiskolán. Nyomorúságos viszonyok között, szegényen élt, de nyelveket tanult, nagyon sokat és sokfélét olvasott, Rousseau-tól Cabet-ig, és sokat, sokfélét írt, fáradhatatlanul. Autodidakta voltából, sajátos életútjából következőleg voltak különös, kialakulatlan vagy éppen furcsa vonásai is. Történelmi perspektívából nézve azonban az utókor nem a tehetség e kisebb-nagyobb torzulásait tartja szembetűnőnek, hanem inkább azt, hogy az adott, súlyos társadalmi feltételek, amelyek közt a jobbágysorból kiemelkedett, ezen a tehetségen csak ennyit és nem lényegbevágót tudtak torzítani. „Különcködő” ember volt – írta róla Szabó Ervin –, de ennek ellenére „mégis egyike a magyar demokrácia figyelemre legméltóbb alakjainak”. Évtizedeken át „ő az egyetlen, aki a nép egészének ügyét egészen a végső elvi és személyes következményekig magáévá teszi s attól sem üldözés, börtön és nyomor, sem gúny… által egy pillanatra sem hagyja magát eltántorítani”. A cenzúra megkerülésével külföldön, Lipcsében, 1846-ban kiadott Népkönyv című „polgári katekizmusa”, amely miatt {II-1-138.} azután bebörtönözték, olyan követeléseivel, mint az úrbér „váltságdíj nélküli megszüntetése”, a teljes közteherviselés vagy az általános választójog, messze túlment azon, amit az egykorú nemesi reformellenzék napirendre tűzhetett. Ennek ellenére Táncsics e reformellenzék ügyét s nemzeti törekvéseit támogatta. Sőt bebörtönzése előtt írt újabb munkáját (Nép szava isten szava), amely azután már csak a forradalom után láthatott napvilágot, Kossuthnak ajánlotta. Pedig elég határozott hangot ütött meg benne a nemességgel szemben: „Örökváltságot akarunk. Robot és dézma váltságdíj nélküli eltörlését… Valami változásnak kell történnie, jobbra vagy balra. Ez állapot meg fog szűnni, vagy ti nemes atyafiak szüntetitek meg, vagy mi parasztok, vagy mindketten együtt, de szűnnie kell. Mi megtesszük, mit a végső szükség s ínség tennünk kényszerít… Aki erősebb, az fog győzni. Ez a föld a mienk, mi munkáljuk meg, és ha ti nem akarjátok az igazságot törvényben kimondani, majd a szükségtől kényszerítve mi fogjuk kikiáltani.”

Most, 1848. március 15-én, emlékezünk, a sajtószabadság mártírjaként szabadította ki börtönéből s ünnepelte a lelkes tömeg. S egy ideig valóban elismerés, megbecsülés övezte nemcsak a radikálisok, hanem az új hivatalos szervek részéről is. A Der Ungar március 21-én őt javasolta egy olyan „Lamennais-féle” néplap szerkesztőjének, amely most már „a rend és nyugalom kötelességét” magyarázná meg a parasztoknak. S midőn április 13-án Pesten Szentkirályi Móric elnöklete alatt arról tárgyaltak, hogy mint lehetne „a népnek megmagyarázni mind általában a pesti 12 pont értelmét, mind különösen azon jótékonyság eredetét, amelyet az utóbbi törvényhozás törvénybe iktatott”, és végül elhatározták egy népújság – az eljövendő Nép Barátja – megindítását, a választmány tagjai közt Petőfi, Vörösmarty, Nyáry Pál mellett Táncsicsot is ott találjuk. Szemere Bertalan belügyminiszter pedig arra kérte őt fel, hogy az új törvények közül „különösen azokat, melyek az úrbér megszüntetésére vonatkoznak”, külön írásban magyarázza meg a parasztok, „jelesen a volt telkes jobbágyok használatára”. Táncsics szerint, aki emlékezéseiben erről beszámol, e külön kiadványra, hivatalos támogatással, végül azért nem került sor, mivel ő, Szemere óhajától eltérően, nem akart attól elállni, hogy kommentárt fűzzön a többi törvénycikkhez is. A Munkások Újsága azonban mégis elemezni kezdte a törvényeket, sőt Szemere felkérésére is hivatkozott. Az ellentét csak utóbb, akkor kezdett a kormány és Táncsics közt kiéleződni, midőn a Munkások Újsága mindinkább hangot adott a kibontakozó paraszti elégedetlenségnek.

Utólag, az Életpályám írása közben, Táncsics egy kissé e későbbi szembenállást vetítette vissza az első időkre is. „Már előre sejtettem – írja –, még mielőtt a törvényeket megalkották és szentesítették volna, hogy sok fog hiányozni belőlük, amit pedig hoznak is, sok magyarázatot fog igényelni, hogy azokat a tanulatlan nagy sokaság teljesen felfoghassa, jól megérthesse, ennélfogva egy hetilap kiadására készülődtem e cím alatt: Munkások Újsága. E lapomnak azért adtam e címet, mert határozottan azt tűztem ki célomul, hogy a kevéssé tanult sokaságnak benne megmagyarázzam, amire múlhatatlanul {II-1-139.} szüksége van és lesz. Az első számban a már ekkorra az ország minden vidékére eljutott 12 pontot magyaráztam; 6000 példányban nyomtatván ki a lapot. A példányokat, mik az előfizetők (800) illetőségén felül voltak, magam vettem s osztogattam ingyen a hetivásárokra bejött falusiaknak.”

Mindez valóban így volt. De ha az első számokat olvasni kezdjük, az is szemünkbe ötlik, hogy Táncsics most még nem azt hangsúlyozta benne, hogy az új törvények miben hiányosak, miben maradnak el az ő korábbi követeléseitől, és miben szorulnak továbbfejlesztésre minél előbb, hanem a változást olyan kommentárok kíséretében üdvözölte, amelyek nemigen haladták túl a radikális vagy éppen a liberális sajtó már említett állásfoglalását. A történelmi fordulat, a lelkesedés, sőt a reménykedés – érthető módon – őt is magával ragadta.

Az 1. szám (április 2.) élén, a cím után, mottó olvasható: „A kormány az országért van, tehát fölötte a nemzet mindenkor intézkedhetik.” (Utóbb, egy félév múlva, ez így módosult: „A kormány és a király az országért vannak, nem pedig megfordítva az ország a királyért, tehát fölöttük a nemzet mindenkor intézkedhetik”.) Ezután következik, „Magyarország” rovatcím alatt a hazai vonatkozású anyag, amely a lap legnagyobb részét kitölti. Az első cikk után, amelyben Táncsics, némi túlzással, saját névváltoztatását tartotta szükségesnek külön indokolni, „Forradalom” címen a tulajdonképpeni főrész olvasható, amely a márciusi fordulat eredményeit és az azt megelőző politikai küzdelmeket elemzi. Most már – teszi hozzá – „nincs többé úr és paraszt, nincs robot, nem botozzák többé az embert, mindnyájan egyenlő jogú polgárok, testvérek vagyunk”. Hangsúlyozza, hogy a régi állapotot, amelyben „mi paraszt munkások viseltük az országnak terheit”, a „nemesség nagy része is” igyekezett megváltoztatni, vagyis a fordulat az ő műve volt, szemben ellenzőivel, és persze Ausztriával, amely „hasznosnak látta nyomorúságos helyzetünket”. Majd áttér – minden bíráló megjegyzés nélkül – a 12 pont magyarázatára. Ezt követi „Állodalom” cím alatt Magyarország és néhány más európai állam területi, népességi stb. adatainak összevetése. Ebből Táncsics megállapítja, hogy Magyarország magában véve is elég nagy és hatalmas. Természetesen a királynak is idehaza kell laknia – ismétli egyik régi óhaját –, hiszen „a király az országért van, nem pedig az ország a királyért”. Igaz, közben a svájci köztársaságról írva azt is megjegyzi: „nem attól függ valamely országnak boldogsága, hogy királya van-e, vagy elnöke, hanem attól függ, milyen törvényei vannak, jók-e, vagy rosszak”. A következő cikk („Czímezés”) a „kend” megszólítás ügyével foglalkozik, amelynek Táncsics láthatólag igen nagy, jelképes fontosságot tulajdonít. Érdekesebb ennél, kiinduló kérdésünk szempontjából, a „Hazafiak” kezdetű nyilatkozat. Ebben ugyanis Táncsics azt fejtegeti „munkás polgártársai”-nak, hogy „a mi tanultabb testvéreink azt hiszik rólunk, hogy mi nem értjük még jól, mi a szabadság”. Igaz, „lehetnek köztünk olyanok, kik abban gondolják a szabadságot lenni, ha másokon garázdálkodhatnak, mások vagyonát megsértik”. Ilyet azonban „csak olyan hitványok, nyomorultak tehetnek, kik nem képesek maguk emberségéből {II-1-140.} kenyeret keresni”. Az „igazi munkás” nem szorul más vagyonára. Így tehát „hitványságnak tekintjük ettől fogva azt, ki most szabadon munkálkodván mégis nyomorúságról panaszkodik”. Táncsics tehát azt remélte, hogy az új rendben a szegények, zsellérek is legalább tisztességes munkaalkalmat nyernek.

A vidéki tudósítások, levelezések utóbb oly jelentőssé nőtt rovata a legelső számokból még hiányzott, és egy ideig azután is még elég jelentéktelen maradt. A kis terjedelmű – mindössze 10–20 sorból álló – külföldi rovat pedig inkább csak rövid kommentárokat tartalmazott egy-két kiszemelt hírrel kapcsolatban. Így az 1. szám Olaszország cím alatt ahhoz a hírhez, hogy Lombard-Velence elszakadt Ausztriától, ezt fűzte hozzá: „Valóban kebellázító is volt az, miként eddig az uralkodók, fejedelmek, kormányok csak úgy intézkedtek a nemzetek és országok fölött, mintha ezek bitang puszták s rajta a népek legelésző marhák lettek volna.” Táncsics végül arról tájékoztatta olvasóit, hogy lapjára előfizetni a postán és Magyar Mihály „könyvárus polgártársunknál a Ferencziek terén” lehet, aki a kezességet is vállalta érte, amíg az előírt biztosítékot le tudja tenni. A következő, 2. szám ehhez hozzátette, hogy előfizetést Emich Gusztáv és Müller Adolf könyvárus is elfogad. Az előfizetési díj az év hátralevő, három negyedére helyben 2, vidékre, postán, 3 ezüst forint volt, egy példány pedig 8 váltó krajcár. A „szerkesztő és kiadó hivatal” az „üvegházban, vagyis Párisi utczán, 5. és 6. számú boltok közti feljáratnál, az emeleten” működött.

E hangszerelést folytatta a lap 2. száma (április 9.) is. Táncsics bejelentette, hogy új, olcsó kiadásban közzéteszi a Népkönyvet és a Hunnia függetlenségét s az utóbbiból hosszabb részletet is közölt, amely kifejti, hogy Magyarország mindig független volt, közte és Ausztria közt nincs semmiféle kapocs (!). Majd folytatta a címzésekkel foglalkozó cikket, amelyben, egyebek között, hazahívta a külföldön dolgozó munkásokat. A 3. szám (április 16.) főcikke az államadósság arányos részének elvállalása ellen tiltakozott: „Ugyan, munkás polgártársaim, nem volnánk-e mi a legesztelenebb emberek a világon, ha más ország adósságát elvállalnánk, és éppen azon országét, melly azonkívül is minden zsírunkat, majd vérünket is kiszíta?” S mi fontos: ezt azzal utasítja vissza, hogy most már nem győzhetnek le minket, hiszen „mi, volt parasztok és nemesek, eggyé olvadtunk, egyenlőek, tehát erősek vagyunk”. S az új, immár egységes nemzetet az sem gyengíti, ha az egyenlőség – mint Táncsics hasonló című cikkében kifejti – csak annyit jelent, hogy „az élhetéshez mindnyájunknak tökéletesen egyenlő jogunk van”, bár az emberek egyébként vagyonukra stb. nézve különbözők. Majd Gömöry Frigyesnek a 12 pontról kiadott, egyébként jó szándékú röpiratával vitázva elvetette azt az állítást, mintha a felszabadítás a király kegyelmének volna köszönhető, és mintha az országgyűlés az ő parancsára törölte volna el a robotot és a dézsmát. A valóságban ugyanis – tette hozzá – „a nemesség jóindulatából, igazságszeretetből önként törölte azt el”. Ehhez a 3. számhoz – kivételesen – {II-1-141.} Táncsics politikai mellékletet is csatolt: Keresztszeghy (Szabó) Lajos, Magyarhon átalakulása c. írását, két ívoldalon.

Nem meglepő, hogy a radikális Reform április 15-én a legnagyobb elismeréssel nyilatkozott a Munkások Újságáról mint olyan orgánumról, amely megfelelően tud a népre hatni, hogy az a már elnyert szabadságot „élvezni” és „ha kell, védelmezni tudja”. „Egy férfiú – olvassuk itt –, ki még nemrégen lángoló hazaszeretete, igazságérzete s őszinte szaváért… tömlöczbe vettetett –, most nyíltan és szabadon emeli fel szavát a néphez… E polgártársunk kiszabadíttatása óta egy lapot indított meg a munkások számára.” E lap szelleme méltó a férfiúhoz, „ki a nép szabadságáért mártírkodott”. Táncsics újságja „nem szorul ajánlásra, az magát ajánlja, …oly népies, oly egyszerű nyelven van írva, mikép minden, kit a természet józan ésszel megáldott, megértendi és mégis lelkesítve, erősítve fog az a nép szíve és szellemére hatni”. …„A munkás néposztály dolga most az újságot szorgalmatosan olvasni és magának belőle szellemi erőt és hatalmat szerezni, hogy a kivívott és nyert szabadságra méltó, azt élvezni és a veszély idején oltalmazni is képes legyen.” Jó volna hát, ha a lapot a városok, községek nagy példányszámban beszereznék, a szegény nép közt ingyen szétosztanák, és ünnepnapokon felolvasnák az írni-olvasni nem tudóknak is.

A maga részéről Táncsics is elismerően írt az ifjú radikálisokról. Mindjárt az 1. számban kiemelte Petőfi és társai szerepének jelentőségét. Utóbb is „a nemzet leglelkesebbjeinek” nevezte őket, akiknek „kiváltképen köszönhetni, hogy hazánk ily nagyszerű s minden jó polgárra nézve üdvös változáson ment át”. Az ifjú értelmiség e szerepét egyébként részben azzal hozta összefüggésbe, hogy „paraszt testvéreink gyermekei közül sokan”, tovább tanulva, a fővárosban találtak megélhetést. Táncsics és az ifjú radikálisok azonban ekkor sem teljesen ugyanazt képviselték. Más nemzedékhez is tartoztak – Táncsics már ötvenhez közelgett, s ez akkor, fáradhatatlansága ellenére, nagy különbségnek számított. Főleg azonban eltérő társadalmi képlet jegyeit viselték magukon és más, egymással csak részben párhuzamos célokat követtek a jövőt illetően. Mindennek bizonyos jelei már az elején is megfigyelhetők. Táncsics írja, hogy még lapjának megindítása előtt, „a szabadságnak mindgyárt első napjaiban, magától értetődően a Marcziusban próbált a Népkönyv és a Hunnia függetlensége új kiadásáról cikket közölni. Kézirata azonban „a szerkesztőségnél eltévedt, mint mondatik”. Ezek után – teszi hozzá –, „nem lehetett szándékomban más czikket adni” ennek a lapnak, hiszen „majd azt is elveszettnek mondanák”. Így inkább a Divatlapban tette közzé azt az írását is, amelyben a német polgárokkal szemben a zsidók nemzetőrségbe való felvétele mellett emelte fel szavát. Ilyen kis mozzanatoktól eltekintve azonban Táncsics eleinte nemcsak a radikálisok, hanem a kormány részéről sem igen akart különösebb rosszindulatot feltételezni. S midőn már a 4. számban (április 23.) egy sor panaszra kellett reagálnia, hogy a posta az ő lapját igen hiányosan továbbítja, sietett előfizetőit megnyugtatni és béketűrésre inteni. A budai postaigazgatóságnál – írta – személyesen eljárt, hogy a lapot „mint {II-1-142.} más újságokat a postán szétküldeni szíveskedjék, annál is inkább, mivel nem ingyen történik”. Majd pedig arra a válaszra, hogy erről a minisztériumnak kell rendelkezést adnia, ahhoz is benyújtott egy folyamodványt, bár elvileg szerinte ilyesmire nem lett volna szükség. Sőt személyesen felkérte Kossuth, Szemere és Klauzál „minister urakat, hogy újságom elküldhetésére s előfizethetésére a postára nézve rendelést tenni szíveskedjenek, mit teljesíteni ígérték is, mert hiszen különben is kötelességök mint kormánynak”. Táncsics azt a reményét is kifejezte, hogy a szokásos postai díjat az ő lapja esetében – heti egy számról lévén csak szó – esetleg majd le fogják szállítani. S felszólította olvasóit, hogy igyekezzenek az újságot minél inkább terjeszteni”, hiszen ha 200 előfizetője lenne, a lap árát jövőre le tudná szállítani.

Ugyanebben a 4. számban Táncsics „Törvényczikkek” cím alatt elmagyarázta, hogy az országgyűlés csak az úrbéres földeket tette a volt jobbágyok tulajdonává. Óva intett azoktól, akik a népet arra bujtogatják, „hogy a földesúrnak még azon földjei is ingyen kiosztassanak, melyek úrbér alatt nem voltak”. Aki ugyanis – „erre nyújtaná ki kezét, az a törvényt hágná át s mint ilyen kemény büntetést érdemelne, mert a tulajdon szent, azt sérteni semmi szín alatt nem szabad”. Majd így folytatta: „Többen beszélték már, hogy az országban föl alá járnak oly ámítók, kik minket, volt jobbágyokat, a volt földesurak ellen uszítani törekednek.” De „nem ismerik a mi jó érzésünket” azok, akik „azt bírják rólunk föltenni, hogy épen azok ellen ingerlődjünk föl, kik az idő intésére hallgatván elég méltányosak, elég igazságszeretők voltak irántunk, eltörölvén a robotot és dézmát”. Ezt sokan alig is tudták elhinni, hiszen „másutt mindenütt vérrel kellett ezt kieszközölni”. Nálunk viszont „a derék nemes atyafiak önként tették, önként mondtak le kiváltságaikról”. Igaz: „lehettek közülük némelyek, kik ezt nem jó szívvel tették, de mégis megtették, mert az igazságos közvéleménynek engedniök kellett. Ilyenek tehát csak kivételek voltak, de a nemes osztály egészben véve mindazt, ami történt, lelke sugallatából tette és ezért jutalma, nagy jutalma lesz”.

Igaz viszont, hogy e hangsúlyozottan lojális nyilatkozat a nemesi nagylelkűségről, amelyet még a Pesti Hírlap is a legendák közé sorolt, egyben bevezető és szándékos ellensúly is volt már az első panaszhoz, amelyet Táncsics lapjában közölt arról a „szomorú esetről”, hogy Torontál megyében egy földesúr, illetve tiszttartója továbbra is robotot követelt a volt jobbágyoktól, és magának igényelt egy, a parasztok által ármentesített földet is. Amihez Táncsics mindjárt sietett hozzátenni: „ezennel mindenkit föl is szólítok, hogy aki kendtek közül, munkás társaim, valamiféle visszaélést, törvénytelenséget tud”, arról küldjön tudósítást, „s ha az alapos, mindenkor készséggel fogom közölni”. Ez ugyanis „visszaijeszti a gyarló és rossz embereket a vétektül”. Amivel „a kormánynak is nagy és hasznos szolgálatot tennénk”, hiszen annak „első kötelessége az, hogy a törvényeket megtartassa”.