{II-1-143.} 2. A program fejlődése

A Munkások Újsága éppen azzal kezdett egy olyan, a radikális és liberális orgánumokétól mind nyilvánvalóbban eltérő irányzatot képviselni, hogy az országszerte, egyre szélesebb körben jelentkező paraszti elégedetlenségnek lett szócsöve. Az 1848. áprilisi törvényhozásnak és – részben – végrehajtásának hiányosságai, a feudális maradványok, visszaélések, a korábbi legelőelkülönzésekkel kapcsolatos igazságtalanságok, a nem-úrbéri földek, a szerződéses jobbágyok és a földtelen zsellérek problémái most kezdtek egyre erőteljesebben napvilágra jönni, és ha megoldásuk fentről nem volt remélhető, helyenként kifejeződtek paraszti akciókban is. Külön hangsúlyoznunk kell, hogy Táncsics egyetlen szóval sem helyeselte törvényes eszközök helyett az önkényes, erőszakos lépések alkalmazását, és nem volt mondata, amelyet olvasói így értelmezhettek volna. Ellenkezőleg: mindenkit türelemre intett, mindenkinek azt magyarázta, hogy forduljon bajával az előírt fórumokhoz, a kormányhoz, majd az országgyűléshez, maradjon a törvényes úton. De azzal, hogy a panaszokat nyilvánosságra hozta, a parasztok ügyét felkarolta, tanáccsal látta el és buzdította őket, lapját széles rétegek érdekeinek tette orgánumává, annyival is inkább, mivel a sokféle esetből előbb-utóbb, tanulságul, program is fogalmazódott, amely a feudális maradványok teljes megszüntetésére, valamint az igazságtalan legelőelkülönzések és foglalások felülvizsgálatára, vagyis 1848 továbbfejlesztésére irányult. Ettől kezdve látta Táncsics egyre inkább olyannak a helyzetet, amilyennek utóbb önéletrajzában jellemezte. „általánosan hangzott ugyan ekkor – olvassuk itt –, hogy mostantul fogva egyenlő jogúak vagyunk, egységes nagy néppé nemzetté olvadtunk össze.” Ez azonban – bár nemrég még ő maga is egy kissé hasonlóan írt – „csalás, önámítás volt”, mert egyebek közt a szőlődézsma és egy sor haszonvétel „az előbbi szabadalmas osztálynak” birtokában maradt. „Nekem tehát nagy teendőm volt újságomban ezek fennmaradása ellen küzdeni.” Most – írta a Munkások Újságának 6. száma, május 7-én, „nincs fontosabb, mint az úrbéri ügyeket tisztába hozni”.

A lap persze közben más problémákkal, így főleg a bécsi kormányzat és a letűnt nagyságok újabb aknamunkáival is foglalkozott, részben már mások, munkatársak tollából. Az 5. számban, április 30-án, Kenézi Lajos gyulai evangélikus segédlelkész, utóbb tábori lelkész adja elő, hogy a Munkások Újságának egyre több helyi előfizetője van, de másutt is igyekezzenek megszerezni, ha kell: „álljanak össze ketten-hárman egy társaságba”, sőt írjanak is a lapnak, hiszen „szabad ebbe az újságba kendteknek is írni”, véleményüket elmondani, most „már kendtek is hozhatnak törvényt”. Ugyanott Marton Sándor intéz nyílt levelet az erdélyi református kollégiumok diákjaihoz, akiknek megrendelte a Magyar Gazdát és egész évre a Munkások Újságát, ajánlva annak „szorgalmas használatát”. Ugyanabban a számban Hunyadi Károly kezdett „Szabadság és törvény” címen egy folytatásos cikket, amely – egyebek közt – azt fejtegette, hogy „a köztársaság minden eddig létezett {II-1-144.} társaságok közt a legtökélyesb, mert a jognak legszélesb alapot nyújt”, majd a második részben a nemzetgyűlés összehívását sürgette minél előbb, hiszen az áprilisi törvények „senkit sem elégítenek ki egészen”, a közérdek azt kívánja, „hogy e törvények helyébe a nemzeti gyűlés mielőbb másokat hozzon”, ezért hát képviselőnek olyanokat kell megválasztani, „kik akarjanak és tudjanak is gyökeresen javítani”. Ami ily határozott óhajként, éppen ebben a lapban, akkor is figyelmet érdemel, ha a szerző – úgy tűnik talán inkább politikai, közjogi, mint társadalmi vonatkozásban volt az addigi eredményekkel ily radikálisan elégedetlen. Ír itt Táncsics a nemzetiségekről, kissé naivul feltételezve, hogy ezek közül „néhány elámítható és hóbortos” legényt kivéve senki nincs irántunk „ellenséges indulattal”, kivéve a főváros német polgárait. Ír a Lederer elleni tüntetés ügyéről, Budapest problémáiról, így, e néven, hiszen „a két város a jövő országgyűlésen egy várossá olvad össze”. Közli Cserki István református lelkész „szózatait” az ifjúsághoz, az orvosokhoz és a választókhoz, akik jól vigyázzanak, hogy a nemzetgyűlésbe kiket küldenek, azután Szeberényi Lajos írását a vallásos búcsújárások ellen, Dienes Lajos nyomdász versét, meg Nagy Samu mérnök „javallatát” a pesti egyetemet illetően. Kommentárt fűz a Pesti Hírlap hivatalos közleményéhez a sajtóvétségekről, nem kis iróniával megjegyezve, hogy a kormánynak nincs-e sürgősebb dolga, mint hogy ilyesmivel foglalkozzék, és hogy valóban komolyan hiszi-e az igazságügy-miniszter, „hogy a veszedelem a sajtóbul fog származni”. De a sok minden közben is mindig visszatért a lap fő motívuma: a feudális maradványok, a parasztokat ért igazságtalanságok elleni küzdelem, és az a gondolat, hogy a haza védelme a néptől csak úgy várható, ha szociális sérelmeit orvosolják. „Minden józan ember átlátja – írta például Táncsics május 21-én a 8. számban, hogy e kettő: nemzetőrség és robot össze nem fér. Aki még most is úr dolgára menni kényszeríttetik, az nem szabad polgár, az nem fog fegyvert ragadni, nem fog a nemzetőrségbe állani.”

Táncsics azonban nemcsak a parasztokat értette „munkásokon”, hanem általában – mai szóval – a „dolgozókat”, akik közé, a nagy paraszti többség mellé, természetesen azokat is oda sorolta, akikben mi az eljövendő munkásosztály előfutárait látjuk, és akik 1848 tavaszának pesti mozgalmaiban már szintén bizonyos szerephez jutottak. Táncsics nem távolról nézte őket, hiszen maga is volt kézműves legény. Külföldi vándorútján a fejlettebb városokban, ipari centrumokban, Németországtól Londonig a kint dolgozó magyar munkások között érezte otthon magát. A párizsiak az ő javaslatára alakultak „szabályszerű magyar egyletté, noha már előbb is összejártak és „magyar hírlapokat” hozattak. Nem meglepő hát, hogy Táncsics most fellépett a munkások érdekében is. „Lapom a munkások nagy osztályának érdekében adatik ki – írta május 7-én a 6. számban –, tehát kötelességemnek ismerem a budapesti könyvnyomó munkások a ministeriumhoz beadott kérelmét is benne közzétenni.” S valóban itt olvasható a pesti nyomdászok 1848. április 30-i folyamodása, amelyben egyebek közt 10 órás munkaidőt, a választott bizalmiaknak elismertetést, és mindenekelőtt magasabb bért {II-1-145.} kívántak, „mert mi munkások adjuk a sajtótulajdonosoknak minden nyereségüket”. Táncsics utóbb, az Életpályám írása közben, már nem egészen pontosan emlékezett a részletekre, és úgy adta elő a történteket, hogy saját kis nyomdát vásárolván nyomdászainak jobb fizetést adott, ezen felbuzdultak mások is, hozzá fordultak pártfogásért és közbenjárásért a miniszternél. „A Munkások Újságában szólaltam fel ügyükben; föllépésemet érdekükben siker koronázta; mert Klauzál Gábor ipar- és kereskedelmi minister a nyomdászokat és segédeiket értekezletre hívta össze, mi a városházi teremben tartatott meg. Én is megjelenvén itt is a nyomdász munkások érdekében, az ő javukra szólaltam fel; s ennek következtében fizetésük javítása határoztatott el… A gazdag nyomdatulajdonosok ellenségeimmé lettek, de az összes munkás személyzet irántam viseltető hálából a »nyomdamunkások atyja« díszes czímével tisztelt meg.” A valóságban a pesti nyomdászok azután léptek akcióba, hogy a prágai, brünni példát követő pozsonyi nyomdászok április 23-án levélben hívták fel őket arra, hogy próbáljanak sorsukon ők is megmozdulással, nemzetközi kapcsolatok megteremtésével javítani. Egy szedő munkabére addig, napi 11 óra munkaidő mellett, az Egyetemi Nyomdánál heti 6, a magánnyomdáknál általában 7 pengő forint volt, s ez 1848 tavaszán, a fokozódó drágulás miatt, egyre kevesebbet ért. Az ösztönző példa Táncsics nyomdájából már csak azért sem igen származhatott, mivel az – tudomásunk szerint – csak valamivel utóbb kezdte meg működését és első termékét május 21-én hozta ki. Ettől függetlenül azonban Táncsics a nyomdászok mozgalmát valóban támogatta, így saját lapjának költségvetése alapján kalkulációt készített nekik, segített magyar nyelven megfogalmazni kérelmüket és részt vett a tárgyalásokon, amelyek eredményeként megszületett az új, valamivel kedvezőbb árszabály. A nyomdászok hálanyilatkozatot tettek közzé, amelyben egyebek közt köszönetet mondtak Táncsicsnak is, „az igazlelkű népbarátnak, aki mindenütt közreműködik, ahol a proletariátus szenvedéseinek enyhítéséről van szó”. Mindezek után aligha fogjuk osztani Nemes Dezső pár évtizeddel ezelőtt megfogalmazott véleményét, amely elmarasztalja Táncsicsot, hogy „a munkásmegmozdulásokat, ha jóakarattal is, de kívülről szemléli, nem igyekszik azokat fejleszteni”, nagy részükről nem ad hírt, mert fél a munkásság önálló politikai fellépésétől, a lázongás terjesztésétől és attól, hogy az átcsap a falu népére is. A valóságban persze Táncsicsnál semmi ilyen félelemnek nincs nyoma, a legjobb szándékkal támogatta a munkásokat, de persze úgy látta, hogy az adott viszonyok közt az ő problémájuk és súlyuk a parasztságénál kevesebbet nyom a latban. S annyi kétségtelen, hogy akkor, a feudalizmusból éppen kilépő, iparilag elmaradt Magyarországon, az osztállyá még nem szerveződött, viszonylag fejletlen munkásság önálló politikai fellépésre, Párizshoz hasonlóan, nem vállalkozhatott, szerepét nem lehet a későbbi fejlődés, az eljövendő munkásmozgalmak jelentőségét visszavetítve lemérni. Annak a sajátos, gyanúsító logikának pedig, amely a munkások nem segítéséért azt az egyetlen szerkesztőt próbálja elmarasztalni, aki az akkori Magyarországon valóban kész volt lapjában nekik támogatást {II-1-146.} nyújtani, inkább a dogmatizmus történetfelfogásához, semmint az egykorú realitásokhoz van köze.

Végül annak érzékeltetésére, hogy Táncsics mily szélesen értelmezte a „munkások” fogalmát és hogy nem pusztán a parasztoknak szánta lapját, hadd idézzük nyilatkozatát a június 4-i számból: „Találkoztak olyanok, kik azt mondogatták, hogy ezen újság csupán a falusiaknak, azaz a földműves falusiaknak való, mert némely rövidlátó ember csak a földműveseket tartja munkásoknak, de én mindazokat értem munkások neve alatt, kik maguk keresményéből, maguk emberségéből élnek, tehát természetesen mesteremberek teszik a munkások nagy osztályának nevezetes részét. Ezekhez tartoznak pedig azok is, kik nagyon mesterséges, csudálatos műveket készítenek, kiket megkülönböztetőn művészeknek is mondunk.”

A szerény, kis nyomdát, vagyis inkább kézisajtót, amelyről fent szó esett, Táncsics Dobrossy István (1810–1853) pesti ügyvédtől vette, aki, még a forradalom előtt, Kölcsey naplóját nyomtatta ki rajta titokban. Dobrossy egyébként irodalommal, színművek fordításával is foglalkozott, irodalmi leveleket tett közzé a Társalkodó és a Pesti Divatlap hasábjain, így 1845-ben Petőfi védelmében, de 1843-ban gyorsírási könyvet is kiadott, országgyűlési tudósításokat is készített Kossuth számára. Főleg azonban azt kell itt megemlítenünk, hogy Dobrossy annak idején önként és díjtalanul vállalta Táncsics védelmét, majd lapjának is munkatársa lett. Táncsics arra gondolt, hogy így, házilag, 2 szedő és egy nyomtató segítségével, olcsóbban tudja lapját és más, saját műveit piacra vinni. A Munkások Újsága egy-egy számának előállítása ugyanis 3000 példányban (az első negyedévben ugyanis rendszerint ennyi készült, tehát jóval több, mint ahány előfizetővel rendelkezett), 37 ezüst forint 54 krajcárba került. Az előfizetésekből így igen kevés bevételi többlet maradt. Táncsics hirdetéseket pénzért nem közölt – saját vagy elvbarátai munkáira hívta csak fel olvasói figyelmét. Tőkés támogatója nem volt. Az állami támogatást, postai kedvezményt a versenytárs: a Nép Barátja kapott csupán. Sőt, az ismétlődő panaszokból ítélve, folytatódtak a bajok a postai szállítással is.

Mindenesetre a 8–15. számot, május 21-től július 9-ig, Táncsics saját kis nyomdája készítette el. Mindjárt a 8. számban Táncsics reménykedve biztatta olvasóit, hogy ezentúl egy forintért egy negyedévre is elő lehet fizetni, „hogy pedig még könnyebben lehessen ez újságot járatni, úgy csináljanak kendtek, hogy álljanak össze legalább négyen s mindenik adjon 5 garast, ki lesz teremtve a forint”. A vállalkozás azonban mégsem járt szerencsével. Táncsics utóbb arról is panaszkodott, hogy a nyomdászathoz nem értvén, segédei becsapták. Az igazi baj azonban abból származott, hogy a sajtótörvény rendelkezései értelmében a pesti nyomdatulajdonosoknak vagy 4000 forint készpénzt, vagy 8000 forint ingatlanra betáblázott kötelezvényt kellett biztosítékul letennie. Táncsicsnak is, azon az 5000 forinton túl, amellyel a lap kauciója fejében tartozott. Ez a kettős biztosíték azonban meghaladta anyagi lehetőségeit. Midőn Szemere belügyminiszter rendelkezésére Pest város polgármestere {II-1-147.} felszólította őt, hogy tegye le a kauciót, Táncsics kénytelen volt kijelenteni, hogy két kis, józsefvárosi háza csak 2000 forintot ér, „kezest pedig, vagy olly egyént, ki azt készpénzben letenné, elő állítani nem képes”. De azt megjegyezte, „hogy nyomdája csupán egy sajtóból állván, abban egyedül saját munkáit s hírlapját nyomatja, s hogy e szerént azokért már mint szerkesztő és kiadó is felelősséggel tartoztán, a nyomdáért nyújtandó biztosíték feleslegessé válik”. Erre Rottenbiller helyettes polgármester még megtett annyit, hogy az 1848. június 14-i tanácsülésből új feliratban kért rendelkezést Szemerétől arra nézve, hogy mivel Táncsics a „megkívánt biztosíték erejéig sem készpénzt, sem pedig… kötelezvényt nem nyújthat”, nyomdája valóban „bezárassék-e, vagy sem”. Szemere viszont ragaszkodott az előírásokhoz, Táncsics pedig kénytelen volt hamar túladni a kézisajtón. „Szabad sajtó” címen így írt erről a lap június 25-i számában: „Én vettem egy sajtót és a Munkások Újsága czímű jelen folyóiratomat azon nyomatom; ezt pedig azon reménység fejében tettem, hogy majd olcsóbban adhatom újságomat a szegény, pénztelen falusi polgártársaimnak s azt is reméltem, hogy valamikép jó emberek segítségével a megkívánható 4000 ezüst forint biztosítékot ki tudom teremteni, de csalódtam.” Hozzátette, hogy addig nem nyugszik, amíg az ostoba sajtótörvény, amelynek alapján lapja után is kauciót követelnek tőle, „végkép el nem töröltetik”. 1848. július 16-tól, a 16. számtól kezdve Kozma Vazul nyomdájában készült a lap.

Néhány radikális lap a Táncsics-nyomda ügyét felhasználta a sajtótörvény és a kormány elleni küzdelemben. A Reform július 29-én barbárnak minősítette a Táncsiccsal szemben alkalmazott eljárást, amelyhez hasonló vár – szerinte – a többi pénztelen újságíróra is; így aztán a kormány, amelynek egy hivatalos (a Közlöny) és egy félhivatalos orgánum, a Kossuth Hírlapja áll rendelkezésére, monopolhelyzetben érzi majd magát, hiszen eléri, hogy „a status dolgoknak nem lesz nyilvános controlleriája”, vagyis „a szabadság egyik fő garantiáját képező erő lesz megbénítva”. A Der Ungar pedig megjegyezte, hogy a nyomdát attól a Táncsicstól vették el, akit a pesti nép a forradalomkor szabadított ki börtönéből, és aki csak azzal vigasztalódhatik, hogy törvényes úton történik, ha arra sor kerül, éhhalála is.

A Munkások Újsága fejlődésének közben mégis bizonyos jelét lehetett látni abban, hogy a munkatársak, levelezők száma egyre nőtt s utóbb, végül már a félszázat is elérte. Főleg az egyszerűbb értelmiség soraiból kerültek ki. Tanítók, lelkészek, ügyvédek szerepeltek közöttük, de nemegyszer falusi bírák, „polgárok” is, az ország igen különböző részeiről. Szegedről lelkes sorok számoltak be arról, hogy főbíróvá azt a Tóth Mihály ügyvédet választották, aki maga is a „földmíves osztályból vevé eredetét”, és akit annak idején néplázítóként akartak börtönbe vetni (9. sz.). Hamar Dani (Hamary Dániel) a szerzetesrendek ellen támadott (10. sz.). Dobrossy, folytatásos cikkben (11–12. sz.) „A régi és új kormány-rendszerről” értekezett Thomas Pane nyomán. Utóbb Tót Móric, a gyakori szerzők egyike, az egyházi javak kérdéséről, Kocsiss Imre ügyvéd pedig „A társadalmi viszonyok igazságos {II-1-148.} rendezéséről” írt (15. sz.); míg Bulcsú Károly, egy másik ügyvéd, buzdító verset közölt. Ezek s a már előbb említettek mellett rövidesen, főleg az ősz felé, egy sor más név is feltűnik: Barsi József bicskei plébános, aki több radikális lapnak is munkatársa volt, Gyüszü István, Igaz Pál, Kemeneczky Dénes, Lóki Mózes, Nagy Sándor, Osgyán Imre, Pap Márton, Szabó Dániel piskolti tanító, akit az iskola állami reformja érdekelt, Talabér István, Tóth István, aki a putnoki követválasztásról küldött tudósítást, Tüzkű Imre, és több nyilvánvaló álnév is, mint Vas Borona (több, kissé kötekedő írással), Kancsuka, Vasvilla, Zelemér. Az Életpályámból tudjuk, hogy az az Osváth Imre kötegyáni református lelkész, akinél Táncsics Világos után egy ideig menedékre lelt, előzőleg szintén a lap munkatársai közé tartozott. Kutatóink feltették a kérdést, hogy e viszonylag széles hálózat, a valóban ismert szerzőkön túlmenően, nem volt-e bizonyos fokig fikció, és nem magát Táncsicsot kell-e olykor más aláírású cikkek mögött is keresnünk. Stíluskritikailag ezt nemigen lehet eldönteni, tekintve, hogy Táncsics a kapott tudósítások szövegét nagyrészt amúgy is átfogalmazta. Mindenképpen valószínűnek kell azonban tartanunk, hogy a falvakból érkező, konkrét panaszok valódi eseteket írtak le, valódi szereplőkkel, bármi volt Táncsics szerepe a megfogalmazásban vagy esetleg az arra való biztatásban. A lap igazi politikai jelentőségét pedig éppen ezek a levelek, tudósítások, és Táncsics ezekből levont következtetései, javaslatai adták, így mindjárt a választások és az új nemzetgyűlés időszakában.

Közben ugyanis lezajlottak a választások, amelyek agitációs küzdelmeiben a maga eszközeivel részt vett a Munkások Újsága is. Táncsics június 4-én, a 10. számban, a cenzus nélküli választójog és olyan képviselők megválasztása mellett foglalt állást, akik a magyar hadsereg, az egyházi vagyon állomosítása, a tanítók és lelkészek állami fizetése, a főrendi tábla megszüntetése stb. ügyét támogatják. S ugyanott egy bihari levelező panaszát is közölte arról, hogy az uraság el akarja venni tőlük földjüknek majdnem felét, azon a címen, hogy nem úrbéres, hanem szerződéses alapon tartják azt kezükben. „Mi az urak földjét a világért sem kívánjuk elvenni s a türelemhez is hozzá vagyunk szokva, de ám a magunkét sem engedjük örömest.” Táncsics persze tudta, hogy a törvény valóban csak az úrbéres földek paraszti tulajdonba vételéről intézkedett, de éppen ezért, ugyanebben a számban, „Úrbér és mégsem úrbér” cím alatt a hatod dézsmás és bármiféle szerződéses földekkel kapcsolatban kijelentette, hogy a küszöbön álló nemzetgyűlésnek „egyik legfőbb, sőt teljes meggyőződésem szerint… legelső kötelessége gyanánt kell tekintenie minden úrbéri tartozást tökéletesen megszüntetni, mert különben az ily földek örökös viszálykodásra szolgáltatnak okot, pedig az országnak semmire sincs oly nagy szüksége, mint békére, egyetértésre”. Márpedig „aki most azt indítványozná, hogy az ilynemű földek az eddigi állapotban maradjanak, az polgárháborút indítványozna, az az egyenlőséget lábbal taposná”. Ugyanakkor Táncsics sietett afelől megnyugtatni „polgártársait”, hogy törvényes úton most majd minden elintézhető, „mindaz, ami még elmaradt, el fog {II-1-149.} intéztetni, mindennemű dézsma és robot meg fog szűnni”. Sőt e reményhez, nyilvánvaló kegyes csalással, még azt is hozzátette, hogy ez „a múlt országgyűlésen is megtörtént volna már, …csak a nagy sietség miatt maradt el, mivel a nagyszerű márcziusi események nyakra-főre siettették a törvényhozókat szétoszolni, tehát nem készakarva maradt az el, minek szükségkép meg kell történnie, hanem a tek. Rendek megfeledkeztek róla”. Igazán nem mondható, hogy ezek törvénytelenségre biztató, izgató szavak lettek volna. Kétségtelen viszont, hogy a tavaszi eredmények törvényes továbbfejlesztésére irányultak. Két hét múlva, június 18-án, a 12. számban, Táncsics 16 pontban foglalta össze törvényjavaslatait, amelyek közt az egyenlőségből következő általános választójogtól a progresszív adózásig és más, kevésbé lényeges momentumokig sok minden volt található. A parasztságot viszont nyilvánvalóan főként a IX., X. és XI. pont érdekelte, az úrbér tökéletes megszüntetéséről és a váltság összegének lehetőleg nem túl magas megállapításáról – hivatkozással a haza érdekére –, azután a legelők és szántóföldek korábbi, sérelmes felülvizsgálatáról, és végül a regálék, a haszonvételek felszámolásáról. Az elkülönzések felülbírálatát Táncsics éppen a tulajdon annyit emlegetett szentségére való hivatkozással követelte: „Ha a tulajdon szentnek mondatik, szentnek kell lenni a községének is, tehát ennek legelőjét szabályozásnak ürügye alatt, vagy bármi más célból elfoglalni szabad nem volt, ami elfoglaltatott, vissza kell foglaltatnia; meg sokan vannak ám a volt jobbágyok, s nekik arra a földre nagy szükségük van.” A vizsgálatokat, Táncsics szerint, minden választókerületben 11–11 tagú választott bíróságnak kellene lefolytatnia, a kárpótlás ügyében 2, az elkülönzésekében 3 hónap alatt. Ez sem „lázítás”, hanem csak a nemzetgyűlés elé terjesztendő javaslat. De a birtokos urak tisztában voltak azzal, hogy minő roppant lavinát indítana meg egy ilyen visszamenőleges revízió. Június 10-én a 13. számban ismét bihari tudósítás szólt a „nyugtalanság s elégedetlenség” növekedéséről. Ennek – olvassuk – „egyik legfőbb oka, hogy sokan a tekintetes urak közül még ma sem tudják feladni azon embertelen bánásmódot, mit a szegény volt jobbágyok irányában oly hosszú idő óta gyakoroltak”. Másik oka, „hogy a legelőelkülönzések, a földeknek új meg új kimérése nem igazságosan történt”. A „harmadik ok, hogy a vagyonosok, gazdagok fülöket is alig billentik a végre, hogy a nemzetőrségbe állni szándékoznának… De leginkább az szüli az elégedetlenséget, hogy az úrbéri ügyek elintézése ráklábon halad”.

Éppen e növekvő, egyre fenyegetőbb paraszti elégedetlenség miatt tűnt a birtokosok és híveik szemében most már mind veszélyesebbnek a Munkások Újsága mint a panaszok megszólaltatója vagy éppen ösztönzője. Annyira, hogy hajlandók lettek magáért az alapjelenségért is azt felelőssé tenni, aki arról figyelmeztetőn hírt adott. A kezdeti barátságos, vagy legalábbis elnéző hangulat így fordult át Táncsiccsal szemben gyanakvássá és haraggá. A változás első jelei a konzervatív Budapesti Híradó június 24-i számában még ál-objektivitás mezében tűntek fel. „Én Táncsicsot jóakaratú, buzgó, elnyomott embertársaiért mindenre kész embernek ismerem s mint ilyent becsülöm” – {II-1-150.} olvassuk itt egy Bizony Tamás aláírású cikkben. „De, mint többnyire az ilyen jellemeknél szokott történni, sok elfogultság, egyoldalúság, korlátoltság, rajongás jut osztályrészökül. Ettől Táncsics sem ment… Mi csuda tehát, ha sokszor tanácsaival többet ront, mint használ.” Még szerencse, hogy a magyar nép indolens, az izgatás nem hat rá annyira. Utóbb azonban nyíltabbá vált a gyűlölet, azzal az igyekezettel párosulva, hogy Táncsics „különc” vonásait kigúnyolva nevetségessé tegyék mint valami félművelt, félbolond figurát, aki azonban felelőtlen izgatásával veszélyes is lehet. A valóságban Táncsics éppen akkor volt a legkevésbé autodidakta különc, éppen akkor mutatkozott a társadalmi kérdések leginkább reális, komoly stílusában is világos elemzőjének, amikor lapjában a parasztság kérdéseivel foglalkozott.

Táncsics, bár hajlamos volt arra, hogy írásai hatását egy kissé túlbecsülje, utóbb, emlékezéseiben joggal szállította le kellő mértékre az „úri, művelt osztálybeliek” egykori túlzásait, hogy lapja akár 10–15 ezer példányban is elterjedt, és hogy a tömeget így tetszése szerint tudta irányítani. A valóságban ugyanis – írta – a volt jobbágyok legnagyobb része nehéz viszonyok közt, kellő oktatás nélkül nevelődvén „olvasni sem tudott, s akik tudtak is olvasni, nem hírlap volt, amit olvastak, hanem imádságos, énekes könyv és ponyvai história; az én előfizetőim száma a 900-at csak megközelítette, de meg nem haladta”. Ennek ellenére – olvassuk tovább – mindent megtettek ellene a postai terjesztés akadályozásától a személyéről koholt vádakig, például, hogy a „kend” megszólítással a népet, kiművelése helyett, a barbárságba akarja visszavetni. Így aztán e „rám nézve mostoha körülmények közt nem azon csodálkoztam, hogy a Munkások Újságának előfizetői többre nem szaporodtak, hanem inkább azon, hogy azok száma ennyire is emelkedhetett”.

Július 2-án, a 14. számban nem kevesebb mint 9 falusi panaszlevél volt olvasható, így Somogy megye több községéből (Nagybajom, Csákány stb.). S mellettük Táncsics határozott hangú tiltakozása a miniszterekhez az ellen, hogy a posta most már nyilvánvalóan politikai okokból akadályozza a lap terjesztését: „A siklósi postamester azzal utasítja el a munkás polgárt, hogy ő most nem ér rá az előfizetést elfogadni; a szegény dolgos emberek ezzel távoznak. De máskor ismét munkájukat elmulasztva lemennek hozzá, megint elutasítja őket, hogy máskor menjenek. Kebellázító! Kecskeméten a postamester nem fogadja el újságomra az előfizetést semmi módon, mert – úgymond – parancsolatja van erre.” E számban ítéli el Táncsics azt az „álnokságot, gazságot” is, amellyel a választásokon „a kedves népembert, Petőfit megbuktatták”. Táncsics, mint ismeretes, a siklósi kerület képviselője lett, a maga programjával mondhatni elszigetelten a választáson alulmaradt radikálisok kis csoportján belül is. Az ugyancsak július 2-án megnyílt nemzetgyűlés első, formális ülése után, délután, Nyáry Pál javaslatára a megyeházán összejött egy csoport olyan képviselő, aki a feudális maradványok rendezésének ügyét hajlandó volt támogatni. Az ülésen megállapodtak abban, hogy kárpótlás fejében a bordézsmát megszüntetik. De amikor Táncsics – mint a Munkások Újsága utóbb, július 16-án (16. sz.) erről hírt adott, ezen {II-1-151.} túlmenve és a taktikai megfontolásokat mellőzve azt javasolta, hogy a 3000 forint feletti jövedelemmel rendelkező birtokosok kárpótlást ne kapjanak, hanem csak a kisebb birtokosok, és megint az igazságtalan elkülönzések visszamenőleges revízióját sürgette, szavait az ellenzékiek részéről is nagy visszatetszés, zúgás fogadta. Táncsics előadta, „hogy azon legelők és szántóföldek, melyeket 20 év óta a volt földesurak vagy gazdatiszteik községektől erőszakkal, katonai hatalommal, ijesztgetésekkel, fenyegetések közt, csalárdsággal s bármi ürügy alatt elfoglaltak, azoknak visszaadassanak, s ennek végrehajtására minden választói kerületben kebelbeli bírák választassanak az egész választói nép által”. A felzúdulás oka, mint Táncsics utóbb, emlékezéseiben megírta, az volt, hogy „a képviselők legnagyobb része földbirtokosokból állott”. S tőlük indult ki az a „méltatlan, igaztalan vád”, hogy ő „a tulajdon szentségét” támadta meg.

Egy hét múlva, július 9-én, a Munkások Újsága 15. számában Táncsics „Politikai hitvallásom” cím alatt összefoglalta kívánságait, hogy a márciusi vívmányokat tovább kell fejleszteni, a teljes jogegyenlőséget biztosítani, mindennemű úrbéri maradványt felszámolni, kárpótlást csak olyan birtokosoknak fizetni, akiknek jövedelme pusztán a dézsmából, robotból származott, a jogtalanul elvett legelőket és földeket vissza kell adni a parasztoknak; a pártütők, a nemzeti ügy ellen fordulók birtokait fel kell osztani a katonák, zsellérek között, az egyházi javakat el kell adni, a papok állami fizetést kapjanak, a sajtótörvényt pedig el kell törölni. Július 23-án a félhivatalos Pester Zeitung már azzal támadta Táncsicsot, hogy bolondnak tartják és kinevetik. Ugyanaznap, lapja 17. számában, Táncsics szükségesnek látta ismét visszatérni nagy ellenkezést keltő, július 2-i javaslatára, illetve arra a vádra, hogy ő ezzel a tulajdon szentségét támadta meg. „Ha a tulajdonnak szentsége sértetik meg akkor – írta –, midőn a gazdagnak dézsmáját kárpótlás nélkül elveszi a státus: éppen úgy a tulajdonnak szentsége sértetett akkor is, mikor a státus úgy intézkedett, hogy a szegény munkája gyümölcsét (tehát tulajdonát) vette el s fordíttatta az országos költségek födözésére a gazdagok helyett. Azelőtt a nemesi osztálybeli törvényhozók elvették a nemnemes szegények tulajdonát igazságtalanul s fordították az ő adórészük lerovására; most az egész nép (különösen a szegényebbek érdekében) még inkább kívánhatja igazságosan visszapótoltatni az által, ha a dézsma-kárpótlást megtagadja. Ebben semmi tulajdon-szentségi sértés nincs, csak egyszerű kölcsönösség, s nem egyéb.” Ez a magyarázat, ha lehet, magánál a javaslatnál is kevésbé volt alkalmas arra, hogy megnyugtassa és megnyerje a többségükben ezúttal is „nemesi osztálybeli” törvényhozókat, akár a „mérsékelt” többség, akár a „radikális” kisebbség tagjait. Ugyanezzel a logikával ugyanis mindennemű kárpótlás jogosságát kétségbe lehetett vonni. Annyi azonban éppen ezért megállapítható, hogy Táncsics elképzelései a kárpótlás nélküli jobbágyfelszabadítás, a francia forradalmi megoldás magyar változata felé kezdtek mutatni.

Ez pedig az országgyűlésen lényegében véve akkor is elszigetelte Táncsicsot, {II-1-152.} ha egyébként, a nemzeti kérdésben, a Batthyány-kormány ellenzékének tagjaként, a radikálisokkal közös fronton állt. A Munkások Újsága 18. számában (július 30.) élesen bírálta a minisztériumot, hogy Béccsel szemben túl engedékeny, hogy nem mer erélyesen fellépni, kifejtette, hogy az országgyűlésen „nem jól folynak a dolgok”. Kossuth emlékezetes kijelentésére utalva hozzátette, hogy a „minoritást”, amelyhez „tartozni nekem is szerencsém van, …nem kellett volna olly indulatosan eltiporni akarni”. Végül név szerint felsorolta, hogy az olasz segély kérdésében ki, hogyan szavazott. „Az volt a kérdés, segítsük-e Ausztriát az olaszok ellen? Akik azt mondtuk, hogy semmi közünk sincs ahhoz, miként végzi be Ausztria az olaszokkal igazságtalanul kezdett háborúját, csupán 36-an valánk.”

A „törpe minoritás” tagjai közül külön figyelmet érdemel Táncsics és a Madarász fivérek viszonya. Az Életpályám szerint Madarász József egykor Táncsics „iskolatársa és barátja” volt, akinél 1847-ben, bujdosásakor is pár napig Cecén tartózkodott. Más kérdés, hogy Madarász akkor sem értett mindenben egyet Táncsiccsal, sőt meg is próbálta célkitűzéseiről lebeszélni, bár bizonyára nem oly sikerrel, mint utólag, emlékirataiban azt feltételezte. Kétségtelen viszont, hogy a Munkások Újsága május 7-én előre az olvasók figyelmébe ajánlotta a júliusban majd megjelenő Nép-Elem című lapot, a Madarász fivérekét, akik „mióta közügyekben a vármegyénél működnek, bebizonyították, hogy minden tehetségük szerint a nép érdeke mellett akarnak tovább is harcolni”. S bár Madarászék a választások idején a paraszti követeléseket – mint láttuk – nem voltak hajlandók támogatni, az előzetes tárgyalásaik után júl. 23-án megalakult Egyenlőségi Társulatban Táncsiccsal együtt foglaltak helyet. Utóbb azonban, emlékezéseiben, Táncsics megírta, hogy a Társulat tagjaival mégsem tudott mindenben egyetérteni. „A mi társulatunknak tisztán demokratikusnak kellett volna lennie, de azzá teljességgel nem vált.” Tagjaitól azt várta, „hogy tökéletesen az egyenlőség elve szerint cselekszenek”, de ebben csalódnia kellett. S egy félév is alig kellett hozzá, hogy Madarász László a Munkások Újsága ellen hozzon intézkedéseket. Az augusztus 6-i 19. számban Táncsics a radikális Marcziusról is barátságosan írja, hogy bár „igen csípős újság”, és „sokan haragszanak rá”, mégis „igen szeretik, kivévén azokat, kiket ugyancsak megdögönyözött”. Bulcsu Károly „Ne bántsd az olaszt” című verse ugyanott a radikális óhajokkal éppúgy egybehangzott, mint Tót Móric fejtegetése arról, hogy a Batthyány-kormány nem képes a hazát megmenteni. Sőt az is egybehangzott azokkal, hogy Táncsics szintén Kossuthot akarta a kormányról leválasztani és az ellenzék számára megnyerni. „Kossuth küzködik magában – írta ugyanott –, nem tud a többi ministerekkel megegyezni. Valahányszor fellelkesedik, mindig kitör belőle, hogy ő velünk, a kevesebbséggel érez, de aztán megint, mikor a ministeri tanácsban okoskodnak, ministertársai leszavazzák, mert hiszen a többség határoz. Polgárminister, hazánk becsületére kérünk, válassz, ne ingadozz, lépj ki, állj a kis minoritás élére, melyet te felindulásodban eltiporni akartál, ismerd meg hibádat s e lépésedet dicsőség fogja koronázni.” {II-1-153.} Mindez, ismételjük, megfelelt a radikális vonalnak, bár Táncsics szükségesnek tartja reflexiót fűzni ahhoz is, amit Kossuth Hírlapja augusztus 2-i számában az úrbéri maradványok felszámolásáról írt: „Igen örülünk, hogy már más lapokban is kezdik azt hirdetgetni, mit mi már régtől fogva legszükségesebbnek tartottunk.” A lényegbeli eltérésre azonban egyszer csak élesen rávilágít, ugyancsak az augusztus 6-i számban, az a cikk, amelyet Kocsiss Imre ügyvéd „Budapesti jelenet” cím alatt Keczkés Ede Széchenyi-ligeti beszédéről, majd ezt követő letartóztatásáról írt. A Marczius, emlékezünk, lázítást, bujtogatást emlegetett, és helyeselte a rendőri intézkedést. A Munkások Újsága viszont nemcsak kissé másként adta elő a történteket (Keczkés a szerbek ellen tartott toborzóbeszédében támadta az országgyűlés hanyagságát és nevezte a hatalmasokat és gazdagokat árulónak), hanem szükségesnek látta, hogy a letartóztatás ellen is tiltakozzék: „nem jó rendben van az ország szénája, midőn azok, kik néhány hónap előtt az előbbi kormány igazságtalanságai ellen még keményebb kifakadásokkal éltek, most a hazafit, ki mindig a szabadság embere volt, túlbuzgó hazafiságáért, mellőzve a törvényes rendet, rögtön minden vizsgálat nélkül elcsukatják”. Amihez, jegyzetben, maga Táncsics is hozzáfűzte, hogy ez valóban nem jó politika. S még mindig ugyanazon augusztus 6-i számban Táncsics szükségesnek látta már reflektálni a háborodottság vádjára is, amelyet ellenségei arra hivatkozva terjesztenek, hogy az országgyűlésen is egyszerű vászonkabátot visel, mint a nemzetőrök, meg hogy nem szónokol, hanem egyszerűen kimondja, ami a szívén fekszik, a valóságban pedig e koholmány arra megy vissza, hogy ő a parasztok „javára beszélt”. Tót Móric pedig, még mindig e számban, a Budapesti Híradó utóda, a Figyelmező támadását utasította vissza, hiszen ez az újság „mindig a magyar szabadság, önállóság és boldogság ellen irkafirkált”.

A lap szerkesztősége augusztus 10-től átkerült Táncsics új lakására, amely „mostantul fogva az országúton van, a múzeum irányában, Bertha Sándor 3 emeletes, új házában”. E változással együtt a 20. szám élén azt is bejelentette, hogy változatlan előfizetési díjért ezentúl többet, heti két számot fog vasárnap és csütörtökön szétküldeni. Az augusztus 13-i (21.) számban bíráló levelet közölt Vas Antal „gereblyési” polgár tollából, akiben egyes kutatóink a versenytársat: Vas Gerebent próbálják felfedezni. E levél szerint a lapban, a közhelyeken túl, hamisság is akad, s olykor olyasmi is van a sorok mögött, „amit nem olvashatnak, mert nincs kiírva, csak úgy magyaráztatik meg s akkor hűlnek el vele”, innen a kósza hírek, hogy Táncsics tulajdonképpen felforgató. Ez persze Táncsicsnak alkalmat adott arra, hogy higgadt modorban, így válaszoljon: „Nem akarom én, hogy nekem vakon higyjenek, azt sem akarom, hogy dicsérjenek, én elmondom egyszerűen, mit az egész nép javára igazságosnak tartok… Ami jót beszédemben találnak, azt tartsák meg. Ki ki fejtse ki gondolatát, miért tartja ezt jónak, azt rossznak, vagy inkább, mit tart jónak, mit rossznak, aztán küldjék be kendtek újságomba, én szívesen kinyomtatom, hogy így aztán egymást felvilágosítván, győzzön ami jobb.”

S ugyanebben az augusztus 13-i számban, mindjárt közölte is siklósi {II-1-154.} választóinak emlékezetes hosszú levelét, amellyel tulajdonképpen az országgyűlést akarta figyelmeztetni a feszülő közhangulatra és a cselekvés sürgős voltára. „Kend nekünk sokat ígért – szólítják meg Táncsicsot ebben a siklósiak, – de a sokbul – mint a kend újságából látjuk – még csak valami sem lesz. Már elmúlt egy hónapja, hogy a képviselők – ha ugyan népképviselők volnának, kik ott ülnek – együtt vannak, mésem végeztek egyebet, hanem, hogy katonát adjunk s fizessünk; de hogy miért adjunk katonát s miért fizessünk, arról még eddig egy szót sem szólottak. Azt mondják ugyan: a haza veszedelemben van. De, hogy kié a haza, vagy hogy mit tarthatunk magunkénak mi, kik Magyarországnak népei vagynk? micsoda javadalmakban részesülünk? arról úgylátszik kerülik kendtek a beszédet. Kendtek aligha ismét rá nem akarnak szedni bennünket. Védjük meg a hazát, majd azután… A horvátok Zágrábban nem úgy tettek ám, hanem ők előbb ígértek a népnek… Mi hát nem hihetünk addig, míg magunkat biztosítva lenni nem látjuk.” Azok a feltételek között, amelyek biztosítása esetén hadba vonulni készek, ott szerepel az úri tartozások és haszonvételi jogok minden kárpótlás nélküli megszüntetése, a parasztoktól elvett földek visszaadása. „Száz esztendejinél több már, mióta mi fizetjük a porciót, mit a robot és dézsma mellett nem tartoztunk volna, rámegy az már majd hétszáz milliomra, és most megint milliókat fizessünk váltságért? Akkor jöjj inkább muszka és irtsd ki a magyarországi zsarnok urakat.” Az utóbbiak „még azt is mondják, hogy az övéké volt Magyarországon minden föld, ők fegyverrel, vérrel szerezték. Hát a mienk mi volt? Hát mi, vagy a mi eleink nem katonáskodtak ugyanakkor?” S az utolsó bekezdés megismétli a figyelmeztetést: „Ezen az országgyűlésen ezeket múlhatatlanul törvénybe iktassák kendtek, mert addig nyugodtak nem lehetünk és vérünket potomra nem örömest ontjuk. Ha az insurrectio Kossuth szavaként most mindenre kiterjesztetett, tehát a haszon is kiterjesztessék, különben a magyar aristocratia sírját ássa meg.”

Az Életpályámból tudjuk, hogy csak a siklósi választókerületből valóban vagy 60 község juttatott el Táncsicshoz panaszt a korábban igazságtalanul véghezvitt elkülönzések ellen. De ezt a szöveget így, éppen ekkor, alighanem taktikai alátámasztásnak szánta Táncsics ahhoz a törvényjavaslathoz, amelyet a „legelők újra kimérése” ügyében nyújtott be az országgyűléshez, és amelynek szövegét augusztus 20-án a Munkások Újsága 23. száma hozta nyilvánosságra. Eszerint az 1848: X. tc. 1. pontját, amely a korábban megtörtént elkülönzéseket, egyezségeket felbonthatatlannak nyilvánította, el kell törölni. „Mindazon községekben, hol világosan és tagadhatatlanul erőtetéssel, hatalommal történt a legelők elkülönzése, a község lakosainak kárára, ott új kimérés, igazságos elkülönzés történik.” A felülvizsgálattal Táncsics most már egészen a Mária Terézia-féle úrbéri szabályozásig (1767) akart visszamenni. Ugyancsak az Életpályámból tudjuk azonban, hogy a képviselők Táncsicsot javaslatával együtt lehurrogták, kinevették, s azt kiabálták, hogy most nem ilyesmivel kell foglalkozni, hanem a hazát megmenteni.