{II-1-155.} 3. Támadások a lap ellen

A Munkások Újsága augusztus 31-én (26. sz.) név szerint felsorolta, hogy a képviselők közül ki szavazott az egész hadsereg azonnali magyar lábra állítása ellen. Sőt kivételesen karikatúrát, szöveg közti fametszetet is közölt, a Charivari eredetije után, a „német lábra állított magyar katonáról” aki zsinóros magyar dolmányt visel, de teste deréktól lefelé térdnadrágos, papucsos lőcslábakban folytatódik. Mindjárt ezután Táncsics „Sajtópör” cím alatt egy híresztelésre is kitért: „Azt rebesgetik itt a városban – írta –, hogy ellenem sajtópört akarnak kezdeni.”

A hír reális magja az volt, hogy az igazságügyminisztérium augusztus 26-án valóban utasította Pest város bíróságát, illetve közvádlóját, hogy indítsanak eljárást a Munkások Újsága ellen. Ehhez járult azután, hogy István nádor augusztus 29-én felszólítást intézett Deák Ferenc igazságügyminiszterhez, két lappéldányt mellékelve, amelynek megjelölt szakaszai – szerinte – „olyanokat foglalnak magukban, miket a sajtószabadsággal a sajtótörvény értelmében megegyeztetni alig lehet”. Közölje hát – írta –, „tétetett-e Önnek ezek, mint sajtóvétségek iránt jelentés és történt-e ennek folytán amiatti törvényes eljárás és büntetés végett intézkedés?” Az egyik inkriminált cikk a Marczius, a másik a Munkások Újsága augusztus 24-i (24.) számában látott napvilágot. Az utóbbiban Tót Móric „Boldog Isten, hová jutottunk?!” cím alatt egyebek közt ezt írta: „A haza védelmére pénzt szedegetnek és a szegény ember odaadja utolsó filléreit is, de a nagy urak, a palatinus és a király mit sem adnak.” Deák a felszólítást átadta államtitkárának, aki úgy nyilatkozott, hogy a Marczius inkriminált cikke sajtóvétségnek nem tekinthető, a Munkások Újsága „törvény útjáni megrovatása iránt” viszont már történt innen intézkedés. Az ügy azonban a nagy fordulat és a nádor távozása miatt lekerült a napirendről, és a választervezet aktájára rávezették: „Ezen levél expedíciója a közben jött változások miatt elmarad s irattárba teendő.”

De Táncsics lapja ellen, hazai körökből, egy jóval szélesebb körű, veszélyesbb akció is kezdett kibontakozni. Zemplén megye szeptember 4-én Szemere belügyminiszterhez feliratot intézett a Munkások Újsága mint a „jelen átalakulási korszakban oly veszélyes s a tulajdont kárhozatosan tiporó” lap ellen. Az ilyen „vésztellyes, ragályos gyomot” ki kell irtani, amíg nem késő. S mivel a szabályos sajtóper túl hosszadalmas volna, a belügyminiszter „ennek mellőzésével”, azonnal tiltsa be a „belcsendet és vagyonbiztonságot veszélyeztető” lapot. S a „közrendű nép” sem maradna sajtó nélkül, hiszen a „Nép Barátja hírlapot épületesen olvashatja”. A zempléni akció kezdeményezője Kazinczy Gábor, a megye egyik országgyűlési képviselője volt, aki fiatalon haladó reformernek, ellenzéki vezérnek indult, Fáy, Vörösmarty, Wesselényi barátja volt, sőt akihez Petőfi még 1847 őszén is mint pályatársához és lelki rokonához írt költői levelet, de aki Táncsicsnak és lapjának most egyik legelszántabb ellenfele lett.

Zemplén „az ügy sürgősségére való tekintettel” meg sem várta a belügyminiszter {II-1-156.} intézkedését, hanem feliratát a többi megyével is körlevélben közölte és ezzel a hasonló, további feliratok egész lavináját indította el Vas és Sopron megyétől Szepesen, Beregen át Erdélyig. Mindegyik megye Zemplénre hivatkozott, a legtöbb hasonló eréllyel követelt fellépést a Munkások Újsága ellen, és legfeljebb – mint Bereg – csak a betiltás módjában tért el Zemplénnek a sajtószabadsággal ellenkező javaslatától. De Bereg is arra kérte Szemerét, hogy „ha e lap szerkesztője túlbuzgó szabadelvű irányait még túlbuzgóbbá tenné, s ezáltal a közcsend megzavarását eszközölné, iránta a folyó törvények szerint intézkedni méltóztassék”. Fejér megye szeptember 14-i közgyűlésén foglalkozott az üggyel: „Tudtunkra megyénkben ezen gyomlapot, helyesebben laput nem igen járatja a nép, de annyi tudomásunkra jött, mikép náha ingyen szokott ide s oda küldöztetni, hogy a léget egészen dögletessé tegye megyénkben; e végre a ministeriumhoz említett lap eltiltása iránt fel fogunk írni.” A birtokos nemesség egy elég nagy részének közös akciója kezdett így, a megyék hagyományos apparátusa segítségével, kibontakozni és visszhangot kapni – részben a hivatalos Közlöny segítségével is, amely a megyei határozatokat mint hivatalos dokumentumokat, sorban közölte.

A nemesség egykorú társadalmi-politikai súlyával annyira számolni kellett, hogy Kossuth, mint ismeretes, szeptember 13-án, a válság idején, szükségesnek látta az országgyűlésen a kármentesítés ügyét napirendre tűzni, hogy a nemességnek „legyen kedve a hazát ezen nagy veszélyben védeni” – bár két nap múlva, szeptember 15-én határozatot hoztak a legsúlyosabb feudális maradvány, a szőlődézsma eltörléséről is.

Táncsics pedig éppen ekkoriban, szeptember 14-én, lapjának 30. számában, a haza védelmére, a panaszok félretételére, belső, nemzeti összefogásra biztatta híveit és a leghatározottabban tiltakozott az ellen a vád ellen, mintha a Munkások Újsága tehetne arról, hogy a parasztok nem sietnek nemzetőrnek állni. Igaz – írta –, ő mindig mondta, hogy jó példával a vagyonosoknak kell elöljárnia, de most, hogy a haza veszélyben van, félre kell tenni a régi sérelmeket. Óvta híveit az ellenségtől, aki „ámítással és bujtogatással” arra biztat, hogy „ezt meg ezt foglaljátok el a volt földesúrtól”. Igaz, „csak azt kívánjátok, hogy törvényesen, igazságosan adassék vissza, mit régóta bírtatok, de miket tőletek … csalárdsággal, erőszakkal vettek el”. De most „az istenre és hazánk szent nevére kérlek, hagyjatok fel avval is, … mi fölött többen is civódnak, hogy én ezt meg azt nem teszem, míg ezt meg azt el nem intézik. Barátim! mindent egyszerre nem lehet, de egymásután majd igen; hanem az ellenséget, a mi közös ellenségünket kell mindenek előtt megszégyeníteni, csúffá tenni, mert ha most magunk közt viszálkodunk, a volt földesurak és volt jobbágyok, ez közös ellenségünknek igen jó víz lenne malmára, hiszen ezt mesterségesen is, éspedig minden módon igyekszik előmozdítani”.

A következő számban, szeptember 17-én Táncsics „Ki a jó hazafi?” címen a Nemzeti Újság támadását utasította vissza: „Vigyázz magadra, te, ki a hazánk romlására törekvő Metternichi gaz politikának engedelmes, alacsony vak eszköze valál. Azt hiszed, hogy ezt elfelejtették már?” De ugyanakkor {II-1-157.} reflektálnia kellett a Kossuth Hírlapjának vádjára is, hogy „fonák elveket akar a népre erőszakolni”. – „Elhisszük mi – írta Táncsics, – hogy nektek az egyenlőségi elv és eszme nem tetszik, nektek ez fonákság”.

A Munkások Újsága szeptember 24-i (33. száma) első helyen az Egyenlőségi Társulatnak Petőfi Sándor aláírását viselő felhívását közölte, amely Jellasich ellen fegyverbe hívta Magyarország népét. A levelezők tudósításaiból pedig az derült ki, hogy Táncsics hívei: lelkészek, tanítók azok, akik a népet felhívták a haza védelmére, bár nem mindig sikerrel. Így a szaporcai református lelkész szeptember 6-i keltezéssel beszámolt arról, hogy „a múlt vasárnap a népet egybegyűjtém, fegyverkezésre bírandó őket”. De kereken kimondták, hogy Jellasich és a király ellen nem harcolnak, „az urak őket meg akarják csalni, most is az országgyűlésen még az ő javokra semmit sem tettek”. Mindez – a haza ügyével való őszinte együttérzés mellett – annak bizonyítására szolgált, hogy a paraszti vonakodás a spontán elégedetlenség következménye, és nem a Munkások Újsága keltette fel. Ugyanott a Vas Borona álnevet viselő szerző most Táncsicsot éltette, és azt kívánta, hogy „az igazság villáma” sújtson le azokra, akik bolondnak nevezték.

A lap új, nagyobb, negyedrét alakú sorozatának 1. száma, szeptember 29-én ugyancsak a védekezés – ellentámadás és a nemzeti összefogás jegyében készült. Táncsics érdekében megismételte, amit a legelején hangoztatott, hogy a magyar nemesség dicsően viselte magát, midőn a néppel önként megosztotta jogait, „mit sehol más országban a nemesség szabad akaratából nem tett”, és így biztatta olvasóit: „Hazudtoljátok meg azokat cselekedettel, kik azt mondják rólatok, hogy nem értetek meg, hogy nem tudtok a hazáért fellelkesedni, hogy nem siettek azt védelmezni.” S mindjárt név szerint kitért Kazinczy Gáborra és a lap ellen indított akciójára. „Nem gondolná az ember, mennyi baja van Kazinczy Gábor képviselő társamnak a Munkások Újságával. A gyűlések kezdete óta már többször afölött viszálykodott velem, hogy újságommal a népet elrontom; egyébiránt azt nyilatkoztatta, hogy nagy szerencse, hogy azon a vidéken, honnét ő követ, tudniillik Zemplén megyében, senki sem olvassa s óhajtja is, bár sehol sem olvasnák.”

A megyei tiltakozások sora még le sem zárult, midőn a belügyminisztérium szeptember 25-én az ügyet az igazságügy-minisztériumhoz tette át, azzal, hogy „ezen izgató s a közbátorság- és vagyonbiztonságra nézve veszélyes irányú lapot” be kell tiltani, annyival is inkább, mivel tudomásunk szerint a „korábbi számaiban tapasztalt áltanok miatt az igazságügyministerium részéről már előbb megtörtént a sajtótörvények értelmébeni kellő intézkedés”. A Munkások Újságában megjelent „rendbontó és féktelenségre ingerlő czikkek” közül az alábbiakat sorolta fel: „Boldog Isten hová jutottunk” (24. sz.), „Egyenlőség és lázítás” (25. sz.), „Ki a jó hazafi?” (30. sz.), „Jó tanács a pokolból” (32. sz.). Mivel azonban az igazságügy-minisztérium az adott válságos helyzetben jobbnak látta, ha a válasszal és a további lépésekkel nem siet, Táncsics egyelőre zavartalanul folytathatta szerkesztői működését. Az október 3-i (2.) számban kifejtette, hogy mivel a király törvénysértőnek {II-1-158.} bizonyult, a miniszterek közül kormányzót, gubernátort kell választani. De olyat, aki, mint Kossuth Lajos, „a népnek teljes bizodalmát bírja”, és akit teljhatalommal kell felruházni. E cikkből Táncsics különnyomatokat készített, s azokat személyesen is osztogatta. Október 13–november 3. között pedig, az 5., 6., 9. és 11. számban, „Respublika” címen hosszú cikket közölt négy folytatásban. Előadta, hogy a király akkor is ártalmas, ha egyénileg véletlenül jobb a többinél, hogy csak a köztársaság felelhet meg a szabad polgárok óhajának, és hogy Magyarország csak így foglalhatja el helyét az európai nagy nemzetek között. Itt, mindjárt az október 13-i számban találjuk a második, utolsó illusztrációt, amelyet a Munkások Újsága közölt, egy szignálatlan fametszetet, pragmatica Sanctio cím alatt. A kép égő máglyára vetett papírtekercset és koronát ábrázol. Táncsics magyarázatot is fűzött hozzá: „A pragmatika sanctio a koronával együtt tűzre van hányva, ez az egész. E kettőt így meg kell égetni, vagy akármi más módon meg kell semmisíteni, különben nem boldogulhatunk soha.” Majd hozzátette, hogy a koronát legalábbis zárják múzeumba, hogy soha többé egyetlen osztrák császár fejére ne tehesse. A magyar népnek gubernátor kell, még pedig Kossuth személyében.

Ugyanakkor viszont a 6. számban, október 17-én, tehát éppen a Békés megyei, mezőberényi, orosházi nagy parasztmegmozdulások időszakában, „munkások” aláírással ismét egy olyan elég kemény hangú levelet is közölt, amely világosan leszögezte, hogy a paraszti követeléseket nem szándékuk egyszer s mindenkorra félretenni. A levél írói szerint egymás után kapják a sok hadba hívó felszólítást, de „ha maga Kossuth jönne is hozzánk ékes beszédével, bizony aligha bírna közülünk annyit összeverbuválni, mint Czegléden, Kőrösön, Kecskeméten. Erre azt mondják kendtek, érzéketlenek, rossz hazafiak vagyunk. Mi is megismerjük, hogy úgy van”. Hiszen a nép nem is számított nemzetnek, magyarnak, – és most ő védje meg mégis a hazát Bécs, a horvátok, rácok ellen? Legalább a hazaárulók birtokait osztották volna szét közöttük. „Hát azért ontsuk vérünket, hogy azok, kik most valóságos hazaárulók, … majd ha mi megtisztítjuk Isten segítsége által az ellenségtől az országot és békesség lesz, akkor azok a szép madarak haza szállingózván azt mondhassák: De ez az enyém volt ám, …enyim is marad ezután… Látják e kendtek, hogy miért nem érezünk semmi buzgóságot a fölkelésre, kendteknek eddigi felszólításaikra? Felkelünk igen is, de nem a kendtek felszólításukra, hanem azért, hogy a magyar fajt csakugyan kiirtani nem engedjük; de ha az isten szerencsés végét engedi érni dolgunknak, akkor majd Kossuth szerint számolunk!” Ez utóbbi megjegyzés alighanem Kossuth egyik, a magyar katonákhoz intézett kiáltványának azt a fordulatát értelmezi a maga módján, hogy előbb győzni kell, „s aztán számolni az árulókkal”.

Táncsics és hívei láthatólag Kossuthban reménykedtek a nemesség hátrahúzó elemeivel és az ellenük akciót indító Kazinczyval szemben is. A Munkások Újsága október 27-i számában Hetesy János somi tanító versezetbe foglalta ezt a felfogást:

{II-1-159.}
”Csak az az üdvösséges út,
Melyen tör Táncsics és Kossuth
S ki ezeket nem követi,
Az hazáját nem szereti.

…
Egy fecske nem csinál nyarat
Jól tudhatja Kazinczy Gábor azt.”

A lap október 31-i (10.) számában egy veszprémi levelező a nemes-paraszt osztályellentétet igen élesen fogalmazta meg. Ha a sok millió zsellér fegyvert nem fog – írta –, elvész a haza. De a szegénység arrafelé azt mondja, hogy miért ő védje meg a „kutyabőrösök” földjeit? Hol az a föld, amelyből ő tudja családját eltartani? „Ilyeneket fogunk ezután kérdezni kutyabőrösdiek! Reszkessetek sötétségnek búvárai, jő fel az igazság napja!” S a volt kiváltságosak Táncsicsot is gyűlölik: „Kendet a nemeses falukban gyűlölik, utálják, kendet újra befogatni szeretnék, azután fölakasztani: azt mondják, kend uszítja a parasztokat a kutyabőrösdiek ellen, mert kend is paraszt.”

Táncsics viszont közben az eddiginél is szélesebb körben igyekezett a paraszt-levelezőket mozgósítani, úgy, hogy a levelező rovat kezdett a lap fő rovatává nőni. „Jól tudom én – írta –, hogy falusi testvéreim, kivált pedig a földművesek és szegényebb sorsú mesteremberek közt is majd minden helységben találkozik egy-kettő olyan, ki a többinél inkább buzgólkodik az ország és a község ügye mellett; a visszaélést, hibát, bűnt szeretné megróni, mi ott körülötte észrevesz, mert érzi, hogy az minden becsületes embernek kötelessége; az igazság mellett, vagy valamelyik ártatlanul szenvedő embertársa mellett szót kívánna emelni, de nem tudja a módját, vagy nem meri magát az írásra elhatározni, mert azt gondolja, hogy ahhoz valami nagy tudomány kell, hogy az ember újságba írhasson. …Aki nem mer a vízbe menni, az sohasem tanul meg úszni, azért hát bátran fogjon hozzá, aki a helységből valami nevezetes dologról akarja az újságszerkesztőt tudósítani. Csak magát a dolgot, a száraz igazságot röviden, néhány sorban adja elő s észre sem veszi, mikor az írásba jóformán belejő.”

E biztatás, és – mondjuk így – módszertani útmutatással egybekötött kísérlet a helyi, paraszti levelezők hálózatának kibővítésére, történelmileg valóban újszerű volt Magyarországon. De egyben, kiszélesítve, felerősítve a paraszti követelések kórusát, még inkább kihívta az új vezetésben egymásra talált radikális és nem radikális nemesek ellenkezését. A Kossuth Hírlapja november 10-i számában, a „Hirdetések” rovatban, még az egykori barát és nem-nemes népfelvilágosító Horárik János is időszerűnek tartotta Táncsicsot egy – szerinte – gyanúsító cikkével kapcsolatban megtámadni: „Te népvezér vagy, ez ritka szerencse. De a szerepben súlyos felelősség is fekszik, hogy a népet meg ne rontsd, rossz példával ne bőszítsd, sikamlós tanáccsal meg ne vesztegesd, mert akkor átok fejedre, átok poraidra is!”

Közben az igazságügy-minisztérium is elővette végre a Munkások Újsága elleni megyei beadványok ügyét. Ghyczy Kálmán államtitkár nov. 24-én kelt {II-1-160.} beadványában maga is azt írta, hogy a Munkások Újságában „régebben és újabban több sajtó vétségek fordultak elő”, de úgy látta, hogy az adott viszonyok közt egy esetleges sajtóper igen kétes eredménnyel zárulhatna, és kényes politikai ügyről lévén szó, a Honvédelmi Bizottmánytól kért utasítást. „A jelen idők körülményeit – írta – sajtóperek megkezdésére s folytatására egyáltalában nem vélem alkalmatosoknak s azért az említett megyék kívánatát, a hírlapok politikai útoni betiltásának különben is helye nem lehetvén, jelenleg teljesíthetőnek nem tartom.” Hozzátette, hogy „miután a sajtó vétségek feletti bíráskodást szabályozó ministeri rendelet szerint nem csak az esküdtek, hanem a bűnvizsgáló bírák s közvádlók is a törvényhatóságokban a kormánynak minden befolyása nélkül választattak, a Magyar jurynél függetlenebb Európában alig létezik, és így a netalán megindítandó közkeresetnek eredményeiről is most főképen kezeskedni semmi esetre sem lehet”. Ami egyébként abból is kitűnik, hogy a Munkások Újsága ellen már előzőleg „megrendezett közkereset eredményéről” az illetékesektől a minisztériumhoz jelentés nem érkezett. „S a közelebbi idők nem is voltak olyanok, hogy e részben ezen minisztérium által további intézkedés tétethetett volna.” Amiből nyilvánvaló, hogy a 48-as sajtótörvény sokat bírált intézkedései, ha megtartásukhoz valóban úgy ragaszkodtak, mint Ghyczy, ez a mérsékelten, óvatosan liberális nemes, alapjában véve mégis meggátoltak a kormány részéről minden önkényes, hatalmi akciót. Kossuth is helyeselte egyébként Ghyczy véleményét, hogy szükségtelen politikai feltűnést kelteni, méghozzá úgy, hogy az eredmény ily kétes lehet. Az aktán ez a döntés olvasható: „a Bizottmány osztja az igazságügyi álladalmi titkár véleményét”.

Táncsics tehát ismét időt nyert és folytatni tudta lapját. November 28-án, a 17. számban, a pesti fegyvergyári munkásokhoz intézett felhívást. Hangsúlyozta munkájuk nagy jelentőségét, és azt, hogy ugyanolyan elismerés illeti őket, mint azokat, akik a harcmezőn küzdenek. De ugyanakkor őket is arra biztatta, hogy sérelmeiket tegyék félre a harcok idején. „Ha ti fegyvert nem szolgáltattok, nem győzedelmeskedhetnek. Feledjétek el barátim az eddigi méltatlanságokat, kellemetlenségeket, hisz tudjátok, hogy a hadseregnél is többféle ármányok történtek, de hős testvéreink azért ott nem csüggednek.” De Táncsics nem elégedett meg szép szavakkal, hanem lapjának december 5-i számában „Javaslatok” cím alatt összefoglalva, hogy mit kellene tenni a honvédelem előmozdítása érdekében, mindjárt első helyen hozta fel, hogy a fegyvergyártó munkások bérét a legénység zsoldjával együtt emelni kellene, majd ismét a parasztság megnyerését célzó, legsürgetőbb teendőket emelte ki: mondja ki a törvényhozás, hogy „mindennemű regálék az egész községekéi, azoknak haszonbére a községek költségeire fordíttatik; a még taksális, kontraktuális szolgálatok a határozat kihirdetésétől fogva kárpótlás mellett örökre megszűnnek”. S a törvényhozókhoz fordulva „istenre és hazánk szent nevére” kérte őket: „ne fillérkedjetek, mikor a haza nagyságának megalapításáról, nemzetünk feldicsőítéséről van szó”.

Táncsics emlékezéseiben elmondja, hogy az év vége felé miként próbálta {II-1-161.} végre megoldani lapja kauciójának mind sürgetőbb ügyét, amelyet addig Magyar Mihály könyvkereskedő jótállásával hitt lezártnak. Sietve megegyezett Lukács László és Társa nyomdájával, amely december 1-től kezdve át is vette a Munkások Újsága előállításának teendőit. A Lukács-cég hajlandó volt a biztosítékot letenni és a lap kinyomtatását az 1849. évre, költségekkel együtt, elvállalni, úgy, hogy az előfizetési díjak egyharmadát ő, a tiszta haszon kétharmadát pedig a szerkesztő kapja. A Marczius november 27-i és a Kossuth Hírlapja december 3-i számában Táncsics már hirdette is lapjának így biztosítottnak vélt folytatását 1849-re, most már heti háromszori megjelenéssel, negyedrét alakban, háromszor félívnyi terjedelemben, 2 forint 24 kr. félévi előfizetési díj fejében. Láthatólag arra számított, hogy a Munkások Újsága a következő évben erősödni, bővülni fog.

Önéletrajzában még utólag is érezhető csodálkozással írt arról, hogy nem sokkal ezután viszont a képviselőházban maga Kossuth támadta meg, ha nem is név szerint, de félreérthetetlenül. Az eset 1848. december 14-én történt. Kossuth a Kassa körül történtekről, Schlick és Hurbán betöréséről és a kármentesítés ügyéről szólva a hivatalos beszámoló szerint ezeket mondta: „Most minden érdekharcznak meg kell szűnni, s aki csak hazafi, annak egyesülnie kell a haza megmentésének munkájában; következéskép kinyilatkoztatom, hogy rossz szolgálatot tesznek a hazának, és ha gyanúsításoknak volnék embere, a camarillávali szövetkezésről gyanúsítanám, de gyanúsítani senkit nem akarok, hanem, mondom, rossz szolgálatot tesznek a hazának, kik akár az egyes polgárok, akár a népnek különböző osztállyai között érdekharczokat idéznek elő (Általános helyeslés). Az mind querelle domestique, miket majd azután lehet elintézni, most csak a hazát kell védeni! S ellensége az a hazának, vagy legkevesebbet mondva nem tudja, mit cselekszik, ki bizgat a nemesség, az aristocratia, vagy bár ki ellen! (Úgy van!) Mert most erőre van szükségünk, és holmi legelő kérdésekkel, vagy bármivel fellázítani a népet annyit tesz, mint kevesbíteni azon erőt, mellyre szükség van a haza megmentése munkájában.”

Táncsics szerint Kossuthnak a legelő-ügyre tett célzásakor egy sor képviseő az ő nevét kezdte kiabálni. „Elcsodálkoztam – írja –, hogyan tévedt Kossuth erre éppen most; gondolám, talán egyik ellenséges képviselő társam éppen beszéde előtt ingerelte föl ellenem”, hiszen a legelő-ügyről már jó ideje, még az országgyűlés elején esett szó. Valószínű persze, hogy a „legelő” emlegetésével Kossuth csak azt akarta éreztetni, hogy e kérdéseket most mind másodrendűnek tekinti, és hogy a nép fellázításán volt itt a hangsúly „bármivel”. Szabó Ervin szerint Táncsics fent idézett, december 5-i javaslatai váltották ki Kossuth rosszallását. De közvetlen kiváltó okként, ha éppen azt keressük, az is feltételezhető, hogy Kossuthnak ekkor már kezében volt Hunkár Antal Veszprém megyei kormánybiztosnak az a jelentése, amelyet éppen Táncsiccsal kapcsolatban december 3-án intézett hozzá mint az OHB elnökéhez. E jelentés szerint Balatonfőkajáron valaki a templomból kitódulóknak azt kiáltozta, hogy amíg az urakat ki nem irtják, nem lesz béke az {II-1-162.} országban; pár nap múlva pedig már az emberek tettleg fenyegették az újoncozó szolgabírót. Hunkár négyet rögtönítélő szék elé állított közülük, de ezek azzal védekeztek, hogy az urakra vonatkozó dolgokat Táncsics lapjából vették. Ennek alapján Hunkár a lapot veszedelmesnek minősítette, mivel éppen azokat a tömegeket „zavarja fel és vezérli elégületlenségre, melyekre most leginkább támaszkodhatunk”, és ezzel a kamarilla kezére dolgozik. A Munkások Újságának tehát „valamely jó módon gátot kellene vetni.”

Mellőzzük most a kérdést, hogy Hunkár a lap ellen úgy követelt akciót, hogy nem a benne tényleg írtakat idézte, hanem csak – állítólagos – hatására hivatkozott. A lényeg az, hogy a Táncsics elleni nemesi indulat most kapott alkalmat, jogcímet vagy ürügyet arra, hogy valóban, hatékonyan, mondjuk így: kormányzati szinten fellépjen a Munkások Újsága ellen. December 19-én, a 23. számban, Táncsics még bizakodva írta: „Bennünk, a milliókban van az óriási hatalom, ez mind a tiétek, csak tudjatok vele bánni!” S ugyancsak bizakodva közölte ácsi levelezőjének üdvözletét: „Áldja meg az isten Táncsics Mihályt, kendet a nép istene hívta e pályára, haladjon rajta szerencsésen. A szabad újságlaptól csak a bűnös fél, mint az ördög a tömjéntől; a nép felvilágosításától csak a zsarnok.” A valóságban azonban a mérték betelt. Midőn a Munkások Újsága december 22-én, a 24. számban a henye és kártyázó képviselőket, kötelességmulasztókat támadta meg, a lapot elkobozták. Legalábbis Táncsics utólag, az Életpályámban ezt írta: „Ezért Kossuth elnöknél bevádoltak s lapomnak azon számát lefoglalták, állítván rólam, hogy én abban úgy beszélek, mintha a Ferdinánd császár-király által hirdetett proklamációt támogatnám. Kossuth magához hivatott, kijelenté előttem, hogy ha nem Táncsics volnék, az igazság kezébe szolgáltatna át.”

Bár Táncsics jóval később vetette papírra emlékezését, nemigen van okunk feltenni, hogy olyan lényeges momentumot, mint a Kossuthtal való ilyen, személyes megbeszélés, tévesen jegyzett volna fel. Más forrásból azonban egy másik – vagy még egy másik – ilyen megbeszélésről is tudunk. A Honvédelmi Bizottmány tagjai ugyanis, midőn Hunkár jelentése elébük került, első haragjukban a hivatalos Közlönyben akarták azt nyilvánosságra hozni, és kártékonynak bélyegezni Táncsics működését. Kossuth azonban ezt mégsem helyeselte, hanem a jelentést dec. 24-én az OHB nevében áttette Madarász Lászlóhoz mint az országos rendőri hivatal vezetőjéhez azzal, „hogy Táncsicsot magához hívatván, ezt vele kártékony működésének tüköre gyanánt, azon hozzátétellel közölje, hogy legelső hasonló alkalommal őt, mint a szabadság s országos függetlenség megvédésének akadályozására a Camarilla érdekében lázítót törvény elibe fogja a kormány állítani”. Az akta tisztázatának hátiratából kitűnik, hogy Táncsicsot december 26-án valóban beidézték: „Itt lévén Táncsics – belátva a múltkoriak rossz hatását, jövőre nem fog illyesre okot adni.” Aláírás: „Madarász.”

A két megintés – a lelkesen ünnepelt Kossuthtól és az egykori radikális harcostárstól, Madarásztól, tulajdonképpen csak a jövőre nézve, a kifogásolt eljárás megismétlődésének esetére fenyegette meg személy szerint Táncsicsot, {II-1-163.} a lap folytatását forma szerint még nem akadályozta meg. Más úton azonban erre is sor került. A Munkások Újsága 1848. december 26-i utolsó előtti (25.) számában Táncsics nem kis iróniával írt cikket tett közzé „Éljen a sajtószabadság és Gréfl a pesti bíró” cím alatt. Ebből kitűnik, hogy a szóban forgó bíró 500 ezüstforint pénzbüntetésre ítélte őt, mivel a biztosítékot lapjáért a városi hatóságnál nem tette le, és egyben további büntetés terhe alatt kötelezte az ítélet közzétételére is. Táncsics, a felszólításnak eleget téve, méltatlankodva fűzte hozzá, hogy ilyesmit akkor közöltetnek vele, midőn a császári hadsereg az országba tört és a népet inkább más, fontosabb dolgokról kellene tudósítani. Majd gúnyosan megjegyezte, hogy ő a pesti bírónak mégis „hálával tartozik”, hiszen az – mint vele közölte – a pénzbüntetésen kívül akár egy év fogságot is kivethetett volna rá – mindezt azért, mivel a lapban meggyőződését fejti ki olvasói előtt. Pest város hatósága azonban, a büntetés kiszabásán túlmenően, a lap betiltásáról is mindjárt intézkedett, úgy, hogy tulajdonképpen már az utolsó számnak sem lett volna szabad megjelennie. A Honvédelmi Bizottmány hívta fel Pest városának figyelmét arra, hogy bár a lap betiltására vonatkozó rendelkezését nem akarja érinteni, a Munkások Újsága a 26. számát, utolsóként, még ne akadályozzák. Táncsics, utóbb, lapja megszüntetésére emlékezve, mégsem Pest városára mint végrehajtó közegre, hanem arra hivatkozott, hogy „Madarász László az év végén a Munkások Újságát betiltotta”.

A lap utolsó számában Táncsics még arról írt, hogy egy sor cikkre, amelyet helyhiány miatt addig nem közölhetett, 1849-ben fog majd sort keríteni. „Majd jövőre, ha csak lehet, többet teszünk.”

Nem lehetett. A Munkások Újsága, amelynek szerkesztése utóbb a császári hadtörvényszék által Táncsicsra in contumaciam kimondott halálos ítélet fő vádpontja volt, ezzel pályafutása végére ért. Az a tény, hogy az új év küszöbén a kormányt, képviselőházat követve Táncsics is Debrecenbe indult és hogy a fordulatkor egy egész sor más lap magától megszűnt, egy kissé el szokta fedni azt a másikat, hogy a Munkások Újságát, közvetlenül Windischgraetz bevonulása előtt, még a magyar kormányzat szüntette meg. A szomorúan disszonáns végakkordot, a búcsúszót, vagy az indokolást Vas Gereben durva támadása adta, a Kossuth Hírlapja december 28-i számában a „bolond” Táncsics ellen, aki – szerinte – szándékosan vagy ostobaságból a reakció kezére dolgozott. Ő felelős azért, hogy a nép nem sietett a haza védelmére. A magántulajdonról a népnek azt magyarázta, hogy „ebé, ami a másé”. Izgatott az urak ellen. A sajtószabadsággal úgy bánt, mint a majom, ha borotvát kap kezébe, és a macskát kezdi borotválni vele. Ha józan ésszel végiggondolná, amit a lapjában írt, nem is a mellét verné, hanem fejét a falba. „Táncsics, kend csakugyan bolond.”

Ezzel zárult le 1848 egyetlen szociális értelemben vett, igazi baloldali lapjának története.

{II-1-164.} IRODALOM

Táncsics Mihály: Életpálya vagy emlékiratok. Pest, 1873. – Iványi István: Zemplén megye körlevele Táncsics Mihály ellen. = Figy. 1885. 19. köt. 394–395. – Révész Mihály: A magyar szocialista előidőkből. A Munkások Újsága. = Szoc 1908/5, 204–218. – Táncsics Mihály: Életpályám. Kiad. Szeremlei László. Kolozsvár, 1943. – Bölöni György: Hallja kend Táncsics. P. 1946. – Babics András: Táncsics Mihály követté jelölése a 1848/49. évi országgyűlésre. In: Dunántúli Tudományos Gyűjtemény I. Pécs, 1947. – Mérei Gyula: Munkásmozgalmak 1848–49-ben. Bp. 1947. – Révész Mihály: Táncsics Mihály és kora, 1799–1857. I–II. Bp. 1948. – Ember Győző: Magyar parasztmozgalmak 1848-ban. In: Forradalom és szabadságharc, 1848–1849. Bp. 1948, 189–265. – Nemes Dezső: A munkásság az 1848–49-es forradalomban. In: Forradalom és szabadságharc, 1848–49. Bp. 1948. 267–314. – Táncsics Mihály: Életpályám. Sajtó alá rend.: Czibor János. Bp. 1949. – D. Szemző Piroska: Táncsics Mihály 48-as lapja, a Munkások Újsága. = It 1952. 481–509. – Sarlós Béla: A pesti munkásság forradalmi harca és programja 1848-ban. = Száz 1955. 78–96. – Erényi Tibor–Kemény G. Gábor: Revendications ouvrières et presse progressiste 1848–49. In: La presse ouvrière, 1819–1850. Paris, 1966. 299–312. – Illés Ilona: Munkások Újsága (1848), Forradalom (1849), Arany Trombita (1869). Repertórium. Bp. 1973. – Spira György: 1848 nagyhete Pesten. = Száz 1974. 323–369.