{II-1-165.} XI. Kormánylapok

FEJEZETEK

A Batthány-kormány, amely maga is a forradalomból született és az új, alkotmányos királyság ügyeit vezette, jó ideig semmiféle saját orgánummal nem rendelkezett. A pozsonyi konzervatív és a pesti radikális sajtó már jobbról-balról javában felsorakoztatta érveit, midőn Szemere Bertalan belügyminszter – mint láttuk – április közepén felkérte a liberális, tehát a kormány vonalához viszonylag legközelebb álló Pesti Hírlapot, hogy legalább a hivatalos rendelkezéseket közölje egy külön rovatban, hiszen az új államapparátus megszervezése, működtetése szinte elképzelhetetlen volt enélkül. Pálffy János emlékezéseiben arról ír, hogy a kormánynak „hatalmas orgánumot kellett volna teremteni a sajtóban, mely már hatalmas kezdett vala lenni”. A kormány azonban ilyesmivel nem próbálkozott. Batthyány – többek szerint – alapjában véve kissé lenézte az újságírókat, és egyébként is annak híve volt, hogy a véleményeket szabadon, irányítás nélkül kell fejlődni hagyni. Igaz, midőn utóbb úgy találta, hogy a radikális Marczius részéről túl sok támadást kell kiállnia, Kazinczy Gábor tanácsára állítólag egy ideig maga is gondolt arra, hogy a radikális sajtóval szemben saját ellen-szócsövet, valami „Anti-Marczius”-t teremt, amelynek szerkesztésére a magát külföldön gyógykezeltető Pákh Albertet hívták volna haza. De aztán erre mégsem került sor. Közben azonban, mivel a Pesti Hírlap „hivatalos” rovata nyilvánvalóan csak átmeneti szükségmegoldásnak volt tekinthető, Szemere mindjárt előfizetési felhívást tett közzé egy kiadandó hivatalos közlönyre is. Ebben a kormány nevében elismerte, hogy „minden eljárása a nyilvánosság bírószéke elébe tartozik”, és „ezért van szüksége hírlapi orgánumra, melly által a nemzettel folytonos érintkezésben legyen”. A Pesti Hírlap már április 26-án jelezte, hogy Szemere „a hivatalos Közlöny tervezetének megkészítésére” Bajza Józsefet kérte fel. Bajza már a reformkor idején, egyebek közt az Athenaeum egyik irányítójaként, majd pedig utóbb az Ellenőr című, külföldön közzétett ellenzéki kiadvány (1847) szerkesztőjeként, nagy irodalmi és politikai tekintélyt szerzett magának. Felkérése arra vallott, hogy Szemere ekkor még nem egyszerűen valami rendelettárat, hanem politikai kormánylapot akart indítani. Bajza – Toldy Ferenc bevonásával – el is készítette a tervet. Eszerint a lap „hivatalos” része rendeleteket és hivatalos hirdetményeket, „nem hivatalos” része pedig más közleményeket tartalmazott volna. Ezek közt lettek volna „igazolásai a kormány vagy egyes minister {II-1-166.} eljárásának”, illetve „értekezések, közügyeket tárgyazók”, továbbá belföldi – országgyűlési és más – meg külföldi tudósítások is. Bajza tehát szintén nem akarta mellőzni a politikai kérdések vitatását. Az ő lapja, francia példával, nemcsak a Moniteur, hanem a kormány politikájának megértetésén, elfogadtatásán fáradozó Journal des Débats, vagy, osztrák példával, nemcsak a Wiener Zeitung, hanem az Oesterreichischer Beobachter szerepét is betöltötte volna. Hogy mégsem ez valósult meg, az nem annak következménye volt, hogy Bajza végül is nem vállalta a feladatot, és pár hét múlva a Kossuth Hírlapjának neki kétségtelenül jobban megfelelő szerkesztését vette át. Talán inkább fordítva: a hivatalos lap azért sem kellett végül is sem Bajzának, sem pedig az utána felkért Kazinczy Gábornak, mivel az adott viszonyok között csak kevésbé igényes megoldásban volt reálisan megvalósítható. A szerkesztést végül az erdélyi, szászvárosi születésű, ekkor 35 éves Gyurmán Adolf (1813–1869) vállalta el, aki jogi tanulmányok után újságírói pályára lépve a Hazai és Külföldi Tudósítások, a Jelenkor, végül pedig, a külföldi rovat vezetőjeként, a Pesti Hírlap munkatársa és egy radikális röpirat szerzője volt. Sajnos, halála előtt elégette naplójegyzeteit és levelezését, életrajzírója pedig nem akadt, úgyhogy csak vázlatosan tudjuk nyomon követni politikai nézeteinek alakulását 1848-tól, midőn a radikalizmushoz állt közel, 1867-ig, midőn a kiegyezés szilárd híve lett. Szinnyei szerint „egyike volt a legtekintélyesebb magyar publicistáknak”, nagy lexikális tudással. Utóbb, 1849-ben a magyar kormánytól miniszteri tanácsosi címet kapott. A bukás után Kossuthot követte előbb Törökországba, majd 1851-ben Amerikába. Itt cikkeket írt és egy német nyelvű lap szerkesztésével is megpróbálkozott, de most már magára vonva Kossuth neheztelését. 1854-ben Londonban látjuk viszont, amint nyelvórákból él és időnként a Timesnak ír cikkeket. 1863-ban hazatért és két éven át a Pesti Napló külföldi rovatát vezette. Liberális demokrata volt, de – még mindig Szinnyeit idézzük – „ellensége minden ábrándnak és túlhajtott ideáknak”. Végül a Budapesti Közlöny belső munkatársa lett. Szeberényi Lajos szerint, aki a Közlönynél utóbb, 1849-ben mellette dolgozott, „eleven eszű, jó felfogású és gyors tollú, középkorú férfiú” volt, akinek „szellemességével párosult a hóbort”; délutánonként beviharzott a szerkesztőségbe, „dúlt-fúlt, dühének szitkokkal adva kifejezést”, de aztán „néhány percz múlva újra kedélyeskedett és szellemes humorának szabad tért engedett”.