1. A KÖZLÖNY

Gyurmán 1848 májusának második felében sietve igyekezett a lapot mielőbb létrehozni, munkatársi gárdát szervezni hozzá. Itt meg kell jegyeznünk, hogy korábbi elképzelésektől eltérően a Közlöny nem valamelyik magánkiadó államilag támogatott vállalkozásaként, hanem kifejezetten állami kiadványként született meg, amelyet más hivatalos nyomtatványokkal együtt az Egyetemi Nyomda állított elő, a Várban, Krüner Lipót művezető hozzáértő {II-1-167.} irányítása alatt, és amelynek személyzete, a szerkesztővel együtt, a belügyminisztérium alkalmazottjaként, tehát mint állami tisztviselő, állami fizetés fejében végezte szolgálatát. Gyurmán mellett, aki 2000 forint fizetést kapott, 5 segédszerkesztő működött. Ezek nagyobbrészt Szemerének voltak értelmiségi politikai hívei, személyes ismerősei. Közülük az ekkor 27 éves Berecz Károly (1821–1901), rimaszombati városi főjegyző és birtokos fia, volt az 1843/44. évi országgyűlés idején az ifjúság szónoka akkor, midőn Szemerének adtak fáklyászenét. Az ekkor 23 éves Lévay József (1825–1918), a költő pedig, egy Borsod megyei szegény nemes család leszármazottja, az utolsó rendi országgyűlésen volt Szemere jurátusa, írnoka. A fogalmazói rangot viselő segédszerkesztők közt szerepelt még a 33 éves Kelmenfy László, aki Nagyváradról került fel újságírónak, színműírónak Pest-Budára, továbbá Tóth István és Kiripolszky Károly. A korrektorok, javítók közt Jakabffy Gyula, Somlyai Dániel, Rizdorfer János, a kiadók közt Szabó János és Büky György nevével találkozunk, míg az országgyűlési tudósítások elkészítése Friebeisz István és Jánosovics Pál dolga lett.

E gárdával indult meg a Közlöny 1848. június 8-án, napilapként, ívrét alakban. S ettől kezdve egészen a szabadságharc végéig, mindig a kormány székhelyét követve, folyamatosan megjelent.

A Közlöny első és legfontosabb rovata a rendeleteket közölte. Azelőtt ezeket külön nyomtatványként kapták meg a kormányszékektől a megyék és a városok, és így eleinte kissé szokatlannak találták, hogy most már a hivatalos lapban kell utánuk nézniök. Ide kapcsolódtak a más, hivatalos jellegű közlemények is. A második rovat belföldi tudósításokat közölt, amelyektől elvárták, hogy ha nem is „hivatalosak”, de „történeti hitelességűek” legyenek. Szemere már május végén körlevélben szólította fel az alispánokat, polgármestereket, hogy nevezzenek ki törvényhatósági laptudósítókat. E hálózat kiépítése azonban lassan haladt. Még a nyár közepén is csak 79 levelezőből állt, főként régi megyei és városi emberekből. A megyei hivatalos tudósítók természetesen a megyei nemesség érdekeit képviselték, bár nem egyforma politikai színezettel. A szövegek egybehangolását a Közlöny szerkesztősége végezte, a kormány politikájának megfelelően elsimítva a túlzottan konzervatívnak vagy radikálisnak tűnő szélsőségeket. Ennek ellenére előfordult, hogy egy-egy megye ellenpártja tiltakozott és a tudósítás kiigazítását követelte. A szerkesztő az ilyen vitáknak lehetőleg nem adott teret, „mivel – mint a júl. 18-i számban írta – a journalisticai perpatvarnak e komoly időkben sem idejét, sem helyét nem látjuk, s mivel teljességgel nincsen kedvünk a Közlönyt szenvedélyek küzdhomokjává tenni”. Mindebből következőleg a Közlöny tudósításai általában színtelenebbek voltak, mint más lapok hasonló beszámolói, bár elég rendszeresen beszámoltak az eseményekről, inkább a konzervatívokkal szemben foglaltak állást, de elítélték a parasztmozgalmakat is. Az országgyűlési tárgyalásokat gyorsírók segítségével részletesen, sőt lehetőleg teljesen közölték, az elhangzott beszédekkel együtt, és emiatt, ha kellett, ki is bővítették a lap megszokott terjedelmét. Felmerült, {II-1-168.} hogy ez a hivatalos naplót is helyettesíthetné, de azért a szöveg mégsem volt mindenütt egészen kifogástalan.

A külföldi hírek rovata változó terjedelemben, de gyakran elég részletesen beszámolt főleg a Habsburg-monarchia többi országaiban, Németországban, Franciaországban történtekről. Gyurmán, aki korábban is külföldi rovat vezetője volt, nagy rutinnal végezte e feladatot, de most rendszerint megelégedett a külföldi hírek értékelés nélküli lefordításával vagy kivonatolásával. Inkább csak egy-egy hír kiválasztásából érezni, hogy a szabadságmozgalmakkal érzett együtt mindenütt. Hivatalos külpolitikai nyilatkozatot a lapban nem találunk, hiszen Batthyánytól Széchenyin át Kossuthig vagy Szemeréig a kormány tagjai többé-kevésbé mind eltérően ítélték meg a nemzetközi viszonyokat.

A Közlöny fontos szerepet vitt az államigazgatás, sőt a hadi erőfeszítések irányításában. De monográfusa, V. Windisch Éva helyesen állapítja meg róla, hogy „a politikai irányítás feladatától való elzárkózás, a kormány bel- és külpolitikáját megvilágító cikkek hiánya” jellemezte. Vagyis kimaradtak belőle a Bajza tervében még szereplő „Értekezések” és a miniszterek eljárásának „igazolásai”. A magyarázat nyilvánvaló: a kormányon belül oly eltérő politikai állásfoglalások jelentkeztek, hogy egységes, részletes politikai programmal a kormány hivatalos lapja sem léphetett elő. A közös nevező szerepét csak egy rendeletközlő orgánum képviselhette itt, ha nem akarta kiélezni a miniszterek közti ellentéteket. Így lett a Közlöny, legalábbis az első hónapokban, az őszi válságig, elsősorban a kormány szervezési közlendőinek orgánuma, amelyből lehetőleg kihagyták a politika tartalmi, érdemi tárgyalását. Az adott politikai viszonyok között csak ilyen félmegoldás volt reálisan megvalósítható, bár ugyanakkor éppen leszűkítettsége miatt nem elégíthette ki az igényeket, és az egyik miniszter: Kossuth még így is külön, saját politikai hírlapot tartott szükségesnek indítani. „A hivatalos lap – írta utóbb emlékezéseiben Mészáros Lázár, a hadügyminiszter… a legunalmasabb, sőt unalmasabb volt talán a Wiener Zeitungnál. A ministerium szeretett volna egy ízletesebb, a közvéleményt kifejtő lapot teremteni, azonban nem sikerült, s így az Oppositiók s a Marcziusok bátran Charivarizhattak”.

A Közlöny e formája Szemere irányítása alatt alakult ki, hiszen a lapot most elsősorban ő tartotta kézben, mint belügyminiszter. A törvényhatóságokat is ő tudósította körrendeletben a hivatalos lap megindulásáról: „Miután rendeleteit a kormány a Közlönyben teendi közhírré, s ebben megjelenvén kötelező erővel bírnak, annak hordatása kötelezőleg mondatik ki… minden törvényhatóság, megye, kerület, királyi város részére”. A kisebb helységek népességüktől, helyzetüktől, postai viszonyaiktól függően nem feltétlenül mind külön, hanem kerületenként, közösen is hozathatják a lapot.

A törvényhatóságok, megyék, városok és magyar ajkú községek tehát kötelesek voltak a Közlönyre előfizetni. Viszont – még mindig Szemere rendelkezése szerint – „amely községek nem magyar ajkúak, azoknak a lap maga nem küldetik, hanem egy részről a törvényhatóság gondoskodik, hogy {II-1-169.} körükben a hivatalos rendeletek lefordítva köröztessenek, más részről azok a meglevő, avagy az intézkedéseim és biztatásaim nyomán keletkezendő másnyelvű hírlapokba, legalább kivonatólag, be fognak küldetni.”

Szemere ilyenféle próbálkozásaira alább, a más nyelvű lapoknál még visszatérünk. Maga a kérdés azonban külön figyelmet érdemel. A kormány ugyanis, mint a Nép Barátja esetében látni fogjuk, hajlandó volt arra, hogy a parasztság megnyugtatására közzétett orgánumot más hazai nyelveken is kiadja. De arra már, úgy látszik, nem volt hajlandó, hogy ugyanezt tegye magasabb fokon a hivatalos lappal is. Mintha ebben valahogy a más nemzetiségek kollektív elismerésének jelét látta volna, ettől pedig – tudjuk – tartózkodott. A hazai németajkúak esetében ezt bizonyos fokig pótolta az, hogy a Pesther Zeitung már áprilistól kezdve közölt rendeleteket „Offizielle Rubrik” alatt. De Kismarton például még július 27-én is panaszkodott, hogy a Közlöny a német lakosságnál célját nem éri el, és kérte a belügyminisztert, jelöljön ki egy német újságot, „melly leginkább hivatalbeli tekintéllyel s hitellel bír s így az óhajtott czélra legalkalmatosabb”. Még kevésbé tájékoztatta a kormány a szlovák, szerb, román stb. anyanyelvűeket. Bazin város július 4-én azt kérte, hogy legalább a rendeleteket küldjék meg német és szlovák fordításban is. Turóc és Liptó megye ugyancsak szlovák, Vas megye viszont horvát és vend fordításokat kért. A belügyminisztérium – és a kormány – azonban erre nem vállalkozott, hanem a megyékre, városokra hárította át a rendeletek lefordításának feladatát. Ez egy olyan soknemzetiségű országban, mint a régi Magyarország, még normális békeviszonyok közt sem lett volna elegendő a nemzetiségek tájékoztatására. Még kevésbé volt az most, a forradalom, a növekvő politikai, társadalmi, nemzeti feszültségek idején. Julian Chownitz, a radikális Opposition szerkesztője, visszaemlékezve a magyar forradalom történetére (Géschichte der ungarischen Revolution in den Jahren 1848 und 1849. Stuttgart 1849) teljes joggal hibáztatta a kormányt, hogy nem adta ki hivatalos lapját német, szlovák, román stb. nyelven is, saját sikere érdekében – így viszont az ország más nemzetiségű lakosai nem is tájékozódhattak a kormány tevékenységéről. A magyar kormány nemzetiségi politikájának hiányosságai, hibái különösen, szinte kiáltóan szembetűnőek olyan mulasztások esetében, amelyekkel alapjában véve önmagát fosztotta meg a meggyőzés és tájékoztatás egy fontos politikai eszközétől.

A Közlönynek e hónapokban mintegy 3–4000 előfizetője volt. Körülbelül 200 további példányt ingyen kaptak a minisztériumok és más sajtóorgánumok. A nyomdában összesen 4500 példány készült. Az előfizetési díj az év végéig a fővárosban, helyben 7, vidéken, postán 8 forint volt. Szemere felkérésére Klauzál kereskedelemügyi miniszter a közületeket mentesítette az iktatási díj és a postai díj fizetése alól. Magánelőfizetők, ha megrendelték, drágábban kapták a lapot. A posta nemcsak a többi lapot továbbította pontatlanul, rendetlenül, olykor – az érdekeltek gyanúja szerint – politikai okokból is, hanem – a sok vidéki panaszból ítélve – a hivatalos lappal sem tett kivételt. Nem szólva arról, hogy sok község, ahová a posta csak kétszer {II-1-170.} járt hetenként, a rendeleteket késve kapta meg. Közhírré tételük érdekében Zala megye például azt javasolta, hogy vasárnap és ünnepen, istentisztelet előtt vagy után, a templomokban a lelkészek vagy a bejárat előtt a községi jegyzők olvassák fel és hirdessék ki őket. A nemesi megye feudális hagyományai ütköztek ki viszont Zemplén megye felterjesztésében, amely már június 2-án, tehát még a Közlöny megindulása előtt, eleve kifogásolta, hogy a kormány a megye közbeiktatása nélkül, közvetlenül akarja rendeleteit a falvakkal közölni. Zemplén szerint ugyanis „a nép még sem azon értelmiséggel, sem a köz ügyek iránti azon részvéttel, vagy tsak tudni kívánással” sem bír, hogy a rendeleteket „akár meg olvasni, akár azokról tudomást venni buzgólkodnék”. Így aztán végrehajtásukra sem fog sor kerülni. Egyébként is – és a lényeg itt következik – csorbítaná a megye hatáskörét, „hogy községeink a kormány rendeleteiről való tudomást kötelezőleg máshonnan, mint a megye által vegyék”, és egyben „megbomlanék azon kapocs, és megszűnnék azon viszony, melly a megyei egyetemes hatóság és a községek között igazgatás tekintetében létezik, s mellyeket éppen a jelen vész tellyes időkben nem tágítani, de inkább öszvetartani kelletik”. Zemplén tehát arra készült, hogy a Közlönyt az alispán és a szolgabírák számára fogja meghozatni, és majd ők intézkednek a községek felé.

A Radical Lap azt kifogásolta, hogy a Közlöny a Pesti Hírlappal és a Pesther Zeitunggal együtt monopolizálja a hivatalos közleményeket és így méltánytalan előnyökre tesz szert. Vajon – írta – „a belügyek ministere ama rendeleteket monopóliumnak tekinti-e, mellyeken tán bizonyos feltételek s kamat mellett megosztakozhatni?” A minisztérium persze visszautasította a kissé furcsa támadást. A Marczius jún. 13-i száma szerint a Közlönytől nem várható, hogy „a ministerium külpolitikáját” kifejtse, a kormánytól ugyanis illojalitás volna, ha közköltségen, hatalmi eszközeivel, versenyezni óhajtana más orgánumokkal. „A hivatalos lapot nem is lehet máskép tekinteni, mint egy hivatalos jegyzőkönyvet, a mellyben egyszerűen és szárazon az ország állása leírva foglaltatik.” Midőn pedig a Közlöny a nyár folyamán új elemként hadijelentéseket, hadi híreket is kezdett közölni, amelyek persze lehetőleg kedvező színben tüntették fel a kormány lépéseit, a Marczius július 26-án élesen reagált erre: „A közönség pedig ne bolondíttassa magát a Közlönnyel, mert a hivatalos lap éppen ollyan, mint a Wiener Zeitung, ebben is folyvást győztek az olaszok ellenében az osztrákok”, de végül mégis nekik kellett meghátrálniok.

A szeptemberi válság, a Honvédelmi Bizottmány létrejötte bizonyos változást hozott a Közlöny jellegében. Ezt részben a levelezők körének kibővülése jelezte, az, hogy olykor falusi jegyzők, honvédek is megszólaltak hasábjain, hazafias, lelkes sorokkal. Részben meg az, hogy Gyurmán a külföldi hírek rovatában megpróbált a színtelenségből kilépni. Október 2-án az Allgemeine Oesterreichische Zeitung új, magyarellenes szerkesztőjét támadta élesen, október 10-én pedig a Wiener Zeitungot, amelynek „minden száma a legundokabb és leglelkiismeretlenebb mocskolódással van telve ügyeink iránt”. Október {II-1-171.} 11-én a kamarilla politikáját ítélte el, másnap pedig az újabb bécsi forradalom „nagyszerű eseményei”-t emlegette. Az október 24-i számban a lap – V. Ferdinánd október 16-i és 17-i leiratait ismertetve – kiemelt helyen fordult szembe a Habsburg-politikával. Kijelentette, hogy „az uralkodóház rabja a camarillának”, hogy „eljött a végharcz ideje”, és hogy „a katonai zsarnok hatalom a király nevében hadat üzent a népeknek, a szabadságnak, az emberi és polgári jogoknak”. Sőt a november 3-i számban Gyurmán még tovább ment. A kamarilla – írta – azért igyekszik elzárni Magyarországot a külföldi hírlapoktól, hogy ne értesülhessünk a külföldön bizonyára kibontakozó, nagy küzdelmekről, amelyeket a felkelő népek vívnak a zsarnokok ellen. „E küzdelmeknek – tette hozzá – csak egy vége van: sírt ásnak a fejedelmek a népek számára s maguk dülendenek bele.” A magyar nép küzdjön tehát, mint Európa többi népe. Ezt azonban, mint már antidinasztikus, antimonarchikus, tehát a Honvédelmi Bizottmány adott politikáján túlmenő megnyilatkozást, a belügyminisztérium megsokallta és a Közlöny szerkesztőjét rendreutasította, „minthogy jelenleg monarchiai formák közt élve semmi olyat, mi a fenálló kormányformákkal merőben ellentétben áll, hivatalos kormány lapban közleni nem lehetne”. Sőt hozzátette, hogy „a Közlöny egy idő óta, kivált a külföldi rovatban, olyan hangulatot vett fel, mely sem egy hivatalos lap komoly tartásával, sem azon formákkal, mely közt élünk, összhangzatban nincs, – ezennel figyelmeztetik a lap szerkesztője, hogy hasonló czikkek bevételétől a kormány hivatalos lapját ezentúl zárja el”. Erre azután megint jó időre eltűnt a Közlöny hasábjairól a határozottabb politikai állásfoglalás. S mivel külföldi hírekhez alig juthatott, és ritkábbak lettek a belföldi tudósítások is, a lap a sok katonai jellegű rendelkezésen kívül nem sok érdemlegeset közölt.

Közben viszont változások történtek a Közlöny személyzetében és problémák támadtak pénzügyeinek vitele körül. Szabó János kiadó már július végén kilépett. Teendőit egy ideig Gyurmán maga látta el, míg végre sikerült Büky György személyében új kiadót szereznie. Október végén a segédszerkesztők közül megvált a laptól Kiripolszky és Berecz. Az utóbbi helyére Gyurmán javaslatára a javítók közül Jakabffyt léptették elő, és az így megüresedett korrektor helyet Máday József ügyvéddel töltötték be. Októbertől kezdve volt a lapnak egy, „az Országos Honvédelmi Bizottmányhoz rendelt” tudósítója is. A másik hiányzó segédszerkesztői helyre Karlsay Károlyt vették fel, aki azonban decemberben lemondott.

Mivel a Közlönyről több írásbeli adatunk maradt, mint más lapokról, belső ügyvitelének hiányosságairól is viszonylag többet tudunk. Értesülünk arról, hogy a szerkesztőség nem járt el kellő gonddal az expedícióban, és hogy elszámolásait rendetlenül vezette. A belügyminisztériumnak több sürgetés után, november elején is csak kifogásolható számadásokat sikerült kapnia – Gyurmán azzal védekezett, hogy ilyesmire nem ér rá, ehhez külön pénztárosra volna szükség. A minisztérium vizsgálatot indított. A kiküldött bizottság megállapította, hogy „a számadási könyvek szabályszerűleg nem vezettetek”. {II-1-172.} Ezután a pénzügyminisztérium Appel János segédszámtisztet küldte ki az ügyeket rendbehozni. Kiderült, hogy bár a lapnak most már több mint 4000 megrendelője van, az előfizetési díjak nagy része nem futott be, a pénzügyminisztérium szeptember óta közvetlenül, maga fizette a nyomtatás költségeit, a szerkesztő pedig összesen 1139 forintról nem tud elszámolni. De lehet, hogy a Közlöny szerkesztősége nem volt sokkal rendetlenebb más lapokénál, csak éppen, állami vállalkozásként, neki kellett egy, az osztrák bürokrácián nevelt, szigorú és pontos minisztériumi számvevőséggel mérkőznie. Gyurmánt, miután megtérítette a pénztárból hiányzó összeget, valószínűleg megvédte Szemere vagy Kossuth, a továbbiakban felmentették a pénzügyi elszámolások készítése alól és külön pénztárnokot neveztek ki mellé Gamel József személyében. Az intézkedés célja nem utolsósorban az volt, hogy a lap színvonalasabban, mozgékonyabban, kevesebb sajtóhibával lássa el feladatát. A Honvédelmi Bizottmány az Egyetemi Nyomdát is figyelmeztette arra, hogy figyelmesebben végezze munkáját, mivel a lap hasábjain gyakori volt a kopott, elmosódó szedés. Csak a postai szétküldés bajait nem sikerült ezzel még orvosolni, sőt azok a háborús viszonyok közt egyre nőttek. „Nem hagyhatom említetlenül – írta Gyurmán a belügyminisztériumnak –, mikép öt hónapos tapasztalás és a hozzám érkezett szám nélküli panaszok nyomán bátran elmondhatom, hogy postáink rendetlenségére talán az egész polgárosult világban nem akad példa, hogy még a kormány hivatalos orgánuma sem ment ama rendszertől, melly a postáknál a hírlapokat illetőleg gyakorlatban van.” December 27-i számában azonban a Marczius gúnyosan írta: Fót Pesttől csak két óra járásra van, de a Közlöny olykor csak tizenegy napi késéssel ér oda; de ezt „csodálni senki sem fogja, miután annak igen mélyen tisztelt szerkesztője hivatalos, egész republicai rögtönös pontossága felől minden község, melly a Közlönyt kapja, rendesen meg van győződve”.

Az a program, amelyet a lap november 30-án, az új előfizetési felhívásban körvonalazott, még nem sok változást ígért. Eszerint „a lap valamint külső idomaira, úgy beltartalmára s terjedelmére nézve továbbra is az marad, mi eddig volt. Fő feladása leend a kormány hivatalos rendeleteit s intézkedéseit gyorsan a közönség elébe juttatni, – s bel-, valamint külföldi hiteles tudósításokkal olvasóit a dolgok igaz állásáról értesíteni”. Mivel politikailag egységesnek a Honvédelmi Bizottmány sem volt mondható, a határozott állásfoglalástól tartózkodnia kellett a Közlönynek is, bár szerepe, jelentősége a szabadságharc kibontakozásával így is egyre nőtt, hiszen az ország és a hadsereg csak az ő segítségével követhette a kormány intézkedéseit. Annyira, hogy a kormány rendelkezésére decembertől kezdve minden gyalog zászlóaljnak 3, minden lovas zászlóaljnak pedig 2 példányban kellett a Közlönyt kapnia. December folyamán azután Kossuthnak sikerült a főbb ügyeket saját kezében összpontosítania és elnöki irodája útján intéznie, míg ugyanakkor jobban körülírnia a bizottmány tagjainak hatáskörét. Egyúttal a hivatalos lap politikai irányítását is Kossuth vette át, annyival is inkább, mivel Szemere felső-magyarországi kormánybiztosként kapott új feladatokat. S a Közlöny {II-1-173.} már azzal is új hangot ütött meg, hogy közölte Kossuth december 17-i felhívását a nemzetőrség ügyében, majd december 19-i rendeletét az általános népfelkelésről. Az a nagy felhívás, amely az utóbbit illetően a lap december 25-i számában megjelent, éles hangon támadta a Habsburg uralkodót és buzdított a forradalmi vívmányok megvédésére. Kossuth tudatosan és biztos kézzel használta fel a Közlönyt lelkesítés, mozgósítás eszközéül. A hadijelentések az aláírásával és kommentárjaival láttak napvilágot. A rendelkezéseket, tudósításokat Jósika Miklóssal, a Bizottmány különböző tagjaival vagy saját személyes munkatársaival fogalmaztatta. S a lap „nem hivatalos” rovata is módosult. Szőnyi Pál tanácsos december 19-én és 20-án folytatásos cikkben utasította vissza a Religio és Nevelés klerikális szellemű támadását a közoktatásügyi minisztérium ellen. A december 20-i szám pedig már Petőfi Csatadalát és a képviselőházhoz intézett levelét közölte.

A Honvédelmi Bizottmány, midőn Windischgrätz előnyomulásakor Debrecenbe tette át székhelyét, természetesen magával vitte hivatalos lapját is. Madarász László december 31-én utasította a Közlöny szerkesztőségét, hogy Szolnokon át azonnal utazzék Debrecenbe. „Megvárjuk önnek hazafiságától a rendeletnek rögtöni tellyesítését.” Miután Gyurmán ekkor Budapestről már sietve el is távozott, „a szerkesztőség körül semmi rendelkezést vagy utasítást nem hagyván hátra”, helyette Kelmenfy László intézkedett. Felszólította az Egyetemi Nyomda igazgatóját, „hogy a Közlöny betűiről, nyomtató gépeiről s mindennemű nyomtatási szükségeiről ollykép intézkedjék”, hogy azok „nyomdasegédi személyzettel holnap reggel Debreczen felé akadály nélkül útra indíttathassanak”. S a nyomdaszemélyzet fele: az éppen szolgálatban álló, 8 nőtlen segéd 4 gépésszel és a szükséges felszereléssel együtt valóban útnak indult Debrecen felé.