1. ALFÖLDI HÍRLAP, KÖZLÖNY

A kormány Debrecenbe költözésével átmenetileg a helyi Alföldi Hírlap is fontosabb szerephez jutott. 1849 január elején egy ideig ez volt az egyetlen magyar politikai lap a kormány oldalán. Ez közölte január 3-án, az új év 1. számában Kossuth felhívását a kormány helyváltoztatásáról és a harc folytatásáról, január 7-én pedig Kossuthnak Debrecen város közönségéhez intézett szózatát. A két szerkesztő közül az egyik, Szanka József január 5-én, a másik, Telegdi Kovách László, csak február végén tért haza az Arad vidéki, illetve erdélyi harctérről. Az országgyűlési tudósításokat Szanka írta. A 3. számban, január 10-én, Petőfi lelkes felhívása mellett Szegfi Mór cikke volt olvasható, amely egy német nyelvű lap megindítására biztatta a kormányt, valamint Táncsics Mihály írása. Ez utóbbi „A vétkest meg kell büntetni” cím alatt Robespierre példáját idézte, akit kegyetlen zsarnoknak szoktak lefesteni, de „most a késő unokák megismerik, hogy ő olly férfiú vala, ki kevés gonoszokat büntetett, hogy a jó polgárok százezreit megkímélje. Lakoljon a vétkes, bármi rangú, hogy a milliók ártatlan vére megkímélve legyen”. A lap utóbb is közölte Táncsics előfizetési felhívását, majd megjegyzéseit, és figyelemmel kísérte az 1849. január 28-ától ismét feléledő Egyenlőségi Társulat működését. Egyébként azonban inkább mérsékelt irányt követett, Kossuth híveként. A február 14-i szám bírálta Jókai Közlönybeli, békebarát cikkeit. Az említetteken kívül Pálffy János, Tóth József, Reviczky József, Csernátoni M(olnár) Zsigmond, Nagy Gábor, Könyves Tóth Mihály szerepeltek a cikkírók sorában. A lap Lévay József, Szász Károly, meg Hiador (Jámbor Pál) verseit közölte. Vidéki levelezői pedig, a Közlönytől eltérően, nem a megyei nemesség, hanem főleg a volt debreceni diákok soraiból kerültek ki. A Marczius olykor kissé lenéző iróniával nyilatkozott róla, de mégis erősödésére vallott, hogy március 11-től már heti három alkalommal jelent meg 1000, rövidesen pedig már 1300 példányban. A március 29-i szám ismét azt javasolta, hogy az erdélyi szászok és románok kezébe adjon a kormány „minél elébb saját nyelvükön olly lapot, melly őket igaz ügyünkkel minél inkább megismertesse, és felfogassa velök az osztrák ármány megrontásukat, leigázásukat czélzó igyekezetét”. A kormány visszaköltözésekor a lap ismét visszatért eredeti, szerényebb szerepéhez, de – leszámítva egy háromheti kényszerű megszakítást, egészen augusztus 2-ig megjelent. Másnap már cári csapatok szállták meg Debrecent.

{II-1-234.} Az első országos lap, amely Debrecenben újjáéledt, természetesen a hivatalos Közlöny volt. Első új száma 1849. január 14-én látott napvilágot. Az az „állodalmi nyomda” állította elő, amely úgy keletkezett, hogy a fővárosi Egyetemi Nyomdából – mint emlékszünk – egy gyorssajtót és két kézigépet a szükséges betűkészlettel és személyzettel együtt útnak indítottak Debrecenbe. Ez a nyomda azután végig követte a kormányt további vándorútjain: májusban vissza a fővárosba, júliusban Szegedre, majd végül Lugosra. Zavartalannak a Közlöny újraindítása így sem volt mondható. Az előfizetők jegyzéke a meneküléskor elveszett. Az újakét a debreceni posta nem adta át. Vita folyt a Honvédelmi Bizottmány és az országos rendőri hivatal hatásköréről, amelyet végül úgy határoltak el, hogy a Közlöny felügyelete a Bizottmány, s ezen belül Nyáry Pál feladata lett, az expediálást viszont a rendőri hivatal, tehát Madarász László irányította. A kezdeményezést itt is Kossuth vette kézbe: „ügyünknek érdekében állván, hogy a Közlöny minél nagyobb számban és kiterjedésben jusson a haza vidékeire”, elrendelte, hogy a lapot automatikusan küldjék el mindenhová, ahová az előző évben járt. Utóbb a Bizottmány azt is előírta, hogy minden előfizetéstől függetlenül „minél több helységekbe kell a Közlönyt szét küldeni”. Az eredmény egyelőre annyira nem volt biztató, hogy Kossuth január végén nagy „botránkozással” rótta meg Madarászt, szemére hányva, hogy az előfizetők még a szomszédos Szatmár megyében sem kaptak eddig egyetlen példányt sem, a távolabbi vidékekről nem is szólva. Nem sokkal utóbb ismét erélyesen sürgette Madarászt, hogy gondoskodjék a lap jobb, gyorsabb terjesztéséről, mert még mindig sok a fennakadás: „valóban meg nem foghatom, mint történik ez, holott csaknem mindennapi figyelmeztetéseimre e tárgyban azt nyerem válaszul, miként a szükséges rendelkezés megtétetik”. Madarász valóban igyekezett megtenni a tőle telhetőt. S ha mégsem teljes sikerrel, az aligha pusztán abból származott, hogy politikai határozottsága, úgy látszik, nem párosult hasonló mértékű szervezőkészséggel, pontosabban azzal, hogy apparátusát pontos és hatékony munkára tudja rászorítani. A fő baj az objektív nehézségekben rejlett. Midőn Madarász január végén 7000 példány nyomását rendelte el, hiszen a lapra a hadseregnek is szüksége volt, kiderült, hogy a Budáról hozott nyomda 3500 példánynál többet nem tud előállítani. Ezért a kormány febrár második felében Kolozsvárról hozatta fel a líceumi nyomda néhány gépét, és ezeken nyomták ki ismét, utólag, a Közlöny kevés példányban készült, első új számait.

„A körülmények változtával – olvassuk a január 14-i számban – lapjaink tartalmában is változásnak kell történni, s mi nem értenők hivatásunkat, ha ezentúl is csak hivatalos közlésekre és események száraz előadására szorítkoznánk. Mi tehát ezután elmélkedni is fogunk ügyeink fölött.” A Közlöny tehát valódi politikai lappá próbált fejlődni az új viszonyok között. Ezt eleinte a Bizottmány felhívásai és más megnyilatkozásai jelezték a lap hasábjain vagy a képviselőház január 13-i vitájának eredményeként a január 18-i szám állásfoglalása: „Soha egy szabad, önálló alkotmányos nemzettel illy {II-1-235.} botrányos játék nem űzetett… A zsarnok ellenség nemzetünk halálát kívánja a béke béreül”, de az országgyűlés elhatározta, hogy a nemzet védeni fogja magát. A Közlöny ilyen fejlődésének maga Kossuth volt fő mozgatója. Az általa írt vagy sugalmazott rendelkezések szinte a vezércikk szerepét vitték a lapban. Kossuth Gyurmánnal személyesen is sűrűn érintkezett, s olykor még a haditudósításokat is maga javította át. Mihelyt kiderült azonban, hogy a Közlöny valóban az aktív politikai véleményformálás eszközévé válhatik, azonnal saját befolyása alá akarta vonni egymás után mindkét politikai tendencia, amely a képviselőházon, sőt a Bizottmányon belül egymással szemben állt: előbb a radikálisoké, majd pedig a mérsékelteké, akiket az időben kezdünk békepártiaknak nevezni. Az első kísérlet jele volt, hogy január végén, nyilván Gyurmán hozzájárulásával, Csernátoni, a Marczius volt főmunkatársa kezdett a Közlönybe írni. Január 27–30. közt három folytatásban és a lap addigi hivatalos hangnemétől elütő, csevegő stílusban bírálta a Pesten maradt feketesárgákat „Debreczeni levelek egy budapesti hölgyhöz” cím alatt. A január 30-i számban egy Sz. jelű szerző leszögezte, hogy ebben a háborúban „semmiféle egyezkedésnek és középútnak helye nem lehet”, és hogy a kérdés így áll: akar-e Magyarország önálló, független ország lenni. Január 31-én Csernátoni éles támadást intézett a Habsburgok, a rabló királyok és útonálló barátaik ellen. Február 1-én pedig egy görög lambda betűjeles cikkíró, aki lehetett esetleg szintén Csernátoni, már egyenesen a kormányt bírálta, saját hivatalos lapjában, azt kifogásolva, hogy a közigazgatás szervezetlen, a miniszteri tárcák nincsenek „egyes, független és felelős férfiak kezében”, illetve nincsenek betöltve, és sok a meg nem felelő tisztviselő „vakbizalom és szájhősködés” eredményeként.

A Honvédelmi Bizottmány erre sietett mindjárt másnap, a február 2-i számban, nyilatkozatban reagálni. Eszerint azt tapasztalta, hogy „a hivatalos Közlönyben magán íróktól olly czikkek is jelennek meg, mellyek részint tartalomra, részint modorra sem egy hivatalos lapnak komolyságával össze nem férnek, sem a kormány nézeteit híven nem tükrözik”. Ezért úgy intézkedett, hogy a jövőben a Közlöny „a hivatalos rovatok mellett olly czikkeket adjon, mellyek az olvasó közönségnek tájékozásul és irányul szolgáljanak azon hazafiúi nézetek és intézkedések hű felfogására, mellyeket a Honvédelmi Bizottmány hazánk jó és nehéz napjaiban szent ügyünk sikerére czélszerűeknek talál”.

Ugyanebben a számban Csernátoninak, bár a nyilatkozat főként ellene irányult, még megjelent egy cikke, amelyben az árulókat bélyegezte meg, hozzátéve – célzással az erősödő békepártra – hogy áruló az is, aki nem akar harcolni, vagy aki kishitűen viselkedik. „Holnap – írta – elmondom, kik és hogy beszélnek a gyávák, és hogy kell őket fogadnotok.” E folytatás azonban már elmaradt. Feltehetően a békepártiak léptek fel az ellen, hogy a kormány hivatalos lapja a radikálisok nézeteinek legyen szócsöve. Az ügy mindjárt február 3-án a képviselőház elé került. Itt Madarász Lázló mint előadó – Kossuth intencióit követve – tagadta, hogy „a Közlöny szerkesztése {II-1-236.} a Honvédelmi Bizottmánynak lett volna kifolyása”, és azt javasolta, hogy a képviselőház küldjön ki két követet, s ezek a lapnak „mintegy ellenőrei legyenek”. Ebben – tette hozzá – „nem látni semmi censurát, semmi sajtó megszorítást”. A békepártiak részéről Hunfalvy Pál kifogásolta, hogy „bizonyos eszmezavar uralkodott a hírlap világban, s ez sok bajt okozott, mert a képviselőháznak politicája más volt, mint amit a hivatalos lap hasábjain olvastunk”. Az „utolsó napokban” – tette hozzá, nyilvánvaló célzással Csernátonira – „olly emberek, kik a kormányi hivatalok irodáiban dolgoznak, olly eszméket hirdettek, mellyeket a képviselőház nem pártolhat”. A ház végül Madarász javaslata helyett Bezerédyét fogadta el, aki a felelősséget a kormányra hárította vissza: „válasszon a kormány olly szerkesztőséget, melly az országgyűlés és kormány nézetének és kívánságának tudjon megfelelni”.

A Honvédelmi Bizottmány erre tagjai közül Jósika Miklóst kérte fel, hogy „vállalná magára a Közlöny felügyeletét”, és előre tekintse meg annak cikkeit. Egyben, mivel szükségesnek tartotta, hogy a lapban „politicai czikkeknek állandó rovat nyittassék”, ezek írását Jókaira bízta, mint aki „egyedül legyen felelős”, ezért, tehát Gyurmánnak sincs alárendelve. A megbízás Nyáry Pál javaslatára történt, akinek a fiatal Jókaira már az előző év óta egyre nagyobb hatása volt, eltávolodásával is kezdeti radikalizmusától. Nyáry így próbálta most a Közlönyt a békepárt nézetei szócsövévé tenni. S Jókai e várakozásnak meg is felelt. Miután Nyáry elmagyarázta neki, hogy a külföldi hatalmak és a hadsereg miatt békülékenyebb hangnemet kell a Habsburgokkal szemben megütni, a február 9-i számban – lehet, hogy még előzőleg, a Pesti Hírlap számára írt cikkeinek felhasználásával – kifejtette, hogy a magyarok nem pártütők, hanem csak jogaikat védelmezik, és ha azokat biztosítják, megbékélésre készek. „Mi még nem neveztük a királyt pártütőnek soha”, mert „nem akartuk elzárni a kibékíthetés útját”. „Mi nem akarjuk a királyt trónjától megfosztani, hanem azt akarjuk, hogy teljesítse kötelességét.” Nyáry előzőleg, a képviselőház január 13-i vitáján, hasonló álláspontot képviselt. Másnap, a február 10-i számban Jókai ismét félreérthetetlenül állást foglalt a független köztársaság kimondását követelő radikálisokkal szemben. Előadta, hogy nem az uralkodóház felelős a háborúért, hanem inkább a birodalmi arisztokrácia, és hogy „a kormányformákróli tanakodásra s alkotmány újrakészítésére békességes idők kellenek”.

E cikkek persze nagy felzúdulást keltettek a másik oldalon. Az Alföldi Hírlap 13. száma zavart okozónak találta, hogy az emberek „egy hét előtt azt olvasták a hivatalos lapban, hogy ki most is egyezkedni akar még, az áruló, s mint illyen, bitófára méltó, most pedig épen pacificatio ajánltatik”. A radikálisok pedig az alkalmat Nyáry megbuktatására szerették volna felhasználni. Madarász József interpellációban kérdezte meg, hogy a Bizottmány eleget tett-e a ház határozatának a Közlönyt illetően, és hogy magáévá teszi-e az inkriminált cikkek szellemét. Nyáry kitérő válaszát, hogy e cikkek is átmentek Jósika kezén, ami burkoltan azt is jelentette, hogy elfogadhatónak minősültek, a ház nem találta kielégítőnek. A vita során Irányi Dániel {II-1-237.} kijelentette, hogy a Közlönyben írtak nem fedik a képviselőház elveit, hiszen a többségnek célja „a haza függetlenségének kivívása”. A vitát Kossuth vágta el, aki semleges akart maradni a nemzeti egységfront érdekében, és így a határozott állásfoglalást megkerülte. Először is sajnálatosnak nevezte, hogy ily nehéz időkben hírlapi cikkeken vitáznak – mintha nem lényeges politikai kérdésekről lett volna szó. Majd előadta, hogy az ellenség rágalmakkal próbálkozik, így „Pesten, a Figyelmezőben lehet olvasni, hogy nálunk nem lehet szabadon szólani, nem lehet szabadon írni” – aminek éppen ellenkezője áll. A Közlöny eredetileg „nem volt más, mint hivatalos értesítés tényekről és rendeletekről”. De a főváros elvesztése után, midőn „úgy szólván az Alföldi Hírlapot kivéve a magyar journalistica a Közlönyre volt reducálva”, a kormány megpróbálta ezt is felhasználni „a vélemények szabad súrlódás általi tisztázására”, olyasmivel, ami „a Közlönynek nem hivatalos részében mint vélemény, okoskodás” lát napvilágot. Arra persze ügyelni kellett, hogy a cikkek a kormány véleményével ne ellenkezzenek. „De ebből még nem következik, hogy mind magáénak vallja a kormány”, ami megjelenik. Jósika, akit az ellenőrzésre felkértek, megelégedett azzal, hogy általános utasításokat adjon. „A kérdéses czikkekről tehát a honvédelmi bizottmánynak semmi előleges tudomása nem volt.” Arra a kérdésre pedig, hogy „ami a Közlönyben írva van”, magáénak ismeri-e el a kormány, általánosságban nem is lehet felelni. „Én tehát hírlapi czikket egészen magaménak ismerni… nem fogok, valamint arra sem lehet senkit is felszólítani, hogy mondja meg, miszerint magáénak egészen nem ismeri, mert vannak ollyan dolgok a czikkben, mellyeket az ember elismer, és vannak ollyanok, mellyeket el nem ismer.” Ami végül a kormány politikáját illeti, ha „azt kérdi valaki a honvédelmi bizottmánytól, minő politikát fog követni mához 3 hónapra, arra nem tudok felelni, mert a politica az exigentiák tudománya… Nekünk, kik a haza védelmi terén állunk, csak kettő lehet feladatunk, t.i. óvakodni attól, hogy jelen körülmények vontató kötelére akarjuk vonni a jövőt, mellyet nem ismerünk, hanem védelmezni a hazát, a képen, hogy Magyarország dolgai becsületes kiegyenlítésének semmiféle útja bevágva ne legyen”. Másnap, a február 13-i számban Jósika lojális nyilatkozatot közölt, amelyben kijelentette, hogy mint „a szabad sajtó legnagyobb barátja, s mindannak, mi a censurához csak hasonlít is, leghatározottabb ellensége”, a Közlöny cikkeit egyenként valóban nem nézte át. „Egész eljárásom tehát annyiból állt, …hogy a szerkesztőséggel a kormány nézeteiről barátságos társalgásban szólottam, előre kinyilatkoztatván, hogy én a czikkeket átnézni nem fogom.” A kormány politikáját pedig ugyanakkor abban jelölte meg, hogy az ellenséget legyőzzék, és hogy „az 1848-ki törvények által biztosított országos jogoknak határt, fennmaradást és tiszteletet szerezzenek”.

Miután a Közlöny így egy múló pillanatra politikai vitáknak került kereszttüzébe, a radikálisok és békepártiak egyensúlya egyelőre helyreállt. Jósika, igaz, inkább a radikálisoktól határolta el magát. Jókai viszont, miután Kossuth magához hívatta és személyesen beszélt vele, azonnal megváltoztatta {II-1-238.} hangnemét. Már a február 13-i számban kijelentette, hogy „ki minket, ki alkotmányunkat fegyveres kézzel támadja meg, az ellenség, az pártütő, de nem király”. Majd mentegetőzésül hozzátette: „Figyelmeztetni akartuk a nemzetet arra, hogy azok, kik magukat a király nevében mondják cselekedni, hazudnak, önérdekért vívnak.” S „ha tévedtünk, szándékunk jó és igaz volt”. Február 15-én még élesebben írt az ellenségről, amely „400 esztendő óta gyilkolta, rabolta” az országot. De Jókai, miután eleget tett Kossuth óhajának, ismét mérsékeltebbnek mutatkozott, majd a hónap végén megvált a Közlönytől. Valószínűleg azért, mert fontosabb szerephez jutott a békepárti Esti Lapok szerkesztőjeként.

A Közlöny pedig, amelynek színtelenebb politikai cikkeit ezután nagyrészt Szathmáry Károly írta, tompítva és váltogatva hozta az ilyen vagy olyan nézeteket. Február 27-én Muratáji a francia forradalom évfordulóján a magyar forradalmat a világszabadságért vívott küzdelem részeként mutatta be, noha most már „Magyarország maradt az egyedüli tér, mellyben a szabadság harcza fel nem adta magát”. A pesti forradalom évfordulóján pedig a lap Petőfi egyik versét közölte. De március 23-án szinte úgy állította be, mintha 1848 tavaszán nem is forradalom hozta volna a változást, hiszen „alkotmányos úton, törvényes orgánumaink által, a király beleegyezésével vívtuk ki a szabadságot a népnek és adtuk vissza elrablott függetlenségét a hazának”. Március közepén a Honvédelmi Bizottmány elrendelte, hogy ezentúl nemcsak a Közlöny, hanem valamennyi lap az elnöki irodától fogja kapni a hadijelentéseket, és a káros cikkekért eljárást indítanak. Főleg erre az időszakra emlékezett utóbb Mészáros Lázár e szavakkal: „A hadi események több szerencsétlen, mintsem jó tényből állván, az elsőn körösztülcsusszanni, a másiknál kevésből sokat csinálni volt feladata a Közlönynek.” A lap belföldi tudósításai elapadóban voltak – kivéve természetesen a tiszti kinevezések híreit, amelyekkel Ballagi Mór mint hadügyminiszteri fogalmazó töltött meg sok helyet. A felsőház március 30-i ülésén pedig Beöthy Ödön azt kifogásolta, hogy a Közlöny nem hoz elég bő és friss külföldi híranyagot. A Honvédelmi Bizottmány intézkedett is, hogy a „nevezetes külhíreket” azonnal közöljék, még hozzá kommentárok kíséretében. A főbaj itt azonban az volt, hogy külföldi lapok igen ritkán és nehezen jutottak Debrecenbe. Maga a kormány sem volt mindig pontosan tájékozva a nemzetközi politika újabb fejleményeiről. Madarász László rendőrfőnök kelet felől, Erdélyen át próbálta a francia, angol, német lapokat meghozatni.

Bárhogy is soroljuk azonban a hiányosságokat és nehézségeket, annyi kétségtelen, hogy a Közlöny, legalábbis mint a szabadságharc vezetésének tájékoztató és szervező orgánuma és fontos eszköze a maga feladatának jól megfelelt.

A lap március 24-i száma egyébként már jelezte, a március 4-i olmützi manifesztummal kapcsolatban, hogy most már a hivatalos sajtó is a függetlenség kimondását kezdi előkészíteni. „Közelegnek a végzet perczei” – olvassuk itt. „Még pár nap s kettéreped a kárpit, melly Magyarország, {II-1-239.} Austria s talán egész Európa jövőjét takarja… A királyság is csak emberi institutio, mellynél jobbat is, czélszerűbbet is alkotott már az ember szelleme.” Másnap hangzott el Kossuth képviselőházi beszéde, amely először utalt nyilvánosan a detronizációra, és amely a Közlöny március 30-i számában látott napvilágot: „Most már nincs más hátra, mint a harcz és a harcz végén a nemzetnek szava: önállás, függetlenség… ha csak a historiai gyalázat bélyegét nem akarjuk a nemzetre sütni, …az országgyűlés az olmützi manifestumra mondja ki akaratát, s annak következtében intézkedjék kormányról.” S midőn erre válaszul a békepárti Esti Lapok megint a kibékülést emlegette, Kossuth március 29-én a tiszafüredi táborból írt levelében visszavágást követelt: „Jó volna, ha ezen gyáva kacsingatást a Közlönyben Gyurmán egy erélyes vezérczikkben desavouirozná… ideje volna, hogy Gyurmán az austriai háznak istentelenségét, s különösen az orosz interventio provocatioját erélyesen felhasználná”, néhány dokumentumot közölve. A kívánt cikkek azután hamar meg is jelentek. A vezércikk március 31-én, kimondva, hogy „készülnünk kell… egy ünnepélyes, nagyszerű határozatra”, amelyet ha elmulasztanánk, „átkozni fogna a késő nemzedék”, hogy „önként vittük fejünket a zsarnok bárd alá”. A másik közlemény pedig két folytatásban, „Austria és az orosz beavatkozás” cím alatt az április 1-i és 3-i számban, persze még a korábbi, kis méretű beavatkozásról, Erdély határán, amelyből azt a konklúziót vonja le, hogy Magyarország harcát Európa nem ignorálhatja többé. A képviselőház április 14-i, történelmi jelentőségű üléséről, Kossuth beszédéről és a trónfosztó határozat kimondásáról a Közlöny április 17-i száma közölt beszámolót. Majd pedig a továbbiak során néhány cikkben Kossuth szellemében méltatta a függetlenségi nyilatkozatot, hangsúlyozva, hogy ezzel beléptünk az önálló európai nemzetek sorába, és „a kibékülés útja el van vágva köztünk örökre.” Május elejétől kezdve pedig a lap naponta közölte a törvényhatóságok, testületek hódoló nyilatkozatait. Május 2-án Kossuth Gyurmánt nyílt rendelettel küldte Pestre, hogy ott a Közlöny számait 2000 példányban újranyomassa – e feladatot azután Kozma Vazul nyomdája végezte el. Május 3-án jelent meg a lapban az új kormány névsora; ettől kezdve a hivatalos Közlöny ügyeit Szemere Bertalan miniszterelnök, mint egyúttal belügyminiszter vette át.

A kormány másik, népszerű orgánuma, a Nép Barátja két nappal a Közlöny után, 1849. január 16-án folytatta pályafutását Debrecenben. A városi nyomda állította elő. A debreceni városi tanács egy jó hónap múlva be akarta tiltani, azzal az indokkal, hogy a szerkesztő Vas Gereben elmulasztotta a biztosíték letételét. Tekintve a lapnak mondhatni hivatalos jellegét, és azt a tényt, hogy a kaució ügyét még az előző évben tisztázták, sőt a Honvédelmi Bizottmány decemberben 10 ezer forintot ígért a szerkesztőnek, ha lapját 1849-ben is folyamtosan, 5000 példányban kiadja, ez a helyi ellenintézkedés egy kissé különösnek tűnik. A debreceni nyomda történetének régebbi feldolgozója, Csürös Ferenc azért azt feltételezte, hogy ezt a városnak tulajdonképpen maga Madarász László sugallta, a lapnak bizonyos, ellene irányuló {II-1-240.} megjegyzései miatt. A nyomda újabb történészei nem érintik ezt a kérdést. Tudjuk viszont, hogy Vas Gerebennek február 21-én a rendőrminisztériumhoz, vagyis Madarászhoz intézett kérelme nyomán február 24-én maga Kossuth intézkedett, közölve a városi tanáccsal, hogy a Honvédelmi Bizottmány a még Pesten letett kaució alapján engedélyezte a Nép Barátja folytatását. Március 16-tól kezdve Vas Gereben egyedül szerepelt szerkesztőként a címlapon. A Nép Barátja április 28-ig jelent meg Debrecenben, majd a fővárosba visszaköltözött. Egy ideig, április elejétől május 26-ig a szlovák változat, a Prjat’el Ludu is megjelent Debrecenben, a „Kolozsvárról idehozott nyomda” betűivel.