2. Táncsics kísérletei

Sorrendben harmadikként Táncsics Mihály próbálta lapját Debrecenben újrakezdeni, hivatalos versenytársánál jóval kevesebb sikerrel. Táncsics Pestet január 5-én éjjel, gyötrő hidegben, parasztkocsin hagyta el. Rosszul öltözve, összefagyva ért Debrecenbe, ahol – mint emlékezéseiben írja – a város „háztulajdonos polgárai és polgárnői országos szerencsétlenségünk kizsákmányolásához nagyon értettek”. Első dolga volt, hogy a Munkások Újsága megjelentetése ügyében megtenni a „szükséges lépéseket”. Igaz ugyan, hogy lapját előzőleg a fővárosban betiltották, „de azt hivém, hogy itt nem fogják folytatását megakadályozni”, már csak azért sem, mivel „a fővárosban kiadott, sok újság majd mind megszűnt”, és így, „kritikus körülményeink közt”, különösen nagy szüksége volt „a tanulatlan nagy sokaságnak oly lapra, mely egyről-másról fölvilágosítást adjon”. Az első akadályba Táncsics a nyomdánál ütközött, amely eddigi feladatait is alig tudta ellátni. Ezért arra gondolt, hogy addig is, amíg a viszonyok megjavulnak, „egyenként s időben nem kötött” lap kiadásával próbálkozik. Ez volt – úgy látszik – először a Debreczeni Vásárfia, amelyről az alcím azt közölte, hogy „kedveskedésül adja Táncsics Mihály”. Az „1-ső iskátula”, vagyis 1. szám élén – az Életpályám szerint – Táncsics újévi jókívánsága állt „munkás barátai”-hoz. Az, amellyel „a Munkások Újságának 1849-dik első, már szétküldésre nem került számában üdvözölte őket. Ezután egy sor rövid, gunyoros politikai glossza definiálta a vásárfia olyan „tárgyait”, mint a „Zsineg” az árulók nyakára, a „Papramorgó”, amelyet annak kell felhajtania, „ki az árulót húzza fel az akasztófára, hogy szánakozás ne támadhasson szívében”, valamint a „Lőpor és golyó” a gyáván megfutamodóknak, de „Emlékpénz” is a drága házbért követelő debreceniek jutalmaként.

Pár évtizeddel ezelőtt a Munkások Újságáról írt, jeles tanulmány szerzője a korábbi irodalomtól eltérően úgy foglalt állást, hogy maga a lap 1849-ben már egyáltalán nem látott napvilágot, hiszen „erre januárban a nyomdaviszonyok miatt, később pedig a megtorló intézkedések következtében nem volt mód”. De minek az intézkedés, ha nem volt mit megtorolni? Táncsics utóbb maga is úgy emlékezett, hogy „miután Kolozsvárról nyomdászok érkeztek {II-1-241.} Debreczenbe, a Munkások Újságát én is megindítám, de csak néhány szám jelenhetett meg belőle, mert itt is betiltották.” S ma már a debreceni nyomdáról készült monográfia mellékletei közt is bárki megnézheti a Munkások Újsága 1849 január 21-i új 1. számának címlapjáról készült fényképfelvételt. A lap új mottója ez volt: „Bűnhődjék a vétkes, mert ha a bűnös érdeme szerint nem lakol, a legjobb törvény sem használ semmit.” Ez az Alföldi Hírlap január 10-i Táncsics-cikkének alapgondolatát eleveníti fel, hiszen a szövegből azután kiderül, hogy a haza ellen vétkezőkről beszél. Az is kiderül, hogy a lapra, amelyet Táncsics hetenként háromszor készült kiadni, 1849 első félévére 2 forint 24 krajcárért lehetett a postákon és Telegdi Lajos könyvárusnál előfizetni. A lap elején Táncsics ismét előadta, hogy „Budapesten ez évre az első szám már megjelent, de postán nem lehetett már szétküldeni”. Ez a szám, a szerkesztő üdvözletén kívül, amint az „a debreczeni vásárfiában látható”, Hajdú Lajos és Kenézi Lajos cikkeit tartalmazta. Ezután Táncsics „Munkánk” cím alatt a lap ellenségeinek válaszolt: „Sokan haragusznak a Munkások Újságára, s az talán azért van, mert benne bizony meg szoktuk az igazságot mondani.” Márpedig „az igazság ollyan szokott lenni, hogy minél többen támadják, annál inkább győzödelmeskedik. Ti, kik újságom ellen kígyót békát kiabáltok, vigyázzatok, mert azáltal magatoknak ártatok, mi által az igazságnak ellenségeivé billegzitek magatokat, mi pedig rátok nézve veszedelmes lehet”. S hozzátette: „Én majd részenként elő is adom politikámat.”

Ismerünk azonban egy, ugyancsak a Munkások Újsága január 21-i, 1. számának címét viselő, olyan lapot, amelyen a „Debreczeni vásárfia, 2-dik iskátula’ alcím olvasható. Ez is az előzőhöz hasonló glosszákat tartalmaz, egyebek közt a „Vérpad”-ról, amelyen az árulókat kell kivégezni. Ezúttal tehát a rendszertelennek indult „Vásárfia” úgy látszik már a szabályos lap mellékleteként vagy melléklapjaként látott napvilágot.

A debreceni Munkások Újságából azonban alighanem csak egy, de legfeljebb három szám láthatott csak napvilágot. A városi tanács ugyanis feltűnő sietséggel – és alighanem a Honvédelmi Bizottmány, közelebbről Madarász óhajára – mindjárt megtette az ellenintézkedéseket. Azonnal behívatta Táncsicsot és haladéktalanul számonkérte tőle a kauciót. A város helyettes főjegyzője, Boros István, már január 30-án jelentette Madarásznak, hogy mivel a Munkások Újsága szerkesztője a törvény által előírt biztosítékot „mind ez ideig le nem fizette, s ezt maga is a tanácsülés előtt – hová ez iránt felhívatott – őszinte bevallván: városi törvényszékünket Stancsits Mihály irányában az 1848-ik év XVIII. t. cz. 31. értelmében eljárásra utasítottuk, s lapjának kiadását a törvényszék eljárásáig felfüggesztettük”. A városi törvényszék pedig hasonló sietséggel működött. Táncsicsot – amint arról Madarász már február 3-án értesült, a kaució le nem tétele miatt 500 forint pénzbüntetésre ítélte – s ezt az összeget be is hajtatta rajta, – „egyszersmind pedig az általa szerkesztett lap kiadásától mindaddig, míg a törvényszabta föltételek általa teljesítve nem lesznek, eltiltatik, mely határozat felől a helybeli {II-1-242.} nyomdai művezető jegyzőkönyvi kivonatban értesíttetni rendeltetik”. A városi tanács eltiltó rendelkezése utóbb – Honvédelmi Bizottmány rendőri osztályának utasítására – a Közlönyben is megjelent. Madarász február 15-én arról is rendeletet adott ki – és ezt másnap a Közlöny is hozta – hogy a postahivatalok azonnal fizessék vissza a „törvényes bíróság ítélete után törvényes kellékekkel el nem látott, s ez okból letiltott” Munkások Újsága előfizetésére átvett pénzeket.

A kaucióra való hivatkozás természetesen csak formailag felhasználható, de átlátszó ürügy volt. Ezt Táncsics is látta. A ridegen sietős eljárás az ellen, akit nem egészen egy éve a forradalom szabadított ki börtönéből, ahová szintén sajtóvétség címén került, és aki egyébként most is a képviselőház és az Egyenlőségi Társulat tagja volt, félreérthetetlenül mutatta, mily idegesen reagált a kormányzat a Munkások Újsága feltámasztásának kísérletére. Táncsics eleinte talán mégis azt remélte, hogy érdemes Madarásszal szemben Kossuth megnyerésével próbálkoznia. Legalábbis valami ilyenfélére vall az a keltezetlen levél, amelyet Mezőkeresztes elöljárói írtak alá és címeztek neki, mint a Munkások Újsága „volt szerkesztőjének”, és amelyet ő – sikertelenül – a Marcziusban akart leközöltetni, de aztán végül csak az Életpályám szövegébe tudott később beilleszteni. Eszerint Mezőkeresztesen szinte „imakönyv gyanánt” olvasták volt az óhajaikat „híven tolmácsoló” lapot, ez lelkesítette őket, hogy katonát, pénzt, ruhaneműt adjanak, most viszont tanácstalanul állnak. Meg vannak győződve viszont, hogy Kossuth nem engedi az igaz ügy elnyomását pusztán pénzhiány miatt, hiszen „ha önnek lapja vészes iránya és káros hatásáért tiltatott volna le, megmutogatták volna alapos okokkal”. A taktika azonban, ha az volt, nem bizonyult alkalmazhatónak. Sőt a hivatalos Közlöny február 27-i száma, felmérve, hogy „hány magyar lap jelenik meg az országban”, elég célzatosan megjegyezte, hogy „a Munkások Újsága meghalálozott”. Táncsics e kitételre azonnal reflektálni akart a Közlöny hasábjain, de Gyurmán nem volt hajlandó közölni tiltakozását, amely végül a Marczius 14. számában látott napvilágot. Pálffy Albert ugyanis, bár nem Táncsics célkitűzéseit képviselte, hű maradt önmagához és nem követte a kormányzatot a Táncsics ellen való fordulásban. Így azután lapjának február 28-i számában „Néplapok” cím alatt valóban megjelent Táncsics rövid, de igen határozott hangú nyilatkozata: „Blum Róbertről, vagy régebben nálunk Martinovicsról és több másról nem azt mondjuk, hogy meghaláloztak, hanem azt, kivégeztettek, lenyakaztattak.” „A Munkások Újsága teljesen viruló egészségben élt, s nem is természetes halállal múlt ki, hanem megölték.” És még fel is támadhat. „Nincs is az a hatalom, mely a Munkások Újságát meghalálozottá bírná tenni. Ez élni fog még soká, ameddig csak valamely lapnak szelleme élhet” …„Ne is aggódjatok falusi testvéreim, mert míg magam élek, addig föl nem hagyok vele, hanem utolsó leheletemig pártolom ügyeteket.” – „Addig is tehát, míg akár a Munkások Újsága, akár más czím alatt folytatom a ti javatok előmozdítására czélzó munkámat, használjátok az eddig megjelent számokat s egyéb dolgozataimat. {II-1-243.} Majd annak idején elmondom történetét, miért és kik gyilkolták meg lapomat.”

Nem sokkal ezután, a márciusi forradalom évfordulójára, Táncsics Új alkotmány-javaslat címen „egy kis könyvet” adott ki, amelyet ingyen osztogatott, „számos példányokat küldvén belőle Szegedre, Kolozsvárra is”. Ebben egyebek közt az egyházi vagyon államosítását és a még fennálló jobbágyszolgálatok eltörlését követelte, azzal együtt, hogy a szabadságharcban részt vevő, földtelen zsellérek 20–20 hold földet kapjanak a hazaárulók elkobzandó birtokaiból. Majd pedig Táncsics, további kerülő utat keresve, „újságot nem adhatván ki”, Forradalom cím alatt ívekben megjelenő röplap-sorozatot indított, amelyet nyolcadrét formában, könyvalakban, a városi nyomda állított elő, és amelyre Csáthy és Telegdi könyvárusoknál ívenként, vagyis 16 oldalas füzetenként 6 ezüst krajcárért elő is lehetett fizetni. Ebben próbálta most Táncsics forradalmi programját kifejteni, amely az egyházi birtokok szekularizálásán és az árulók javainak elkobzásán túlmenően egyebek közt már a birtokok nagyságát is maximálni szerette volna 2000 holdban. E sorozatból azonban csak az első két ív készült a városi nyomdában, Debrecenben, 1849 áprilisában. Ezután Táncsics is visszatért a fővárosba, ahol május–június folyamán még további 5 ívet tett közzé, Lukács és Társa nyomdájának betűivel. Emlékezéseiben utóbb megírta, hogy már a 9. és 10. ív is sajtó alatt volt, midőn „a muszkák közeledésének hallatára a nyomdász személyzet rémületében szétfutott”, a kézirat pedig elveszett. Rövidesen maga Táncsics is követte a kormányt Szegedre.