3. A MARCZIUS folytatása

A Marczius Tizenötödike, meghazudtolva egykori fürgeségét, csak negyedik lett az újrainduló lapok sorában. Első új száma február 14-én látott napvilágot. Mivel előállítását a debreceni városi nyomda nem tudta vállalni, Pálffy Albertnek várnai kellett, amíg a kormány által Kolozsvárról felrendelt nyomdai részleg meg nem érkezik. Ez a részleg, vezetője: Bartók Lukács naplójegyzetei szerint, január 31-én indult el 11 főnyi személyzettel és a katolikus líceumi nyomdából 2, a református kollégiumi nyomdából pedig 1 vassajtóval. „Nyomtattam – írja Bartók – a Marczius Tizenötödikét mindennap fél íven, hol 800, hol 600 példányban.” Ez a „Kolozsvárról ideiglenesen Debreczenbe áttett nyomda” hozta napvilágra utóbb a Függetlenségi Nyilatkozatot, majd egy ideig, amíg az „állodalmi nyomda” becsomagolva úton volt ismét a főváros felé, a hivatalos Közlönyt is. Június 4-ig maradt Debrecenben.

Volt szerző, aki meglepőnek találta, hogy a kormány kész volt egy hagyományosan ellenzéki lapot így segíteni. Csakhogy Pálffyék, mint a függetlenségi harc radikális hívei, most a Honvédelmi Bizottmánynak inkább támaszul szolgáltak az erősödő békepárti ellenzékkel szemben, nem is beszélve arról, {II-1-244.} hogy Pálffy ekkor a belügyminisztérium tanácsosa, Csernátoni pedig Kossuth egyik elnöki titkára volt. S valóban: a Marczius mindjárt első számaiban sietett Jókainak a Közlönyben megjelent, békepárti cikkeire reagálni. Csernátoni pedig, miután a Közlönybe korábban írt, radikális cikkeiből adódott, kellemetlen epizódot lezárta, most örömmel jelentkezett, egy ideig mint Pálffy szerkesztőtársa is, a Marczius „fesztelen terén, hol beszélhetek és írhatok a szerint, mint kedvem tartja, meggyőződésem sugallja”. Debrecen azonban éppen az ifjú radikálisok számára nem pótolhatta Budapestet, a forradalom bázisát. A céhpolgárok, parasztpolgárok, cívisek e hagyományos társadalmában könnyebb volt a maradiságnak, mint a radikalizmusnak visszhangra lelni. Ezért írta Petőfi utóbb, 1849 nyarán, haragosan és sokban nyilván igaztalanul, hogy „Debreczen még a pénteknél is veszedelmesebb, elannyira, hogy ha a magyar függetlenség balul üt ki, azt nem másnak köszönhetjük, hanem annak, hogy Debreczenben kiáltatott ki.” A közönség, a visszhang és a munkatársi gárda megfogyatkozását a Marczius is megérezte. Pálffy mellett, aki részben névtelenül, részben pedig – gúnyos polémiáiban – Nagy Gedeon álnéven tette közzé cikkeit, a legtöbbet Csernátonival találkozunk. Tomor Ferenc is itt folytatta köztársasági szellemű írásait. A különböző álneveket és jeleket (Karika, Montagnard, Nagyőr, Papramorgó, Radicalis, Reggeli, Téli Péter, Terrorista, V. stb.) nehéz azonosítanunk. Közölt a lap mutatványt Hiador (Jámbor Pál) „Szabadság-dalai”-ból, amelyek, a hirdetés szerint, füzetalakban a szerkesztőségben voltak kaphatók. A forradalom évfordulójára Erdélyi József írt megemlékezést. Tudjuk, hogy Pálffynak csak nagy rábeszéléssel és – főleg – jó honoráriummal sikerült munkatársul mások közt Szász Károlyt is megnyernie, aki egyébként inkább államtitkár apja békepárti nézeteinek hatása alatt állt. Emeljük ki viszont, hogy Petőfi itt, a február 20-i számban tett közzé emlékezetes „Nyakravaló” versét Mészáros Lázár ellen.

Rövidesen kiderült azonban, hogy már Csernátoni sem írhat egészen kedve szerint. A február 17-i és 19-i számban a képviselőház előző vitáival kapcsolatban még következmények nélkül fejthette ki, hogy a Honvédelmi Bizottmány egyik-másik tagjának menesztésével kellene „a kormány elnökének kezét a rátekerőzött felfolyótól megszabadítani”, hiszen ez megfelelt a radikálisok régi igényének, hogy Kossuthot teljesen a maguk oldalára állítsák. Kossuthot védelmezte Csernátoni akkor is, midőn febr. 20-án megbírálta Pálffy Jánosnak az Alföldi Hírlap február 11-i számában közzétett fejtegetéseit, amelyek a Honvédelmi Bizottmány kollégiális szervezetének átalakítását, a kormány átszervezését, vagyis, közvetve, Kossuth hatáskörének megszorítását javasolták. Midőn azonban a február 23-i számban Csernátoni Eszék feladásával kapcsolatban Mészárost élesen megtámadva változatlan elismeréssel írt Görgeyről, akit a váci nyilatkozat óta, a felvidéki hadjárat alatt, Kossuth is, Madarász is egyre veszélyesebbnek tekintett, azonnal lecsapott a villám, Kossuth február 24-i, felelősségrevonó, és Csernátoni büntetett előéletét felidéző levele, amelyet már előzőleg idéztünk, és amelynek következtében {II-1-245.} Csernátoni szükségesnek látta mind a lapnál vitt szerepéről, mind elnöki titkári posztjáról lemondani. Aznap, február 24-én, Csernátoni még Jókainak a Közlöny előző napi számában a vésztörvényszékek, illetve azok „terroristicus” látszata ellen írt cikkére reagált élesen, kijelentve, hogy ők, a radikálisok, igenis azon „rosszakarók” közé tartoztak, akik „a vésztörvényszékek által a hazaárulókat terrorizálni” akarták, és hogy nincs jövője annak, aki „a szabadság és emberiség ellenségeit, a haza árulóit simogatja”. S hozzátette: J(ókai) úrnak beszéltem, – Ny(áry) is értsen belőle”. Ugyanebben a számban azonban már hírt adott a Marczius egy új sajtóorgánum, az Esti Lapok megindulásáról is, éppen Jókai szerkesztésében, aki a múlt évben még „mint szélső baloldal embere” volt ismert, de aki azóta már a másik oldalra hajlott át. „Épen most esik tudomásunkra” – írta gúnyosan Csernátoni a Mákvirágok rovatban, február 24-én, – „hogy Budapestről a Figyelmezőt kirudalták, Vida uram azonban éppen nem zavarodott meg, hanem egyenesen Debreczenbe tartván itt Jókai Mór álnév alatt lapját Esti Lapok czímmel már megindítá”. Az ellendöfés nem soká váratott magára. Jókai az Esti Lapok 5. számában, Kovács Lajos értesülései alapján, ellenfelének múltját teregette az olvasók elé: „Valami Cseh Lajos, ki két év előtt szabadult ki a bécsi börtönből, hová épen nem politikai vétség miatt volt csukva, most Csernátoni név alatt Mákvirágokat ad ki.” Erre reagált azután Csernátoni azzal a korábban már idézett cikkel, amelyben – viszonylag még legjobb megoldásként – saját maga nyíltan feltárta ifjúkori botlásának történetét. A Marczius pedig az ő átmeneti elhallgatása idején is folytatta új ellenfelével, Jókai lapjával, az állandó polémiát.