4. Az ESTI LAPOK

Az Esti Lapok 1849. február 22-én indult, napilapként, negyedrét alakban, a városi nyomda termékeként. Debrecenben május 31-ig, majd utána Pesten látott napvilágot. Mindjárt az 1. számból kitűnt, hogy a lap a dinasztiával való szakítás és a végsőkig menő harc helyett a törvényes önvédelem és ezen az alapon – ha lehet – a megegyezés politikáját képviseli, nagyjából Nyáry Pál 1849. január 13-án a képviselőházban alulmaradt javaslatának szellemében. A bevezető cikk kijelentette, hogy a szabadságharcot jogosnak tartja, de ha folytatása a haza sorsát kockáztatná, mégis inkább a békét választaná. Egy másik szövegrész szerint pedig úgy kell intézni „jelenünk minden mozzanatát, hogy azáltal a jövő semmi lehetőségének útját be ne vágjuk”; Jókai külön elítélte a „prókátori” szellemet, felismerhető célzással Kossuth politikájára, amely – eszerint – a valódi érdekek helyett is csak azt nézi mindig, hogy mi tekinthető jogosnak. Nem meglepő, hogy az Esti Lapok kezdettől fogva ellenkezést, tiltakozást váltott ki a másik oldalon.

Jókai, aki felelős szerkesztő és kiadó volt egy személyben, tulajdonképpen a megszűnt Pesti Hírlap irányát folytatta most, bár változott feltételek között {II-1-246.} is változott modorban. A centralisták egykori orgánumának értekező hangnemét és elvi következetességét Jókai humora és nemegyszer elmosódó, külső színeiben változékony magatartása váltotta fel, amely azonban lényegében véve mégis világos politikai szándékot takart: azokét a „mérsékelt” nemesekét, akik, mint a képviselőház tagjai, Debrecenben a „békepártiak” közé tartoztak. Jókai utóbb főleg ezek közül sorolt fel néhányat név szerint, midőn a lap munkatársairól beszélt. Így szerepelt nála, mások között, Kazinczy Gábor és Kovács Lajos, a baráti összejövetelek két szervezője, Pálffy János, Zichy Antal és Szunyogh Rudolf, aki kezességet vállalt az előírt kaucióért, bár a rendőrhatóság emiatt még utóbb is „okoskodott”; mint tudjuk, Madarász László március 1-én átmenetileg megtiltotta az Esti Lapok postai terjesztését, azon a címen, hogy Jókai még nem tette le a biztosítékot. Voltak azonban a lapnak olyan szerényebb, politikailag kevésbé exponált munkatársai is, mint Kolmár József, aki előzőleg a Kossuth Hírlapjába, sőt radikális lapokba is dolgozott. A politikai irányvonalra főleg Kazinczy, Kovács, Nyáry Pál, részben Hunfalvy Pál gyakorolt befolyást, valamint Kemény Zsigmond, aki ugyan a nyilvánosság előtt nem igen szerepelt és a lapba sem írt, de aki a csoport szellemi vezetői közé tartozott. Jókai főleg a népszerű hangnemről, a megfogalmazásról és a Charivari (macskazane) című „humoristicai rovat” vezetéséről gondoskodott. „Az Esti Lapok – írta alig két évtized múlva Szeremlei Samu – személyeskedéssel voltak elfoglalva s a leghiggadtabb nézeteket könnyű humor palástjába takarák.” Ez a sajátos, és nemegyszer valóban személyekre célzó humor azonban, amelyet Jókai oly derűs, művészi biztonsággal alkalmazott, alapjában véve maga is a nemesi, megyei politika hagyományos fegyverei közé tartozott. Ez szerette ugyanis politikai ellenfeleit személyükben támadni, esetleg sebezhető pontjaikat kihasználni, karikírozható vonásaik, gyilkos anekdoták segítségével nevetségessé tenni és kompromittálni. Az első célpont, mint láttuk, Csernátoni lett. De már kezdettől fogva megindult az akció Madarász László és munkatársai ellen is. Az utóbbiakat a lap 2. száma naplopóként mutatta be, a 3. szám pedig főnökükről jegyezte meg, hogy attól még, „ha valaki tetőtől talpig republicanus, lehet igen rossz rendőrminister”. Kemény utóbb, 1850-ben arról írt, hogy ők már februártól kezdve tervezgették Madarász megbuktatását, amelyet azután a Kossuth elleni fellépésnek kellett volna követnie.

Kemény és társai utólagos és nagyon is célzatos emlékiratai persze erősen túloznak akkor, midőn saját szerepükről és az őket fenyegető veszélyekről, Madarász „terrorizmusáról” beszélnek, és úgy tüntetik fel a dolgot, mintha a „Kazinczy–Kovács cotteria” szinte szervezett párt lett volna, amely kezdettől fogva elszántan, céltudatosan tört céljai felé. Az Esti Lapok tevékenysége magában véve is mutatja, hogy forradalmi „terrorizmusról” Debrecenben nem beszélhetünk, hiszen az aligha tűrt volna meg egy olyan sajtóorgánumot, amelynek célja – az utólagos emlékezők szerint – az volt, hogy Kossuth „collegiális gazdálkodásának” véget vessenek, és az „önhitt képzelgés” helyett „tért nyújtsanak az aggodalom és ellenzés nyilatkozásainak”, és {II-1-247.} amely nemcsak azt hangsúlyozta, hogy törvényes és nem forradalmi téren áll, hanem meg is támadta a rendőrség radikális vezetőjét. Túlzás továbbá szervezett pártról, illetve, ennek tükörképeként, a másik oldalon, olyan nagyszabású és hatékony politikai, sőt katonai összeesküvésről beszélni, amely a szabadságharc ügyét komolyan fenyegetni tudta volna. A „békepárt”, hogy így nevezzük, eleinte csak 10–15 képviselő közös aggályait, félelmeit, haragos szándékait, óvatoskodó beszélgetéseit képviselte. Politikai jelentőséget nem hatékonysága, szervezettsége, hanem inkább az kezdett neki kölcsönözni, hogy a nemesség a forradalomtól általában hátrálóban volt, és e nagy, országos folyamat bizonyos súlypont-áttolódást Debrecen szűkké vált politikai színpadán is előidézett. Ezzel vált veszélyessé. S az sem meglepő, hogy mind az Esti Lapok, mind radikális ellenfelei horizontja eléggé leszűkült e színpadra és szereplőire, mintha valóban főleg ezek taktikai lépései határozták volna meg alapvetően az ország nagy társadalmi-politikai folyamatait. Ezt elősegítette, hogy nemigen rendelkeztek szélesebb körű híranyaggal, információkkal, főleg nemzetközi vonatkozásban, és gyakran csak szállingózó hírekkel kellett megelégedniök. „A külföldi lapok járása megszűnt – írta Szeremlei –, a pesti, bécsi s a külországi állapotokról maguk a lapszerkesztők is semmi bizonyost nem tudtak.” Szeremlei még azt is hajlandó feltételezni, hogy „a kormánynak úgy látszik tetszett ez iszonyú fogalomzavar, mert a külföldi hírlapokat jó darabig maga tartóztatá le, ekép a hazai sajtót és a nemzet képviselőit szándékosan tartá tudatlanságban a politikai világ külföldi fejleményei felől”. A valóságban persze a külföldi lapokat – amint azt a Közlöny esetében láttuk – a kormány, közelebbről Madarász hivatala is csak nagy nehézségek között, hiányosan, késve tudta beszerezni.

Madarászt az Esti Lapok kibontakozó vádjaival szemben, hogy a Közlönyt rendetlenül küldi és hogy „könnyelmű gazdálkodást” folytat, eleinte a Marczius védte meg. A február 26-i számban egy „Nem képviselő” aláírású cikk leszögezte, hogy mindez csak ürügy, hiszen Madarászt alapjában véve azért gyűlölik, mert erélyes, republikánus, és ezért „egy Dantont, a Marat”-t látnak benne. Ugyanebben a száman „Radicalis” folytatta még február 23-ról keltezett, lelkes beszámolóját, szemtanúként, Görgeyről és felvidéki hadjáratáról. Szerinte Görgeyben „hatalmas organisáló szellemet nyert a hadsereg”. Azt is hozzátette, hogy „mint Kossuthnak Görgeiben, úgy Görgei brigadérosaiban a legzserencsésebb választást tevé”.