5. A DEBRECZENI LAPOK

Február 27-én viszont, mindössze öt nappal a békepárti vállalkozás után, sietve megindult, ellenhúzásként, a Debreczeni Lapok, Madarász László orgánuma. Ennek kiadója öccse: Madarász József volt, és ő végezte a szerkesztő teendőit is. A lapot a „Kolozsvárról ideiglenesen Debreczenbe áttett” {II-1-248.} nyomda állította elő, heti három alkalommal, negyedrét alakban. Mondjuk meg előre, hogy e vállalkozás nem bizonyult hosszú életűnek. Alig több mint két hét múlva, március 14-én már félbeszakadt, csak március 30-án indult meg újból, majd április 4-én végleg megszűnt. Mindössze 9 szám látott belőle napvilágot. Ebben vívták a Madarász-fivérek utóvédharcukat, amíg az ellenfélnek nem sikerült őket a politikai porondról kiütnie. A balsikerben, lehet, ismét volt egy kis része Madarászék már korábban is tapasztalt, bonyolódott kifejezésmódjának, amelyről Jókai oly gyilkos gúnnyal írta, hogy az előfizetők kérelmet adtak be a lap vezéréhez, „fordíttassa le magyarra, amit ír, mert persául nem értenek”. Alapjában véve azonban itt nem stíluskérdések körül folyt a harc. Már csak azért sem, mivel például Irányi Dániel, aki Madarász László mellett a lap másik, határozott politikai vezéregyénisége volt, nagyon is világosan fogalmazott. A lényeg mindjárt az 1. számból kitűnt: az új lap – legalábbis közjogi vonatkozásban – talán a Marcziusnál is erélyesebb álláspontot képviselt, sürgette a végleges szakítást a dinasztiával, a respublika kikiáltását, szót emelt az Esti Lapok „törvényességi harcza”, a forradalmi jelleg kétségbevonása és az „egyezkedésen gondolkozók” ellen, akik „egy révben járnak az ellenséggel”. „Szabadságharcz tehát életre-halálra” – adta ki a jelszót Madarász László. Irányi Dániel pedig folytatásos cikkben, „Tájékozásul Debreczenben” cím alatt kifejtette, hogy a békepárt részben becsületes, de félénk emberekből áll, részben viszont olyan önző, javaikat féltő urakból, akik „kutyabőrös kiváltságaikat és meglehet kétannyi betáblázásokkal terhelt ősi jószágaikat többre becsülik a haza szabadságánál”. A március 1-i számban ugyanő emlékezett meg az 1848 februári francia forradalom évfordulójáról.

Ettől kezdve tehát egy ideig két radikális újság folytatott sajtópolémiát az Esti Lapokkal. Március 2-án „Terrorista” a Marczius hasábjain támadta a békepártiak orgánumát. Pálffy pedig bejelentette, hogy a szerkesztőség sok olyan levelet kapott, amely felháborodva tiltakozott a Csernátonival szemben alkalmazott „nemtelen bánásmód” ellen. S közölt is egyet ezek közül, Rákóczy Jánosét, aki a Honvédelmi Bizottmánynál Csernátoni hivataltársa volt. Rákóczy szerint Jókai részéről, aki „Budapesten borzasztó nagy veres tollat viselt”, aljasság és „hitvány lelkűség” volt Csernátoninak azt a vétkét szemére vetnie, amelyért már megbűnhődött. „Csernátoninak, ha volt hibája, az volt, hogy meggyőződését mindenkinek és minden tekintet nélkül kimondta.”

A Marczius, mint láttuk, az Esti Lapokkal szemben Madarászt is kész volt megvédeni. De a két radikális lap mégsem ugyanazt képviselte. Sőt a márciusi ifjak és a kisnemes radikálisok orgánumai közt egyre szembetűnőbbé vált az eltérés. Ezt főleg három ponton tudjuk jól megfigyelni: Görgey és a hadvezetés megítélésében, a nemzetiségi kérdésben és a társadalmi haladás, a parasztkérdés terén.

Madarászék Görgey ellen foglaltak állást. Ez nemcsak Madarász József későbbi emlékirataiból derült ki, hanem a Debreczeni Lapoknak már első {II-1-249.} számaiból is. Ezek ugyanis máris fenntartással éltek a Marczius hasábjain előzőleg, így február 23-án megjelent elismerő szavakkal szemben és kijelentették, hogy korántsem tudni még, vajon hasznos, vagy pedig káros volt-e Görgey északi hadjárata. A Marczius viszont március 6-án vezércikkben jelentette be örömmel, hogy Kossuth megjött a tiszafüredi táborból – a Dembinski-ügy után! – és hogy ezentúl „táborunk fővezérsége Görgeire van bízva, kinek jeles vezéri talentumáról lapjainknak megannyi számában több részleteket közlöttünk”. A múltkoriban, igaz, a Marczius is megrótta azokat, akik szembefordultak Dembinskivel, de most már úgy tűnik, hogy a lengyel tábornokot „nem politikai okokból” állították félre; és „ha Görgei tegnap azon vezérelv kimondásával lépte ismét át a Tiszát: hogy a magyar tovább is harczol, s midőn békére nyílik alkalom, győzelméhez arányos feltételeket fog kikötni: az történt, mit minden jó hazafi és gondolkodó politicus egyedül óhajtott”. Ugyanebben a számban „Radicalis” is tovább dicsérte Görgey hadvezéri képességeit és éber szellemét a felvidéki hadjárat során. Két nap múlva, március 8-án pedig „Terrorista” külön vezércikket írt arról, hogy miként változott egyesek – mármint a békepártiak – véleménye Görgeyről. Először ellene voltak, különösen, midőn úgy látták, hogy északra fordulva az ő védelmükkel nem törődik. Azután meg a váci proklamáció miatt azt hitték róla, hogy monarchista és az ő emberük. Most viszont ismét savanyú arccal fogadták a hírt, hogy nem egyezkedni, hanem harcolni készül. A valóságban ugyanis Görgey katona és „szabadságra vágyó magyar”, aki győzni akar. A Marczius munkatársai – olvassuk tovább – örültek annak, hogy Kossuth és Görgey személyesen találkoztak, környezetük nélkül. Tudták ugyanis, „hogy elég leend egy órai, sőt elég nehány percznyi magános együttlét, mellyben a két tiszta hazafi jellem egymást megösmérhesse, s a netán létező félreértéseket kellő értékökre leszállítsa, szóval, hogy egymással tökéletesen elégedetté tegye”. Ugyanebben a március 8-i számban „Radicalis” pedig arra a hírre, hogy Görgey talán mégsem lesz az egész sereg fővezére, kijelentette, hogy ha még nem az, akkor mielőbb azzá kell lennie, mivel a „kettős vezérség” csak rosszra vezethet. A Debreczeni Lapok viszont ugyancsak márc. 8-án elég nyilvánvaló célzással követelt halált minden engedetlenkedő fejére, „legyen bár a legjelesb tábornok, vagy a legegyszerűbb közlegény”, sőt utalt az „egyezkedő párt” veszélyes szándékaira, a katonai diktatúra lehetőségére is. Másnap, március 9-én megint a Marczius, közelebbről Pálffy névtelen vezércikke hozta elő, érezhetően Görgey támogatójaként, a fővezérség ismét bizonytalanná vált ügyét. „Mindennél a világon a legrosszabb – írta – az ingatagság és határozatlanság.” Márpedig ilyen az, ha „huszonnégy órára tegyünk egy fővezért s azután rögtön megbánjuk”. Vetter kinevezése mindenkit meglepett. „Hazánk legnagyobbszerű ügyeinek vezérletére némi coulissák melletti intriguek látszanak befolyást gyakorolni.” A bírálat, közvetve, tapintatos formák között, a Honvédelmi Bizottmány elnökének is szólt. „Kossuth neve nagy és dicső az országban” – írta Pálffy. „Ne {II-1-250.} lássunk tehát semmiben sem olly valamelly intézkedést, mi arra mutatna, hogy Kossuth bárhonnan származó befolyásoknak enged.” Minden bizonnyal erre reagált a Közlöny március 11-i száma azzal a szerkesztőknek szóló figyelmeztetéssel, hogy a hadműveletekre vonatkozó híreket ne beszéljék ki lapjaikban. Amire másnap a Marczius hasábjain, egy „Kutyabagosról” keltezett, gúnyos levélben, Nagy Gedeon néven ismét Pálffy fejtette ki, hogy a vita nem e kérdés körül folyik, és így az intézkedésnek nem sok értelme van. S bár a Debreczeni Lapok a hónap második felében nem jelent meg, annyit mégis tudunk, a másik oldalon, hogy Madarászék, midőn március 24-én Kossuthnál jártak, a ház feloszlatása mellett Görgey haditörvényszék elé állítását is követelték.