6. Politikai viták

Jelentős eltérés mutatkozott a két radikális lap között a nemzetiségi kérdés megítélésében is. Az előző évben még a márciusi ifjak is megelégedtek a közös egyéni szabadság hangsúlyozásával. Most viszont a Marczius nagyot lépett előre és nem kis merészséggel a magyar nemzetiségi politika felülvizsgálatát javasolta. Egymás után két névtelen cikkben fejtette ki, a március 6-i és 10-i számban, hogy a magyar forradalom a vele szembefordult, hazai nemzetiségeket csak úgy tudja maga mellé állítani, ha őket mint külön nemzetiségeket elismeri, és többet nyújt nekik, mint a Habsburg-hatalom. Tudomásul kell vennünk – írta –, hogy az „e hazában létező nemzetiségeket többé lehetetlen ignorálnunk”, sőt „a nagyobb szabadság s tisztább alapokra fektetett nemzetiség” ígéretével kell megnyernünk őket. A legjobb volna tehát kimondanunk, hogy „Magyarország, Erdély, Horvátország, sőt, ha kívánják, a felső megyei szlávság” is „szövetséges köztársaság” lesz. Ha pedig egyesek úgy gondolnák, hogy ez a föderalizálás „csak a jövendő teendői közé” tartozik, akkor is „úgy kell intézkednünk, hogy most jó korán vessük meg az alapokat, mellyekre egykor a pesti kormányban egyesült foederatív respublicák felépülhessenek”, és vezessünk be olyan „községi rendszert”, amelynek „következése az, hogy a helységek öndolgaikat… azon nyelven vezetik, mellyen nekiek tetszik”. De itt nem is az egyébként bővebben ki sem dolgozott, konkrét megoldási formák a történelmileg fontosak, hanem annál inkáb maga az elvi kezdeményezés, amely első ízben próbált a nemzetiségi kérdés hagyományos és utóbb is még hosszú ideig uralkodó magyar megítélésével szakítani és új perspektívákat keresni a régi országon belül. Talán mondanunk sem kell, hogy Pálffyék ezen az úton menve túlfutottak nemcsak a „mérsékelt” nemesek hagyományos felfogásán, hanem a kisnemesi radikalizmuson is. Az Esti Lapok rövidesen azzal vádolta őket, hogy fel akarják darabolni Magyarországot. A Debreczeni Lapok hasábjain pedig, Madrászékkal egyetértésben, Újházy László, a legtekintélyesebb radikális nemesi politikusok egyike, mindjárt az első cikk után, a márc. 10-i számban, „Nyílt levél”-ben fordult szembe a Marcziussal, több kérdésben, amelyek közül {II-1-251.} azonban a nemzetiségi kérdés volt a leghangsúlyosabb. Újházy határozottan leszögezte, hogy az állam egysége mindennél fontosabb, és hogy ezért „mi más ajkú… testvéreinkel nem osztozhatunk egyébben, mint a közszabadságban, egyenlőségben és szeretetben”, ami bizonyára elég is volna nekik, ha nem volnának „a hitszegett dynastia ellenforradalmi ármányai”. A Marczius második cikke, mindjárt az aznap esti számban, tulajdonképpen már erre a bírálatra, a probléma e túl egyszerű magyarázatára reagált. „Mi abban osztozunk Ujházyval – írta –, hogy dicsőséges dolog volna, ha sikerülne nekünk, régi historiai határaink között lakó népekből egy erős, szabad és tisztán magyar nemzetiségre fektetett hazát alapíthatni. De ez a mi véleményünk szerint többé nem tartozik azon lehetőségek közé, mellyeknek hosszú és biztos jövendőjét remélhetnők.” A szlávokban, románokban ugyanis „felkölt a nemzetiség érzete, mellyet ugyan fegyverrel tán sükerülne elnyomhatnunk, ám az illyen győzedelemben valóban nagy köszönet nincsen”. A Gleichberechtigung, az egyenjogúság elve, amelyet Ausztria csalóka ígéretként meghirdetett, vonzást gyakorol a különböző nemzetiségekre. „Azt kell megmutatnunk, hogy Austriához állani annyit tesz, mint megcsalatkozni, Magyarországhoz állani pedig annyit, mint feltalálni azt, mit a nemzetiségek óhajtanak”, mivel Magyarország „több előnyt fog adni”. A Marczius tehát, a jövő érdekében, immár kész volt a történeti jogok hagyományos elvével szakítani: „A politikusnak intézkedéseiben mindig a jövendőre kell tekinteni, és soha sem arra, hogy valamelly természetlen és a gót időkből fenmaradott historiai jogokat minél tovább tudjunk fentartani… Jobb lesz most előre az egész nemzetiségi ügyet radicaliter elintézni, vagy legalább egy olly jó kerékvágásba zökkenteni, mellyben biztosan haladjon előre.”

A harmadik kérdésről ez időben kevés sajtónyilatkozatot találunk. De magát e tényt is jellemzőnek kell tartanunk. Tudjuk, hogy a márciusi ifjak egy része a parasztság problémáira is most, 1849 tavaszán kezdett valóban felfigyelni. Egyikük, Kléh István, a Honvédelmi Bizottmányhoz benyújtott jelentésében ekkoriban fejtette ki, hogy a szabadságharcot nem lehet sikerrel folytatni a paraszti kívánságok meghallgatása nélkül. S ez az új álláspont – mint alább még látni fogjuk – egy idő múlva felbukkant a Marczius programjában is. A nemesi radikálisok oldalán viszont hasonló továbbfejlődésnek nemigen van nyoma. Madarász László a képviselőház január 18-i ülésén ollyan kiáltványt javasolt, amely szerint a nemesség „mindig arra törekedett, hogy enyhítsen a nép sorsán és hogy a nép legyen vele együtt szabad”, az udvar és hívei azonban ezt megakadályozták. Amire Nyáry Pálnak nem volt nehéz – persze a maga politikája érdekében – így felelnie: „Hibásnak tartom és hozzánk nem illőnek azt, midőn a múlt korban történteket egyenesen a király, dynastia s uralkodó háznak nyakába akarjuk vetni. A magyar aristokratia volt az, mely ha visszaadja a nép jogait száz év előtt, a dynastia és camarilla nem juthatott volna azon erőre, hogy Magyarországgal oly gyalázatosan bánjék.” A Madarász József vezetése alatt álló Egyenlőségi Társulat 1849. február 12-én kelt, új programja ugyan fiók-társulatok alakítását {II-1-252.} ajánlotta mindenütt, ahol 12 tag „találkozik”, de még mindig csak a jogegyenlőség hirdetésével próbált híveket szerezni, a társadalmi problémák felvetése nélkül. És még március 25-én, a békepárt erősödésétől félve is csak annyiban fogadta meg Táncsics tanácsait, hogy a hazaárulók birtokainak felosztását követelte a harcból majd hazatérő honvédek között. Nem volt szó a jobbágyfelszabadítás, az 1848-as törvények továbbfejlesztéséről az 1849. április 5-én Újházy László elnökletével megalakult Radical Párt programjában sem, a független magyar köztársaság követelése mellett. A nemesi radikalizmus e téren lemaradt Kossuth mögött, aki április 20-i rendeletében legalább odáig elment, hogy megtiltsa a földesurak által majorsági zselléreknek tekintett, de magukat volt úrbéreseknek valló parasztok feudáls szolgáltatásokra való kényszerítését, illetve az ezeket megtagadó parasztok elűzését majorságinak minősült földjeikről.

Közben két olyan változás ment végbe, amelyben nagy szerep jutott a sajtónak is. Az egyik az volt, hogy az erősödő békepártnak sikerült Madarász Lászlót megbuktatnia. A másik pedig az, hogy Kossuth a békepárt további erősödésének a függetlenség kimondásával próbált útjába állni.

A Madarász elleni támadás március 17-én azzal indult, hogy Kazinczy Gábor interpellált a kivégzett gr. Zichy Ödön lefoglalt értéktárgyai, így gyémántgombjai hűtlen kezelésének gyanúja tárgyában. Az ügy részleteivel és a régi irodalom felülvizsgálatával itt most nem foglalkozhatunk. Valószínű azonban, hogy ami a komolyabb értékek közül hiányzott, azt maga a Honvédelmi Bizottmány vette igénybe török és román vonatkozású diplomáciai akciókra. Erről azonban minden felelős tényező hallgatott. Így azután az egész ódium Madarászra hárult, annyival is inkább, mivel hivatali apparátusa ettől függetlenül is kimutathatóan kellő gondosság és ellenőrzés nélkül járt el. Mindenesetre tény, hogy az akcióban március 19-től kezdve egyre fokozódó hangerővel részt vett az Esti Lapok is, amely ez időben nagyrészt éppen ezzel az üggyel foglalkozott, bár közben politikai nézeteinek propagálásáról sem feledkezett meg. „Az elérhetőket ne compromittáljuk az elérhetlenekért” – írta március 21-én, nyilvánvaló utalással a megegyezés, illetve a függetlenség célkitűzéseire, mintha a Habsburg-hatalom kész lett volna megegyezni a békepártiakkal, és mintha nem a legnagyobb, a mindenre kész erőfeszítésre lett volna szükség ahhoz is, hogy végül a megegyezés is elérhető legyen. Március 23-án az Esti Lapok kijelentette, hogy Madarász „nyilvánosan a ház szent színe előtt hazudott”. Március 24–30. között pedig „Pro memoria” címen gúnyolódó folytatásos életrajzot közölt a rendőrség „ezidőbeli igazgatójáról”. A Debreczeni Lapok szünetelése miatt ekkor csak a Marczius folytatta a harcot a békepártiak orgánuma ellen, de az is lehetőleg kerülte a Madarász-ügyet. A március 21-i számban Csernátoni a szokott „Barátom, Berti” megszólítással jelentette be pár sorban Pálffynak, hogy mivel körülményei módosultak, ismét a lap rendes dolgozótársa óhajt lenni. Majd programlevelet is közölt, Komárom megyei választóihoz, akik vele akartak egy megüresedett képviselői helyet betölteni. Ebben leszögezte, hogy célja a {II-1-253.} „democratiai respublica”, és hogy az ellenforradalommal szemben „szigor, terrorismus nélkül” nem lehet sikert elérni. Végül pedig ő utasította vissza gúnyosan ugyanitt az Esti Lapok Z. jelű cikkírójának azt az állítását, hogy „nem forradalmi téren állunk”. A békepárt akciójának előretörését látva a Madarászfivérek, egy-két hívük kíséretében, március 24-én felkeresték Kossuthot, védelemért, sőt azzal az ellentámadási tervvel, hogy a házat feloszlatva és a végrehajtó hatalmat saját kezébe véve Madarász Lászlót tegye miniszterelnökké vagy belügyminiszterré. Kossuth erre nem vállalkozott, mint ahogy az adott viszonyok közt nem is vállalkozhatott. De mivel a békepárt erősödésének maga is útját akarta állni, annyit megtett, hogy másnap, március 25-én, mielőtt a sereghez indult, a képviselőháztól garanciát kért arra, hogy távollétében nem hajt végre semmilyen politikai változást, és egyben erélyes szavakkal ítélte el, nevek nélkül, de félreérthetetlenül, az Esti Lapok Madarász elleni hajszáját. „Méltóztassanak a sajtónak működésére a legközelebbi napokban visszamenni” – mondotta. „Borzasztó, irtózatos. Kinek kebelében ez a szó: haza magasabb, mint a személyes elégtétel az önérzelmek iránt, annak el kell borzadni attól, amint a sajtó most működik.” Majd Kovács Lajos felé fordulva így folytatta beszédét: „Annyit kötelességem kimondani: Különösen ezen ingerült sajtóvitatkozás egy férfiú körül is forgott, ki a kormánynak tagja, és nyilvánosan vádak vettettek szemére, mellyek ha igazak, ő nem lehet a kormányban, ha nem igazak, büntettetni kell a vádlónak. Kijelentem ez iránt a képviselőháznak, hogy a kormány szükségesnek látta minden okleveleknek, mellyek ezen a sajtó által olly nagy ingerültséggel vitatott kérdésre vonatkoznak, kinyomatását elrendelni, s egyszersmind a törvények értelmében egy esküdtszék felállítása iránt intézkedni, melly utasítva leend eljárni a törvények értelmében.”

A politikai sajtóvita persze tovább folyt Kossuth távollétében is. Az Esti Lapok március 26-án ismét elhatárolta magát a republikanizmustól: „harczoljunk és győzzünk mostani kormányformánk alatt”. Ugyanaznap viszont a Marcziusban sorra támadta a békepárt orgánumát Nagy Gedeon, azaz Pálffy Albert és Csernátoni, aki a Mákvirágok rovatban „Renegát hiszekegy” cím alatt gúnyolta ki Kovács Lajost, Szunyogh Rudolfot és társaikat. Ezt tette másnap, a március 27-i számban is, amelyben utána egy V. jelű cikkíró folytatta az Esti Lapok ellen a támadást. Március 29-én ismét Nagy Gedeon és Csernátoni bírálták az ellenfél manővereit a sajtóban és a képviselőházban, ahol a többség formai indokokra hivatkozva végül is nem volt hajlandó Csernátoni és más, új radikális képviselők megválasztását érvényesnek elfogadni. E nyílt hadakozáson túlmenően pedig bizonyos, máig felderítetlen erők megpróbálkoztak azzal a kétes manőverrel is, hogy hamis hírekkel a sereg tisztikarát próbálják az Esti Lapok ellen hangolni. Ez világosan kiderül Kossuthnak március 29-én Tiszafüredről a Honvédelmi Bizottmányhoz intézett leveléből. Eszerint ugyanis Klapka megkérdezte: igaz-e az a hír, hogy az Esti Lapokban olyan cikk látott volna napvilágot, amely hajlandóságát fejezte ki békét kötni Ausztriával még olyan áron is, hogy 40 ezer katonát {II-1-254.} adnának az olaszok ellen. Kossuth szerint „mint a villám dühe, úgy villanyozott át a hadseregen a méltó harag, – azok az eszeveszett emberek még végtére ráveszik a sereget valami politicai kitörésre”. Érdekes, hogy Kossuth többé-kevésbé maga is valódiként kezelte ezt a hírt, sőt azonnal intézkedett is, hogy Gyurmán a Közlönyben milyen lépéseket tegyen ellene. Ilyen cikk azonban – amint azt rövidesen a Honvédelmi Bizottmány válasza is leszögezte – a valóságban nem jelent meg az Esti Lapok hasábjain.

Ekkor, március végén viszont az a másik törekvés is kezdett a sajtóban egyre nagyobb visszhangot kelteni, hogy az olmützi manifesztumra Magyarország a függetlenség kikiáltásával válaszoljon. Ezt jelezte az államforma kérdése körüli vitának újjáéledése is. Madarász József az újra megindult Debreczeni Lapok március 30-i számában leszögezte, hogy „mi határozottan köztársaságot akarunk Magyarországban”. Sőt a lap az ellenfél elnémítása és a radikalizmus önvédelme érdekében még a sajtószabadságot is jónak látta volna átmenetileg érvényen kívül helyezni. „Előbb akarunk szabad hazát – írta –, és azután sajtószabadságot, úgy, hogy ha honunk szabadsága kivívását a sajtószabadság gátolná, ezt, amíg vészes volna, felfüggeszteni nemcsak jogává, hanem kötelességévé is hisszük a hon képviseletének s a kormánynak.” Az Esti Lapok viszont úgy foglalt állást, hogy az államforma csak eszköz, és mint ilyen, másodrendű kérdés; március 30-án pedig azt fejtegette, hogy a köztársaság bevezetése erkölcsi viszonyaink ziláltsága miatt nem volna most Magyarországon ajánlatos. A Marczius ugyancsak március 30-án mindjárt vissza is fordította az érvelést: a kormányforma valóban eszköz. A királyság a nép elnyomásának eszköze a zsarnokság kezében. A köztársaság is eszköz „a nép és szabadság kezében”, ezzel lehet „erőssé, hatalmassá lenni, felderíteni a setétség éjeit, feledtetni, egyhíteni a nyomort, irtani a bűnök nyomait, emelni az emberiséget”. Az élesedő vita közben annál meglepőbb volt, legalábbis első pillanatra, Jókai újabb színváltozása, amelyet irodalmunk rendszerint azzal magyaráz, hogy az erősödő függetlenségi közhangulat alól az Esti Lapok sem tudta kivonni magát. Jókai ugyanis az április 2-i számban „Politikai horoscop” cím alatt kifejtette, hogy Magyarország nem ismer többé Habsburg királyt, hogy a dinasztia az olmützi manifesztummal aláírta „uralkodásának halálos ítéletét”, és hogy Magyarország függetlensége alapjában véve mind Anglia, mind a születőben lévő, új Németország gazdasági érdekeivel összhangban fog állni. Sőt Jókai most már állást foglalt, váratlanul, a köztársasági államforma mellett is, méghozzá részben szintén külpolitikai érvek alapján. Kifejtette, hogy mivel az ellenség – vagyis Ausztria – soha nem tud bennünket legyőzni, a küzdelmet végül az zárja majd le, hogy az európai demokráciák mellettünk közbelépnek. De ha ekkor viszont új külföldi dinasztiát választanánk, az mindenképpen ellenünk fordítana egy vagy több más hatalmat. Mivel pedig „nemzeti” királyról szó sem lehet, legjobb hát a köztársaságot kikiáltani. Az a benyomásunk azonban, hogy Jókai nem annyira a lelkes közhangulat hatása alatt változtatta meg álláspontját, hanem talán inkább egy új békepárti taktikából. Barátai figyelmeztethették {II-1-255.} arra, hogy Kossuthot a függetlenség kikiáltásától semmiképpen nem fogják tudni visszatartani. Akkor viszont már jobb, ha Kossuth egy köztársaság, és nem egy nemzeti királyság államfő-jelöltje lesz. Ezt a benyomást megerősíti, ha tovább nézzük az Esti Lapok ezt követő számait, amelyek a köztársaság mellett észérvekkel, de nemegyszer ellentmondásosan, olykor monarchikus nosztalgiákkal vegyítve foglaltak állást.

Ugyancsak április 2-án, még Kossuth távollétében, a képviselőházban is szóba került az Esti Lapok állítólagos alku-cikkéről a seregnél terjesztett hír ügye. Gorove István megkérdezte a kormányt, van-e „hiteles tudomása arról, hogy a hadseregben bujtogatások történtek, és az országgyűlés tagjai ellen rágalmak szórattak el”. A feleletet Nyáry adta meg, aki közölte, hogy a Bizottmány, „miután egy kormánytag által az Esti Lapok minden számait újra megolvastatta”, megállapította – és Kossuthnak is megírta –, hogy e hír „merő hazugság”. Ez azonban csak bevezetője volt egy, a két radikális lap ellen intézett, békepárti ellentámadásnak. A Debreczeni Lapok március 30-i száma ugyanis nemcsak a függetlenség kikiáltását javasolta, hanem a ház feloszlatását és új, szélesebb alapon választandó, alkotmányozó nemzetgyűlés összehívását is. S ugyanakkor a 39. számban a Marczius is arról írt, hogy a várható győzelem után a jelenlegi országgyűlést „bocsássuk nyugalomra”. A békepárti, liberális képviselők érezték, hogy az ilyenfajta elképzelés ellenük irányul, és ezért siettek ellene az országgyűlés mint a hatalom igazi letéteményese nevében tiltakozni. Elsőnek Pálffy János még csak általánosságban szögezte le, hogy az országgyűlést „rágalmazó” radikális lapok „ilyetén működését és eljárását annyira botrányosnak” tartja, hogy az szerinte vésztörvényszék elé kívánkoznék, de „nem levén a túlzásnak embere”, elegendőnek tartja, hogy a ház a sajtó e tevékenységét „jegyzőkönyvileg komolyan rosszalja”. Midőn pedig a további vita során Irányi Dániel a radikálisok oldaláról konkrétumokat követelt, Gorove ismertette a szóban forgó lapok fent idézett, inkriminált megállapításait, intő például a francia forradalmat idézve, ahol az ilyen lépésekből végül a konvent következett, „minden iszonyatosságaival és véráldozataival”. Bízom azonban a népben – tette hozzá –, „hogy inkább tisztelni fogja a képviselőket, kiket szabadon választott, mint eltűrje, hogy nehány söpredék ember verje szét”. Ezután Szacsvay Imre, aki nem tartozott a békepártiak közé, ellenezte, hogy ily ügyben sajtópert indítsanak. Szerinte „a sajtószabadság számtalan sok rosszal jár, de ha a szabadságot akarjuk, a rosszat tűrni kell”. A rossz sajtó – tette hozzá –, amúgy is megöli önmagát. A nép a Marcziust nem becsüli, a Debreczeni Lapok pedig „semmire sem bírtak vergődni”, mert ez az újság „még ezen kelléket sem tudta magáévá tenni, hogy a nép megérthesse”. Kazinczy Gábor alattomos mérgezésnek, „megbocsáthatatlan bűn”-nek nevezte a radikális sajtó rágalmait, hogy Debreczenben van „egy titkos párt”, amelynek tagjai „el akarják adni Magyarországot”. Végül is azonban az ülés külön határozat nélkül fejezte be a vitát. A Debreczeni Lapok április 4-i számában Madarász József felháborodva tette szóvá, a maga botladozó stílusában, hogy a fenti {II-1-256.} ülésen a radikális lapokat „lehurrogták” és őt majdnem perbe fogták. Lapjának azonban ez utolsó száma volt.

A Marczius viszont rövidesen már a tavaszi hadjárat első nagy sikereiről tudósíthatta olvasóit. Az április 10-i szám elől Kossuthnak a Honvédelmi Bizottmányhoz küldött beszámolóját közölte. Utána pedig Görgeynek egy Gödöllőn, április 7-én kelt levelét, amelynek közvetlen, tegező hangneme világosan arra vall, hogy ő a Marczius irányítóival közeli, személyes kapcsolatban állt. „Isten áldjon titeket” – írta itt Görgey a győzelmes előnyomulás után. „Nem vagyok képes két sornyi becsületes eszmelánczolatot leírni. Hiába, nagyon közel vagyunk Pesthez, hová, tudod, sok minden féle érdek vonz. Seregünknek ma következő napi parancsa volt: Előre minden áron! Éljen a haza!” Ezután pedig a szintén a seregnél tartózkodó Csernátoni tudósítása következett. Az Esti Lapok viszont éppen ezt az időpontot találta annak leszögezésére alkalmasnak, hogy az önvédelmi háborút csak „addig kell folytatni, míg megszüntetni nem lehet jövendőnk veszélyeztetése nélkül”. Az N. jelű szerző, akinek „Mi és ti” című cikkéből a fenti kijelentést idéztük, annál hevesebben folytatta viszont a háborút a radikálisok, Madarászék ellen. „Ti nektek a forradalom czél, úgy vagytok Debreczenben, panaszaitok szerint, mint hal a szárazon. Nem leltek itt számára anyagot az alföldi nép józanságában. Nektek e vagyonos, békeszerető, munkás nép Debreczenben irtózat, a ti szabadságseregetek a pesti csavargók… Ti a forradalmat minél tovább vinnétek, prédikáltok guillotint, dictaturát, respublicát, conventet stb.”

Ekkor azonban már küszöbön állt a függetlenség kimondása, amely nem utolsósorban a békepárt reményeit volt hivatva összezúzni. „Eljött az idő” – írta április 13-án a Marczius, – a „három század óta szívszakadva várt percz”, amelyben Magyarország függetlenné válhatik. Az ünnepélyes aktus után pedig, az április 16-i számban, „April tizennegyedike” cím alatt Csernátoni emlékezett meg a hitszegő dinasztia trónfosztását kimondó határozatról. Majd pedig, még ugyanabban a számban, Mészáros Lázárt jellemezte, aki ugyan, mint „a régi korszak tanítványa”, régi, „megrögzött eszméibül kibontakozni nem tudott”, és nem is volt jó hadügyminiszter, de aki azért mégis derék, becsületes hazafi. A függetlenséget egyébként az egész sajtó lelkesen ünnepelte, beleértve a békepárt orgánumát. Sőt az Esti Lapok mint délutáni újság, mindenkit megelőzve, még aznap, április 14-én méltatta a nagy fordulatot, vezércikkben, amely Jókai tollából származott. Igaz, hogy viszont jóval hosszabban, három hasábon közölte azután a „számoltató bizottmány” jelentését a Zichy-féle ingóságok, illetve Madarász ügyéről. Az új helyzeten belül ugyanis, amelyet jobb híján most már a békepártiak is elfogadtak, az erőviszonyok még inkább a liberális nemesség javára tolódtak el. Kossuth és a radikálisok 1848 őszén létrejött szövetsége felbomlott. Az igazi vereség pedig a radikalizmust, mindenekelőtt Madarász Lászlót és híveit érte. A képviselőház április 20-i ülésén olvasta fel Szacsvay Imre, mint a „számoltató bizottmány” előadója a Zichy-féle ingóságok ügyéről készült jelentést, amely {II-1-257.} megállapította, hogy a „kezelési hűség” nem tartatott meg, de amely csak még bizonyítatlan gyanúként vetette föl, „miszerint a hanyagsági s visszaélési hibákhoz talán azon botrányos merénylet is járult, hogy a szóban forgó ingóságok némelyei elsikkasztattak”, és amely a kormányra bízta a további eljárás folytatását. Madarász viszont, bár több mint egy hónapja volt a felkészülésre, amúgy is nehéz helyzetét még előnytelenebbé tette azzal, hogy oly bonyolódott, nehezen követhető szöveggel válaszolt, amely szinte ködösítésnek, a lényeg kerülésének hatott. Pedig talán ismét csak az a már megfigyelt vonása érvényesült, hogy minél jobban igyekezett, annál kevésbé fejezte ki magát világosan. A képviselőház többsége még az ülésen megbélyegezte. Az Esti Lapok másnap, április 21-én kárörömmel írta, hogy Madarász „politicai életét befejezé”. Majd május 4-én diadallal tette hozzá: „Szavunkra hallgattak sokan… És Madarász eltűnt. És Táncsics hallgat… És a flamingók észrevehetően gyérülnek a közélet piaczán”. Madarász, miután a képviselőségről is lemondott, hazatért Fejér megyébe, és bár ott a csákvári kerületben ismét megválasztották, szerephez többé nem jutott. Öccse, Madarász József, emlékirataiban, a maga sajátos stílusában, nagyrészt éppen a sajtót tette felelősség ezért: „Mikor Szemere miniszterelnök hivatalos lapja járt elő a pletykák és rágalmak koholmányával és terjesztésével, csoda-e, hogy az Esti Lapok, a Népbarát s e koholmányokon rágódó lapok tovább és kiszélesítve kürtölve elámították és félre vezették a közönséget.” S a most már – szerinte – „szerencsétlen” Kossuthot vádolta, hogy szolgalelkű tömjénezőkkel vette körül magát, és hogy talán király szeretett volna lenni.

Ezalatt Debrecenben már a Függetlenségi Nyilatkozat után megindultak a tervezgetések – mint április 17-i számában a Marczius írta – a „ministeri combinatiokról”. Csernátoni ellenezte azt az Esti Lapok által is pártolt elképzelést, hogy Kossuthnak miniszterelnöki vagy miniszteri posztot is biztosítsanak, mivel ezzel népszerűségét veszélyeztetnék. Szemerét, mint aki már régen kiábrándult az egykori Batthyány-pártiságból, a Marczius is a posszibilis jelöltek közt emlegette. Miniszterelnöknek azonban elsőként az Esti Lapok jelölte őt. A gondolat alighanem Kemény Zsigmondtól származott, aki arra számított, hogy Szemere Kossuthtal szemben is felhasználható. De a maga részéről Szemere is kereste a volt békepártiakkal az együttműködést, részben hasonló okokból. E kapcsolat további fejleményeit azonban már a következő fejezetben kell elmondanunk.

Annak következtében viszont, hogy a függetlenséget, sőt a respublikát most már az Esti Lapok is elfogadta, egy időre úgy tűnt, mintha az ellentétek elsimultak volna. Részben talán ez is magyarázza, hogy a volt márciusi ifjú Vasvári Pál, aki – mint tudjuk – maga is részt vett a románok elleni, erdélyi harcokban, éppen az Esti Lapok április 23-i számában mondta el „A lázongó oláhok” cím alatt a szokásostól nem kis mértékben eltérő véleményét a nemzetiségi kérdésről. Vasvári is hangsúlyozta természetesen, hogy a forradalom ellenségeit le kell verni, meg kell fékezni. De azt is hozzátette, hogy „az erdélyi lázongók fékezése kegyetlen dicsőség”, és hogy a románokat {II-1-258.} alapjában véve az erdélyi magyar nemesség tette ellenséggé, azzal, hogy „megveté, lenézte, …s igavonó barmokul használta” őket, sőt a forradalom után is „az oláh fajú jobbágyság zsarnoka akart maradni”, hiszen „mikor Magyarhonban már ki volt hirdetve az úrbériség eltörlése, az erdélyi földesurak még akkor is kegyetlenül robotoltattak”.

Hátravan még 1849 első hónapjainak elég szerény vidéki – Debrecenen kívüli – sajtójáról röviden szólanunk. Szegeden 1849. január 3-án indult egy Tisza Vidéki Újság, amely kétszer hetenként jelent meg, negyedrét alakban Grünn János nyomdája állította elő. Címlapján fametszet jelképezte az új testvériséget: főúr, iparos és paraszt fog rajta egymással kezet. Kiadója és felelős szerkesztője Molnár Pál városi főjegyző volt, ügyvéd, korábban a Jelenkor és a Nemzeti Újság levelezője. Mivel azonban az előírt kauciót nem tette le, a kormány március végén betiltotta lapját. Folytatásul Molnár április 21-től kezdve Tiszavidéki Emlék címen indított meg egy „politikai röpiratot”, rendszertelenül megjelenő füzetekben, amelyekből azonban csak három látott napvilágot. Szabadkán pedig Szép Ferenc szerkesztésében indult meg 1849. március 1-én Közlöny kivonata címen egy „a laphiányok pótlására, a hivatalos közlöny harcztéri és országgyűlési beszédeinek kivonatát tartalmazó hetilap”, két oldalra nyomott plakát alakban. Ebből, tudomásunk szerint, 5 szám látott napvilágot. Előállítója, Bittermann Károly nyomdatulajdonos, a bukás után fogságot szenvedett.

IRODALOM

Szilágyi Sándor: Az Esti Lapok Debreczenben. In: A magyar forradalom férfiai 1848–49-ből. Pest, 1850. 74–75. – Szeremlei Samu: Magyarország krónikája az 1848. és 1849. évi forradalom idejéről. I–II. Pest, 1867. – Bartók Lukács: A kolozsvári kath. lyceum nyomdája Debreczenben 1849-ben. = VÚ 1871. – Gyulai Pál: Jókai mint hírlapíró. = Budapesti Szemle 1875. 9. 202–216; és: Bírálatok. Bp. 1911, 132–152. – Beksics Gusztáv: Kemény Zsigmond, a forradalom és a kiegyezés. Bp. 1883. – Madarász József: Emlékirataim, 1831–1881. Bp. 1883. – Hunfalvy Pál: Rövid visszapillantás a forradalomra. BpSz 1883, 34. köt. 268–276. – Kovács Lajos: Az 1849-iki pártok és az „Esti Lapok”. = Hazánk 1884. I. 196–200. – Hentaller Lajos: Sajtómegrendszabályozás 1849-ben. In: Vérrózsák. Bp. 1906. 204–210. – Mikszáth Kálmán: Jókai élete és kora. I. Bp. 1910, Összes Művei XVIII. – Csűrös Ferenc: A debreceni városi nyomda története, 1561–1911. Debrecen, 1911. – Jókai Mór: Forradalom alatt írt művek. Bp. 1912. – uő: Az én kortársaim, 1848-as emlékek. Bp. 1913. – Szabó István: A debreceni sajtó 1848–49-ben. = Hajdúföld 1923. nov. 20., 25., 29., dec. 2., 4., 6., 8., 16., 21., 23. – uő: A szabadságharc debreceni hírlapjai. Debreceni Képes Kalendárium 1924. 55–58. A szabadságharc fővárosa, Debrecen. Szerk.: Szabó István Debrecen, 1849; benne: Csobán Endre: A közvélemény problémái (205–260); Juhász Géza: Az írók szerepe (261–328); Borossy András: Az országgyűlés (329–384). – Kossuth Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány élén. Sajtó alá rend.: Barta István. 1849. jan. 1.–április 14. Bp. 1953. – V. Windisch Éva: Közlöny (1848–1849). A forradalom és szabadságharc hivatalos lapjának története. Bp. 1958. – Lukácsy Sándor: Táncsics Mihály elfeledett cikkei. = Alf 1964, 159–163. – Benda Kálmán–Irinyi Károly: A négyszáz éves debreceni nyomda. Bp. 1961. – Varga János: A „gyémántos” miniszter. = Élet és Tudomány 1964, 24–25. – Busa Margit: A Religio és Nevelés 1849. évi második kiadásáról. = MKsz 1966. 157–158.