{II-1-231.} XIV. 1849: A debreceni időszak

FEJEZETEK

A magyar sajtó felfelé ívelő fejlődési diagramján 1849 küszöbén nagy visszaesés, szinte törés mutatkozik, amely az előző évi forradalmi fellendülés után különösen feltűnő. A főváros elvesztése és a kormányzatnak a Tiszántúlra menekülése következtében a lapok száma erősen visszaesett, spektrumuk pedig összeszűkült. Egy sor fontos politikai lap végleg megszűnt, vagy pedig csak hosszabb-rövidebb szünet után próbált újra életre kelni, nem mindig sikerrel. Az irodalmi divatlapok végleg elnémultak. Fitz József, aki számszerűen próbálta felmérni e változást, úgy találta, hogy 1849 elejétől a szabadságharc bukásáig alig több mint feleannyi lap látott napvilágot, mint korábban, vagyis 149 helyett 74, ha az egész régi ország minden nyelvű orgánumát tekintjük, ezen belül 65 helyett 36 a magyar, illetve 65 helyett 23 a német nyelvű sajtó terén. Csakhogy e számokban azok az új orgánumok is benne vannak, amelyek az első idők után mégis kezdtek életre kelni. A diagram ugyanis a legnagyobb visszaesést az év elején mutatja. Utána, fokozatosan, lassan, ismét emelkedni kezdett. S a tavaszi hadjárat sikerei, a főváros visszavétele után sok jele mutatkozott annak, hogy a sajtó, ha a külső erőviszonyok élni hagyják, újra magasra lendül és visszanyeri széles mezőnyét. Erre azonban már nem maradt elég idő s az új próbálkozások szinte bölcsőjükben haltak meg egymás után. Az alábbiakban e két, egymást követő szakaszban, januártól nagyjából májusig, majd pedig azután augusztusig kell végigmennünk a sajtó spektrumán.

Kezdjük azzal, hogy 1849 elején a sajtó egy időre ketté is szakadt. Nem szoktunk ugyanis arról beszélni, hogy bizonyos lapok a fővárosban az osztrák megszállás idején is megjelentek. A Pesti Hírlap például változatlan címmel, de elődje méltatlan folytatásaként, a sok mindenre vállalkozó, ifjú Szilágyi Sándor (1827–1899) szerkesztésében továbbra is napvilágot látott, egészen 1849. január 23-ig, midőn Windischgrätz betiltotta. Ekkor már ugyanis január 21. óta megjelent ugyanitt az újjáéledt, konzervatív Figyelmező, napilapként, továbbra is Vida Károly szerkesztésében, és Windischgrätz pártfogása alatt, akinek nemcsak a Kossuth-ellenesség, hanem, a feudális idők hagyományaként, a régi, történeti alkotmányos jogok hangoztatása is megfelelt. Mondanunk sem kell, hogy a Figyelmező kíméletlen modorban támadta a magyar forradalom és szabadságharc vezetőit, Kossuthot és társait, akiket pénzhamisítóknak, pártütőknek nevezett. Ezután viszont érthető {II-1-232.} volt, hogy tavasszal, a honvédsereg közeledtekor, a lap április 21-én újra megszűnt. Vida Pozsonyba menekült és ott is csak július 2-án próbálta a Figyelmezőt ismét megindítani. A Pesther Zeitung, amely az előző évben még nem győzte hangsúlyozni, hogy félig-meddig hivatalos lapként mennyire magyar színeket képvisel, most, az osztrák bevonulás után, január 16-tól más szerkesztő: I. Seiz irányítása alatt, sietett a forradalmi erőszak alól való felszabadulást üdvözölni, és örömét kifejezni, hogy újra az összbirodalom és benne Magyarország „igazi” érdekeit szolgálhatja, és hogy visszavezetheti az „egyedül helyes politikai eszmék”-hez olvasóit. Némi szünet után naponta megjelent, ugyancsak egészen április 21-ig, a Simeon Philipovics által szerkesztett Pesther Courier is. Január 20-án újra megindult, sőt napilappá bővült Saphir Zsigmond lapja, a Spiegel, amely azután, hasonló okból, a fentieknél csak egy nappal később, április 22-én szintén befejezte működését. A katolikus Religio és Nevelés ugyancsak április 22-ig folytatódott, Danielik János szerkesztésében, aki január 23-án a kiadó szerepét is átvette, miután Somogyi Károly visszalépett. Az utóbbi egy későbbi feljegyzésében e lépését azzal indokolta, hogy Danielik a lapot „politikai orgánummá” akarta átalakítani, mégpedig „az elnyomó német hatalom szolgálatában”. Azt is tőle halljuk, hogy Danielik az 1849. január 2.–április 22. közt megjelent 40 számot, éppen ezért, utólag, új, módosított kiadásban tette újra közzé. Igaz, maga Somogyi is megjelentette az osztrák megszállás alatt Katholikus Iskolai Lap című „oktatás- és nevelésügyi folyóirat”-át, de ez a kényes politikai témáktól igyekezett magát távol tartani, úgy, hogy az ismét magyar vezetésű fővárosban is egészen június 30-ig megjelenhetett. Nem így viszont a Nagy Pál szerkesztésében és kiadásában január 25-én megindult és hetenként háromszor megjelenő, Magyar Őr című „katholikus politikai lap”, amely – úgy látszik – az irodalomban elterjedt állítástól eltérően nem Windischgrätz tilalma következtében, a 4. szám után szűnt meg, hanem csak április 12-én, a magyar honvédsereg közeledésekor. Az a Gazdasági Lapok című mezőgazdasági hetilap viszont, amelyet a Kossuth Hírlapja már az előző év vége felé hirdetett, mint a megszűnő Magyar Gazda utódját, most, 1849. január 1-én valóban megindult, és mint politikailag nem exponált, szakmai sajtótermék az osztrák csapatok bevonulása, majd utóbb kivonulása után is különösebb zavar nélkül folytatódott egészen 1849. július 1-ig, midőn a magyar kormány a fővárost ismét elhagyni készült. Szerkesztője, Korizmics László (1816–1886), mezőgazdász, volt uradalmi mérnök, jeles öntözési szakember, aki e témakörből már évek óta cikkezett, Klauzál Gábor minisztériumában, a földművelési osztályon kapott titkári posztot, de lehetőleg minden politikai tevékenységtől távol tartotta magát.

E nem mindenben épületes közjáték után kísérjük el a forradalom sajtóját a kormány új, ideiglenes székhelyére, Debrecenbe. Majdnem öt hónapon át itt zsúfolódott össze a kormány, a minisztériumok megfogyatkozott személyzete, a parlament, és mindenki, aki ezeket követte. Az írók és újságírók – Vachott Sándorné emlékezései szerint – főleg a Csapó utcában találtak {II-1-233.} szállást maguknak. A rendeletek, más hivatalos nyomtatványok tömegét, amely, az újságokkal együtt, most Debrecenből kiáradt, a város nyomdája, ahol a két helyi lap is készült, egymaga nemigen bírta előállítani. De a nyomdai kapacitás újabb gépek odaszállítása után is elég szerény maradt. S ehhez még hozzá kell számítanunk a papírhiányt, a posta és közlekedés nehézségeit és a közönség megfogyatkozott voltát, ha a sajtó feltételeit és nehézségeit akarjuk felmérni.