Török az előző évben a Magyar Hírlap munkatársa volt, ott tette közzé hosszú cikksorozatát, melyben az összes olyan kérdéssel foglalkozott, mely szerkesztői programjának részét képezte. A Bánffay szerkesztése idején megkezdett irányt folytatta tovább, de úgy, hogy annak ellenzéki helyzetből megfogalmazott, vitázó szelleme helyett az önállóan kialakított érvelésre helyezte a hangsúlyt. Elsősorban arról írt lapja, hogy mit kíván, kevésbé arról, hogy mivel szemben fogalmazza meg céljait. Török lapja a módszerét tekintve megalkuvó, de politikusabb is volt – 1853 decemberében például maga kérte a vezércikkek előzetes cenzúrázását –, tartalmát és hanghordozását tekintve viszont a szélsőséges állásfoglalásoktól sem tartózkodott. Ezenkívül 1854 közepéig Török a gazdasági-szellemi haladás céljára alapozott programjával ismét megvalósította a nemzeti összefogást. Jó szerkesztő volt: energiájával és szervezőkészségével sokáig ellensúlyozni tudta nézeteinek és kellemetlen egyéniségének kihatásait is. Szerkesztése idején a lap előfizetőinek szám a háromszorosára, 3100-ra emelkedett.
Török a Pesti Napló szerkesztőjeként nemcsak határozott, hanem erős kezű egyéniség is volt: megkívánta munkatársaitól, hogy az ő nézeteit szolgálják. Akik nem törődtek bele nézeteik alárendelésébe vagy másodrendű szerepükbe, azok vagy ellentétbe kerültek vele és kiléptek, vagy feljelentéssel, a hatóságok útján igyekeztek őt eltávolítani a laptól (mint Pompéry).
A belső munkatársak között megmaradt Szenvey József, Urházy György és Bérczy Károly. Melléjük Lévay utódjaként az újdonság rovat szerkesztésére-írására a lap megindulásakor már jelenlevő Pompéry János (1819–1884) lépett vissza. Macedóniai eredetű kereskedők leszármazottja volt, de apja már magyar nemességet és birtokot kapott. Ez fontos volt számára: mint új nemes igen nagy értéknek tartotta kiváltságait. Bár neki is el kellett mennie nevelőnek, miután apja tönkrement – nemességét a forradalom előtt még ő maga is megerősíttette. Az 1840-es évek elejétől íróként működött: beszélyei pályadíjat nyertek, Yole pozsonyi levelei (Életképek) pedig a hazai tárcalevelek első színvonalas darabjai voltak. 1850-ben jó egy évre hivatalt {II-1-368.} vállalt Bécsben a Legfőbb Törvényszéknél, 1852-től költözött vissza Pestre. Ekkor természettudományi témákkal, főleg vegytannal foglalkozott, később a Pesti Naplóban elsősorban a biztosítás kérdéseiről írt és kampányszerűen az írói közélet ügyeivel foglalkozott. Íróként Eötvös Karthausijának követője volt, előbb világfájdalom és nyugtalan ábrándozás jellemezte; ezeket később humorral oldotta.
Török idejében vette át a Pesti Napló tárcarovatának szerkesztését Greguss Ágost (1825–1882). Az esztéta és kritikus Greguss német egyetemekről visszatérve a negyvenes évek közepétől publikált magyar lapokban, a szabadságharc alatt nemzetőr volt, fogságot is szenvedett. Amikor Pestre költözött, 1853-tól – a Magyar Sajtónál töltött fél évtől eltekintve – a Pesti Napló belső munkatársa volt. A hegeliánus, bölcseleti nézőpontú kritikus és esztéta Greguss működése a Pesti Naplóban bontakozott ki teljes sokszínűségében. 1853 és 1855 között a Jeles írók csarnoka sorozatban közzétette magyar irodalmi arcképeit, Tájékozások újabbkori lantosköltészetünk körül (1853–54) című sorozatában pedig egykori tanára, Erdélyi János típusú bölcsész-esztétaként és műelemzőként mutatkozott be. A Pesti Naplóban jelent meg először Magyar verstana is, e nemben az első hazai tanulmány (1854), és itt adta közre Arany-bírálatát (Arany János kisebb költeményei, 1856), melyben a népiességet történeti terméknek felfogva, Salamon Ferenccel került vitába (e vitájuknak is a Pesti Napló adott helyet). Greguss tanulmányai és rovatszerkesztői munkássága nagy jelentőségű volt: fontos szerepet játszott abban, hogy az 1850-es évek alapvető esztétikai-irodalmi-világnézeti vitáira nagyrészt a Pesti Naplóban került sor. A tárcarovatnak ekkor alakult ki az az arculata, mely aztán Kemény szerkesztése idején is jellemezte.
Kezdettől fogva megvolt benne a szépirodalmi és az ismeretterjesztő-tudományos-kritikai rész szétválasztása, ez utóbbi Kelmenfy idején Műtár, majd az Irodalom és tudomány, aztán az Irodalom és művészet, végül Török alatt az Athenaeum címet viselte. A kritikai rész 1852 végéig nagyrészt Szilágyi Sándor füzetes vállalkozásai, ezek meddő forradalmi nosztalgiája, és a Hölgyfutár petőfieskedő íróinak „fűzfasípolása” elleni támadásokban merült ki. 1851-től viszont többen – köztük Csengery Antal – portrékban, fordításokban foglalkoztak a történelem győztes forradalmainak okaival; megjelent a lapban az amerikai Függetlenségi Nyilatkozat szövege, Laner Ferenc pesti jogtanár pedig ismertette az európai országok alkotmányait.
Greguss megjelenésével sokoldalúbb lett az ismeretterjesztő-kritikai rész tartalma. 1853-ban részben a tárcában jelentek meg Kemény esszéi, megindult a Jeles írók csarnoka című sorozat nagyrészt Toldy Ferenc egyetemi előadásainak szövegével, de mások irodalmi portréival is. Itt közölte Kemény rövidebbik Széchenyi-esszéjét. Greguss maga kezdte írni a rövid könyvismertetéseket, annotációkat: ezekből 1853-tól kezdve évi 100–150-et készített. Török idején került az érdeklődés előterébe a Nemzeti Színház ügye, ekkor jelentkezett a Párizsban élő Jámbor Pál (Hiador) a francia irodalmat, eseményeit bemutató cikkeivel, Paur Iván és Wenzel Gusztáv történeti írásaival.
{II-1-369.} Az összehasonlító nyelvészeti vita 1852-ben indult el: Hunfalvy Pál és János indította Fogarasi János tudománytalan szószármaztatásai ellen, a finnugor nyelvrokonság védelmében. A vita 1853-ban szélesedett ki, amikor bekapcsolódott Révész Imre, Brassai Sámuel – aki itt tette közzé úttörő, de elfeledett nyelvelméleti cikkeit is –, majd megszólalt Riedl Szende, még mint prágai egyetemi tanár, az összehasonlító nyelvészet módszertanáról szóló cikkeivel.
A szépirodalmi rész először Szendrey Júlia Andersen-fordítását, Lauka Gusztáv, Beöthy László, Dózsa Dániel, Roboz Imre műveit közölte. Az első vers Török idején jelent meg – igaz, hogy az a néhány éve még hevesen támadott Lisznyay egyik költeménye volt. Ezek mellett viszont 1851 végétől Gyulai és Lévay közölt régi magyar szöveges emlékeket, 1852 végén pedig mutatványrészek jelentek meg Beecher-Stowe Tamás bátyja kunyhója című egészen új művéből, Irinyi József fordításában. Jókai először 1851 szeptemberétől jelentkezett a lapban (Erdély aranykora), ezt a következő évben hat elbeszélése, Török szerkesztése idején pedig az Egy magyar nábob és a Kárpáthy Zoltán sorozatos közlése követte.
Török szerkesztésétől kezdve Falk újból vállalkozott a bécsi levelezésre (kérdőjel, majd kulcs jelzéssel). Kemény, Csengery, Gyulai 1852 októbere óta ismét a lap munkatársai lettek, így tehát 1854 közepéig – amikor szakítottak Törökkel, és a kormánylap, a Budapesti Hírlap körül próbáltak csoportosulni – helyreállt, majd a korábbinál teljesebb lett a Pesti Naplóban a „nemzeti koalíció”.
Török a lap átvételekor, 1853. február 13-i programcikkében meghirdette a nemzeti összefogás általa lehetségesnek tartott alapelveit. Miután a legfontosabb kérdés „a puszta fennmaradás”, írta, tehát olyanokra van szükség, akik „…az egyedül üdvös s egyedül biztos practicus térre leszállva, csupán az elérhető után törekszenek…” Ezzel mind a restaurációtól, 1847-től, mind a forradalmi „álmodozástól”, 1849-től elhatárolta magát, de elfogadva, fenntartva 1848 eszméinek egy részét. Bánffay lapjához képest 1853 után a Pesti Naplóban fokozódott a nemzeti földbirtok és birtokosság-középosztály érdekeinek képviselete; a lap szerint ez képezte alapját a nemzeti egységnek is. Török már programcikkében leszögezte, hogy „…az által, hogy az átalakulás nehéz görcsei közt a törvényelőtti egyenlőség megszületett, a párttusák forrása bedugult, a hűbériség bilincsei szétfoszlottak, nemes és nemnemes, jobbágy és földesúr egyetlen szétválaszthatlan tömött nemzeti testet képeznek, ugyanazon érdek, hivatás és jövő által összeforrva” (1853. február 13.). A feudalizmus felszámolását tehát egyetlen törvény meghozatalával bevégzettnek hitte, ezért a földbirtokos érdekeket is most már nemzeti érdeknek, képviselőit pedig a nemzet vezető erejének nevezhette. Ezért szállt síkra a földbirtok gazdasági megerősítését szolgáló földhitelbankok mellett, állította példaként az angol bérleti rendszert és nevelést, s a belga „gazdászati kertészetet”. Mindezekben a kérdésekben látszólag rokon nézeteket vallott Csengery és Kemény is. Látták, hogy a földbirtokosság társadalmi jelentősége {II-1-370.} nem csökkent politikai hatalmának csorbításával sem, „…a birtok erkölcsi súlyát most is úgy vetheti mérlegbe, mint régen. A vagyon hatása megmarad minden formák közt…” – írta Kemény (1853. augusztus 2.). Abban azonban már lényegi volt a különbség köztük, hogy míg Török általánosságban mozgó hibákat rótt fel a földbirtokos fogalmába beletartozó arisztokráciának, csupán azt követelte tőlük, hogy munkás életet folytassanak és a magyar fővárosban éljenek, Kemény a legtöbb tárgy kapcsán mélyreható társadalmi kritikát írt róluk. Török a nemesség polgáriasult középosztállyá válásában jelölte meg társadalmi programját. „…A származás egymagában nem lehet alapja a nemes büszkeségnek, ha arra – az időhöz alkalmazott – józan munkás, és hasznos életmód nem érdemesít benneteket” – szólt hozzájuk (1853. szeptember 4.). „Az állam egyik fő ereje az értelmes és vagyonos közép-osztályon nyugszik” – szögezte le másutt, ezért „alkudjék meg a magyar nemesség a korral…” (1853. augusztus 20.).
Kemény vezércikkeiben folytatta az angol társadalmi példa elemzését és a nemzetiségek, főleg a románok érdekeit figyelembe vevő politikája kialakítását. Karácson előtti eszmék (1853. december 18–23.) és Állandó kérdések (1854. február 1. és 17. között) című sorozataiban az angliai kapitalizmus társadalomtörténetét mutatta be Engels A munkásosztály helyzete Angliában című művének ismeretében. Kemény Engels elemzéseire támaszkodott, de következtetéseivel eltért tőle: a proletariátus lakáshelyzetének megoldásával és parlamenti reformokkal feloldhatónak vélte a társadalmi ellentmondásokat. Kemény magyar kortársai közül bizonyára a legmélyebben értette meg a polgári társadalom lényegét, s ezzel kifejezte a magyar liberálisoknak a polgárosodás kérdésében vallott fenntartásai mélyén rejlő egyik fő indokot, amikor leírta: „az angol lord nagylelkűsködhetik a proletár részére, mert szabadelvűségével nem veszíthet sokat, de egészen más helyzetben van a gyártulajdonos, ki a proletárok olcsón fizetett erőködéseiből gyűjti pénzét…” (1854. február 17.). Hazai összehasonlításokat téve, még ezekben a cikkeiben is utalt a nemzetiségekre, s például megállapította, hogy az erdélyi románok táplálkozási és lakásviszonyai rosszabbak a holland koldusokéinál és az angol szegényházakban élőknél.
A szellemi fejlődés, a nevelés és oktatás Török szerkesztése idején váltak a Pesti Napló központi tárgyaivá. A reáliskolák és a mezőgazdasági képzés szintén a nemesség középosztállyá való fejlesztése miatt lettek fontos kérdések, és hozzájuk kapcsolódott a nőneveléssel s a népiskolákkal foglalkozó számos cikk is. Török éberen figyelt, s az iskolák magyar tanítási nyelvét minden erővel védelmezte. Több alkalommal heves vitába bocsátkozott német lapokkal.
1853 tavaszától kezdve a Pesti Naplóban mind fontosabb helyet foglalt el a külpolitika, majd az orosz–török háború. A korábbi külpolitikai témák áttételesen érdekelték a magyar olvasókat – nemegyszer csak ürügyül szolgáltak a Habsburg-birodalom kormányzási elveinek kritikájára –, most viszont közvetlenül fontosak lettek. A cári Oroszországgal szemben felszínre {II-1-371.} törhetett a gyűlölet a szabadságharc leverése és a szláv nemzetiségi mozgalmak támogatása miatt, Törökországgal kapcsolatban ellenben a 16–17. századi történeti tényeket is átszínező rokonszenv, amiért most Kossuthot és az emigránsokat befogadta, amiért útját állja az orosz terjeszkedésnek és új szláv államok megalakulásának. Az érzelmi hátteret elsősorban Török János domborította ki, a török–magyar rokonságnak nagy propagandát csinált, a török nyelv tanulását sürgette. Mellette az idős Szontagh Gusztáv retorikailag hangszerelt cikkei magasztalták leginkább a török nemzet nagyságát. Az orosz vereségek után ő fogalmazta meg a magyar liberálisok számára ebből adódó, tanulságként megfogalmazott reményt, „…hogy a világuralkodásra csak a művelt, haladó nemzetek vannak hivatva!” (1855. február 14.).
Török ekkor szervezte meg a magyar sajtó történetében első ízben, hogy a lapnak saját tudósítója működjék a hadszíntéren. Urházy György – miközben az osztrák hatóságok megfigyeltették – 1854. januártól májusig azzal a feltétellel tartózkodhatott a balkáni fronton, hogy tudósításai közlés előtt a Külügyminisztériumba érkezzenek. Urházy ezt a helyzetet kihasználva, memorandummal is igyekezett elősegíteni a magyar balkáni érdekek érvényesülését. Sikertelenül agitált az osztrák semlegesség feladása mellett, miközben kimondta, hogy „Oroszország Ausztriának ellensége Keleten” (1854. február 4.). Az ő tudósításain kívül a külföldi lapokból átvett szövegek, 1854 szeptemberétől a Timesből lefordított részletes tudósítások annyira megtöltötték a lapot, hogy nemritkán egy-egy szám háromnegyed része a krími háborúval foglalkozott.
Falk Miksa bécsi leveleinek 1853 júniusától fő tárgya a keleti helyzet volt. Kezdettől osztrák semlegességet sugalltak írásai, s a birodalmi politikai felfogás alakulásának arányában váltak oroszellenessé. A török rokonszenv az ő cikkeiben is az alaphangot jelentette, s Szontágh-hoz hasonlóan üdvözölte az orosz vereségeket, mondván: „…az emberiség angyala nyájasan mosolyg alá azon fölvilágosodott fejedelmekre s népekre, kik az anyagi erő határtalan dölyfét megtörni segítik” (1854. május 10.). Ez az idézet egyúttal Falk újságírói sikerének egyik magyarázatául is szolgálhat. A politikailag vagy katonailag kedvező eseményt – valóságos jelentőségétől függetlenül – látványosan világtörténelmi jelentőségűvé és törvényszerűvé dagasztotta. Ugyanígy fogalmazott és ugyanígy kellő alap nélkül következtetett azokban a jóslataiban, amelyekre utólag szívesen hivatkozott. Ezzel nagy hírnévre tett szert, és így történhetett, hogy amikor biztos hírforrásokat emlegetve, háromnegyed évvel megtörténte előtt bejelentette Szebasztopol bevételét, ezt a nagy jelentőségű eseményt cikkek sora értékelte és elemezte a Pesti Naplóban.
Török és Urházy levelezéséből a helytartóság arra következtetett, hogy az ó-konzervatív politika szolgálatába akar állni a Pesti Napló, ezért fokozottan figyelt rá. Török bukását, a lap második megintését azonban nem külpolitikai cikk, nem is az oktatási nyelv ügyében állandóan folytatott vitái, hanem Töröknek és a lap több más munkatársának (Pompérynak, Tóth Lőrincnek) az írói segélypénztár felállítása érdekében indított nagyhangú akciója idézte {II-1-372.} elő, amelyet Csengeryék is elítéltek mint az ügy „kompromitálását”. Valószínűleg az lehetett Török vezércikke ellen a vád, hogy egy még jóvá nem hagyott egyesület mellett izgatott. A megintéssel együtt a kiadót is értesítették, hogy vagy elbocsátja Törököt, vagy felfüggesztik a lapot, amire a törvény a második megintés után lehetőséget adott. 1855. április 29-én Emich közölte a rendőrséggel, hogy ideiglenesen Szenvey Józsefre, Császár egykori szerkesztőjére ruházta ismét a szerkesztést. Ez alatt az átmeneti időszak alatt Kemény Zsigmond kezébe ment át a Pesti Napló tényleges irányítása.