5. Nemzeti ellenállás politikai síkon és az „egyeztetés” világnézete:
Kemény Zsigmond PESTI NAPLÓja (1855-től)

1855 nyarától megszilárdult a Pesti Napló iránya és egyre fontosabb lett szerepe: hátterében már olyan programalkotó társaság állt, mely 1858-tól körvonalazhatóan politikai párt jellegzetességeit kezdte ölteni. A Pesti Napló ekkortól ugyanazt a szerepet töltötte be, mint az 1840-es években a Pesti Hírlap – sőt súlya nagyobb is volt, hiszen országgyűlés, megyei politikai élet és egyesületek híján az egyedüli nemzeti szellemi és politikai kristályosodási góc volt. A Pesti Napló e korszaka Kemény Zsigmond nevével forrott össze, az ő működésének eredménye volt a lap politikai állásfoglalása és szellemi színvonala – még ha ezt a kortársak egy része (és ezek nyomán olykor a történetírás is) kétségbe vonta, nem kis részben visszavetítve Keménynek a kiegyezés utáni magatartását.

Az ötvenes évek második felében, 1855. június 22-től irányította végig a lapot, névlegesen azonban többször lemondott a szerkesztésről, hol egészségi, hol anyagi, hol pedig erkölcsi megfontolásból. Így 1856. december 9-től egy évig Pompéry János, 1858. július 14-től 1860. február 5-ig Királyi Pál neve szerepelt a Pesti Napló felelős szerkesztőjeként. E közbeeső időszakok közül egyedül az 1857. év jelentett kisebb módosulást a lap életében. Ekkor a külpolitikán keresztül érvényesülő, túlnyomóan politikai érdeklődés kissé mérséklődött, s jobban előtérbe került ismét a gazdasági iránymutató szerep. A cél azonban ekkor is azonos maradt, amint azt az 1857-re szóló előfizetési felhívás közölte: „a szerkesztő figyelmét főleg a birtokos s a termesztő osztály érdekeire…” fordítja.

Török János elbocsátása után a magyar lapok szorgos munkatársa, Mészáros Károly névtelen levélben önmagát ajánlotta a helytartóságnak, de lojalitásának hangoztatása ellenére is sikertelenül. A lap kiadótulajdonosa, Emich Gusztáv Csengery Antal javaslataira hagyatkozott. Csengery Eötvöst és Keményt jelölte. Minden valószínűség szerint nem volt alaptalan az a különbözőképp megfogalmazott szóbeszéd, hogy Csengery tulajdonképpen maga akart irányítani a háttérből. Emich végül Keményt ajánlotta, s őt addigi irodalmi működése alapján a rendőrség és a helytartóság is elfogadta: bizonyára a ténylegesnél nagyobb jelentőséget tulajdonítva még ekkor is a {II-1-373.} Forradalom után című röpiratával keltett visszatetszés hatásának és kevesebbet Kemény szellemi-politikai súlyának. Kemény szerkesztőként nem volt olyan puhány, mint amilyenre egyik oldalról a hatóságok, másik oldalról esetleg Csengery számíthatott. Szellemileg és szervezés terén valóban irányított, sőt még a lap gazdasági ügyeit is igyekezett ellenőrizni, tekintettel az anyagilag megbízhatatlan hírben álló kiadóra. Így Csengery bár fontos, de egyszerű munkatársként maradt tovább a lapnál anélkül, hogy vezetésébe beleszólhatott volna. Amint Gyulainak írott leveleiből kitűnik, ezt sokáig nem tudta megbocsátani Keménynek, s nem mulasztotta el, hogy legalább egy-egy kellemetlen megjegyzést tegyen rá.

A munkatársak közül Pompéry János az újdonságokat és a lapszemlét szerkesztette, tőle az előbbit Salamon Ferenc (1825–1892) vette át 1857-től. Bérczy Károly kilépett a szerkesztőségből, amikor fél éves esti megjelenés után 1856. január 1-től Kemény ismét reggeli lappá alakította a Pesti Naplót, tehát amikor újra éjszaka kellett a szerkesztőségi munkákat végezni. A külföldi rovat kezelését – valószínűleg két évre – Csengery vette át (ő már 1854 karácsonya óta az Anglia alrovatot vezette). Greguss Ágost továbbra is a tárcát szerkesztette. Urházy utolsó aláírt cikke 1855. szeptember 7-én jelent meg, de lehet, hogy még másfél évig írt névtelen cikkeket. Mindenesetre korábbi fontos szerepe megszűnt: szélsőséges nézetei éppen a kiemelkedően hangsúlyos külpolitikai téren nem férhettek össze az új szerkesztő koncepciójával. Eleinte cikkekkel jelentkezett Danielik, majd 1857. december 10-től a következő év január végéig főmunkatárs lett.

Az 1849 óta egri kanonok Danielik János (1817–1888) ekkor Kemény közeli barátja volt. 1851-ben Religio című lapját betiltották, ő maga kéthavi börtönbüntetést kapott, s ettől kezdve figyelemmel kísérték a rendőri hatóságok. Még 1858-ban is a kormányzóság utasítására hallgattatták el a Pesti Naplóban. A szabadságharc idején még erősen lojális Danielik az ötvenes években a hazai katolikus megújulási törekvések egyik legfontosabb alakja lett. Átmenetileg liberális irányba tolódott el, s a katolikus egyház nemzetköziségét képviselő főpapsággal szemben nemzeti, az alsópapság világához közelítő álláspontot foglalt el. A forradalmak után megújuló francia és belga katolicizmus adta a mintát a hazai törekvésekhez; Danielik ezek példájára az osztrák birodalom egyik katolikus tradíciójának, a felvilágosult abszolutizmus, a jozefinizmus gondolatvilágának megkérdőjelezése útján jutott el az ellenzékiséghez – de később a konzervativizmushoz is.

A másik új munkatárs Királyi Pál (1818–1892) volt. Újságíróként már az 1840-es évek közepétől ismertté vált mint a Jelenkor munkatársa, majd szerkesztője. A szabadságharcban való részvétele miatt 1856-ig az osztrák hadseregben volt besorozva. Szabadulása után a Pesti Naplónál működött, s Kemény 1858 közepén neki adta át a szerkesztést. Ezt azzal érdemelhette ki, hogy nem mutatott fel önálló elképzeléseket, teljesen alárendelte magát – szerkesztése idején is – Keményék irányításának, ráadásul katolikus volt, amivel pedig a hatóságok egyik fontos kifogásának is elejét lehetett venni.

{II-1-374.} Az állandó munkatársaknak többszörösét tették ki a rendszeresen a Pesti Naplóban publikáló írók, újságírók, értelmiségiek. Ők személyükkel is megvalósították a nemzeti egységre törekvő szerkesztői célkitűzést. Falk Miksa az 1856. évet leszámítva nap mint nap a külpolitikai szemlét képviselő Tájékozás rovatot írta, Kecskeméthy Aurél bécsi tárcalevelekkel jelentkezett. Az egyik tekintélyes gazdasági szakember, Galgóczy Károly szintén a Budapesti Hírlappal egy időben volt a Pesti Napló munkatársa, 1858 nyaráig a gazdasági rovat vezetője. Még Török János is visszakerült a laphoz, miután megvált a Magyar Sajtótól: 1858-ban a belföldi, majd a gazdasági rovatot szerkesztette. Pénzügyi és nemzetgazdasági kérdésekkel Falkon és Galgóczyn kívül Fényes Elek, Mészáros Károly, 1857-től Lónyay Menyhért is gyakran foglalkozott. Ugyanettől az időtől kezdve publikált itt Somssich Pál, mint az ó-konzervatív nézetek képviselője. 1858-tól a Pesti Naplóban jelentek meg Eötvös József cikkei is Agricola levelei címen. A nevelési, kulturális és kritikai téren volt a legnépesebb a rendszeresen jelentkező munkatársak sora: Keményen, Csengeryn, Salamonon és Gregusson kívül Gyulai Pál, Szalay László, Hunfalvy Pál, Révész Imre, Szontagh Gusztáv, Tóth Lőrinc, Wenzel Gusztáv. A pozitivista szemlélet, tanok térhódítása idején természetesen a természettudományok szintén helyet kaptak: 1857-ben európai rangú képviselőjükre, a vegyész Nendtvich Károlyra szállt e témakör vezetése. Az alkalmi munkatársak még szélesebb körében például Brassai Sámuelt és Erdélyi Jánost is megtalálhatjuk az 1855–56. években.

Egyetlen korábban fontos cikktípus szorult háttérbe Kemény szerkesztése idején, az eredeti külföldi leveleké (a bécsi levelek természetesen nem számítottak közéjük). A londoni levelezőt Kemény szerkesztői kinevezése után hamarosan rendreutasította az angol parlament bírálata miatt; ez a levelező néhány hét múlva el is tűnt a lapból. 1855 végétől csak alkalmilag, olykor külföldre utazó és nem emigráns magyarok tollából származtak a párizsi, londoni levelek, s a régi levelezők közül csupán Jósika Miklós jelentkezett néha Brüsszelből. Valószínűnek tartjuk, hogy nem elsősorban Kemény szerkesztői elvei és önálló külpolitikai koncepciója okozták ezt a változást, hanem egyrészt a hatóságok éber figyelme minden, az emigrációt érintő kérdésben, másrészt pedig feltehetően az is, hogy az ötvenes évek elejének élénk emigrációs mozgalmai ekkorra már kimerültek, ezért az olvasókat is kevésbé érdekelték az erről szóló híradások.

Kemény Zsigmond 1855. június 22-én azon kívül, hogy a többi magyar laphoz hasonlóan – mint már említettük – a hírközlés gyorsítása érdekében fél évre esti lappá alakította a Pesti Naplót, megváltoztatta megjelenési formáját, kialakította határozott szerkezetét is. Az addig szétszórva található leveleket egy rovatba hozta össze, az újdonság rovat Pesti napló címmel folytatta működését, a ritka külföldi levelek a megfelelő ország rovatába kerültek, s a krími háború végével természetesen megszűnt a hadi hírek rovata is. A tartalmi és formai javulás ellenére egy év alatt közel felére esett vissza az előfizetők száma, 1856 első negyedére mindössze 1600-an maradtak. {II-1-375.} A háborús izgalom és reménykedés elmúltával ismét bebizonyosodott, hogy a sajtó még csak mennyire szűk olvasóközönség számára fontos Magyarországon – és hogy Kemény stílusa és igényessége mennyire meghaladja az olvasók igényeit.

A lap anyagi nehézségei mellett Emich társának, Számwald Gyulának sikkasztási és hamisítási botránya, mind anyagi, mind erkölcsi szempontok miatt arra késztette Keményt, hogy 1856. december 9-től egy évre lemondjon a szerkesztésről. Emich ekkor előbb Gregusst akarta megbízni, annak visszautasító válasza után pedig Pompéryt tette meg a Pesti Napló szerkesztőjének. Pompéry alatt – elsősorban a pénzügyi és gazdasági válság hatására – tovább csökkent a lap példányszáma, 1857 végére alig 1080 előfizetője maradt. A helyzet válságosra fordult, mert az 1858. január 1-vel bevezetett hírlapi bélyeg, ennek következtében a lapok drágulása a Pesti Napló létét fenyegette. Emich már 1857 közepétől sürgette az anyagi terheket is vállaló, munkatársait olykor már az első szerkesztése idején is saját zsebéből fizető Kemény visszatérését. Valószínűleg Falk javaslatára szorgalmazta, hogy „részvénytársasági” formában működtessék tovább a lapot, olyanok bevonásával, akik széles körű anyagi támogatást, garanciát tudnak biztosítani a lapnak. A hírek minden oldalú, veszélyes kiszivárogtatása és Pompérynak a szerkesztői álláshoz mindenáron való ragaszkodása közepette Emich három embert vont be a tárgyalásokba. Kemény jelentette Deáknak és a kettejük köré csoportosulni kezdő párthíveknek, a liberális földbirtokosságnak képviseletét, Danielik a Szent István Társulat és az aköré gyűlt arisztokraták támogatását, Török János pedig a főpapság és a konzervatív arisztokrácia megnyerését. Emich mindenesetre a következőkben csak ezer forintig volt hajlandó fedezni a Pesti Napló veszteségeit. Danielik és Török a szerkesztőség tagjai lettek, s amint a hivatalos lap szerkesztője panaszolta, a „minden követ megmozgató Danielik-propaganda” eredményeképp „roppantul gyűl a pappraenumerans”. Kemény azonban valószínűleg átlátta, milyen politikai veszélyeket rejtett volna saját irányvonalára nézve, ha anyagilag kiszolgáltatott lesz a Török által toborzott konzervatívoknak és klérusnak, s ezért ekkor még nem hívta létre a „részvénytársaságot”. Az első félévben, mint írta, „a hírlap pénzét én kezeltem, fizetvén a magaméból a veszteséget is”, ami 2400 forintra rúgott, vagyis három hivatalnok egyévi átlagfizetését tette volna ki. Ekkor adta át a szerkesztést Királyi Pálnak, ő maga megmaradt a lap „szellemi részére” felügyelő főmunkatársnak.

Kemény második szerkesztésének kezdetétől (1857. december 10.) egyre határozottabban léptek fel a hatóságok a Pesti Napló ellen. Már az 1857. december 4-i számot lefoglalták amiatt, mert Danielik neve volt a vezércikk alá írva (ettől kezdve háromszög jelet használt). Aztán a pénzügyminiszter tiltakozott Falk és Somssich egy-egy pénzügyi cikkének kritikai hangja miatt, ezért megintették a lapot, majd az 1858. január 14-i számot ismét lefoglalták, s Somssich egyik cikke nélkül kellett újranyomni. Öt nap múlva ismét Falk egyik francia tárgyú cikkének nyilvánvaló párhuzamai miatt figyelmeztették {II-1-376.} a Pesti Naplót. Végül Teleki Domokosnak a Gyulai–Jókai vita alkalmával Irodalmunk címen az 1858. február 17-i számban megjelent írása váltotta ki a betiltást azzal, hogy abban bízott, „e nemzet együtt marad; együtt mindenütt”. A „mindenütt” kitételből a rendőrség „az ó-magyar irányok koalíciója eszméjének” az államra veszélyes hirdetését olvasta ki. Az ürügy nevetséges volt, de a tendencia megítélésében nem tévedett a helytartóság. Saját szempontjából nézve azonban kétszeresen is hibásan lépett Albrecht főherceg. A betiltás önmagában fokozta a Pesti Napló népszerűségét és mártírkoszorút font a szerveződő ellenzék köré. Ám azt sem várta meg a kormányzó, hogy ennek friss hatása lecsillapodjék: tisztázatlan okokból a két hónapos betiltás ellenére már három hét múlva, március 16-tól ismét lehetővé tette a Pesti Napló megjelentetését. A lap példányszáma rohamosan növekedett, s háromnegyed év alatt közel kétszeresére emelkedett ismét (2930). Közben Kemény megszervezte, most már gazdaságilag a laphoz láncolva a liberálisok, az ellenzék lehetséges arisztokrata támogatóit. A lap fenntartását „részvényesek” vállalták. A legnagyobb részesedés Keményé volt, utána gróf Károlyi Istváné, a Szent István Társulat elnökéé, de „társak” voltak báró Eötvös József, gróf Apponyi György, báró Jósika Samu, gróf Wenckheim Béla, több Andrássy, Orczy és Szapáry. Ettől kezdve már hiába jöttek sűrűn a laplefoglalások és újranyomatások (Falk, Török, Királyi cikkein kívül Széchenyi keleti vaspályáról szóló levelének közlése miatt is), ez már csak olaj volt a tűzre, határozottabb lépésre pedig nem tudta elszánni magát a helytartóság a birodalom válságosra fordult bel- és külpolitikai helyzetében. A helyi közigazgatás lépéseinek és a politikai helyzet alakulásának közös eredményeképpen az évtizedfordulóra a Pesti Napló nemcsak ellenzéki szellemében erősödött meg, hanem gazdaságilag is kifizetődő üzletté vált.

Kemény szerkesztőként, majd főmunkatársként – ha nem is mindig teljes sikerrel – szellemileg határozottan irányította a lapot. Az évtized végéről írásos dokumentumok is fennmaradtak arról, hogy külpolitikai kérdésekben Falkot hogyan instruálta ő maga, illetve közvetítőként Királyi Pál. Falk azonban egy másik fontos kérdésben szembeszállt Keménnyel, bizonyára saját népszerűsége érdekében. Kemény utasításai ellenére nemhogy megértően kezelte volna a nemzetiségek kívánságait, engedményeket tett volna nekik, hanem hol mereven elutasító, hol sértő módon lekezelő hangon szólt róluk.

Kemény egyrészt a maga nézeteinek szócsövévé tette a Pesti Naplót, másrészt viszont – főleg második szerkesztőségétől kezdve – egyre inkább a szerveződő Deák-párt orgánumává is. Számos hiteles forrás és anekdota bizonyítja, hogy 1858 elejétől Deák rendszeresen megtárgyalta híveivel, köztük Keménnyel az adott politikai kérdéseket, a követendő irányvonalat, s ellenőrizte, hogy a Pesti Napló képviseli-e azt. Amikor a megbeszéltektől eltérő cikkre, megállapításra bukkant, nemegyszer felelősségre vonta miattuk Keményt.

Deák irányítása csak a politikai magatartásra, az alapelvek képviseletére terjedt ki. Falk Miksa emlékezései szerint „»Fenn kell tartani – úgy mondá {II-1-377.} nekünk Deák 1858-ban – a magyar nemzetben az alkotmányos elv melletti lelkesedést; magát a magyar alkotmányt azután kedvező pillanatban egy tollvonással lehet helyreállítani és az a fogékony talajban azonnal ismét gyökeret verhet; de ha magunkból kihalt az alkotmányos érzület, akkor azt sem a fejedelem parancsszava, sem egyeseknek fáradozása nem fogja oly hamar ismét feléleszthetni.« 1860-ig az egész magyar nemzet egy pártot képezett: a törvénytelen és alkotmányellenes elleni (!) passzív ellentállás pártját és a »Pesti Napló« volt ennek főközlönye.” Valóban az alkotmány elsődlegességének elve határozta meg a Pesti Napló magatartását: minden kérdést annak visszanyerése után tett esedékessé. Passzív rezisztenciája az adott viszonyokkal szemben azt jelentette, hogy – eltérően a többi hazai laptól – a birodalmi belpolitikával, rendeletekkel, közigazgatással vagy nem foglalkozott, vagy kizárólag hibáit, veszélyeit kritizálta. Az alkotmány helyreállítása előtt a rendszer egészét elutasította, részkérdésekben vagy az alkotmánytól független kérdésekben sem volt hajlandó elfogadni a fennálló kormányzatnak sem elveit, sem gyakorlatát.

Deák befolyásával szemben a „részvénytársaságban” részt vevő tagok ellenére sem látható a Pesti Naplóban az ó-konzervatív vagy főpapi politikai befolyás. Nem tért 47-es alapra, nem is kacérkodott azzal – ellenben gazdasági kérdésekben liberális felfogással a nagybirtok érdekeit képviselte, társadalmi téren a nemzetivé váló arisztokrácia vezető szerepének fontosságát hirdette, és a nemzeti érdekekre való tekintettel a vallásfelekezetek kibékítését, az egyházi autonómia elvét.

A Pesti Napló külpolitikai irányát előbb Kemény Zsigmond, 1857-től Falk Miksa cikkei hirdették. Kettejük írásai között nemcsak stilisztikai különbség volt. Kemény a külföldi események mögött mindig azokat az általános politikai törvényszerűségeket kereste, amelyek átfogóan meghatároznak mindenféle európai, különösen közép-európai politizálást – s ennélfogva érvényesek egy lehetséges magyar politikai koncepció számára is. Falk sokkal egyszerűbben, közérthetőbben és népszerűbben fogta fel a jelenségeket. A cikkeiben foglalt minden tárgynak volt közvetlen magyar vonatkozása, sőt minden csak hasonlatként vagy párhuzamként vált érdekessé. Ahol helyi sajátosságokkal került szembe, ott csak regisztrált és gyorsan továbbsiklott.

Kemény 1855 közepétől elsősorban Oroszország és Törökország háború utáni új helyzetével, jövőjével foglalkozott. Minden rokonszenvével a törökök mellett állt, ugyanakkor feudális berendezkedésüket elutasította. A hősies ellenállás szimbólumainak látta őket, olyan „leonidási szívvel és sorssal bíró hősek”-nek, akik inkább felrobbantják magukat, „mintsem a rabság lealáztatásait ismerni tanulják” (1855. október 15.). De tudta, hogy ez csupán jelkép, nem a török birodalom életképességének bizonysága: reformok híján „a tragicai vég bizonyos”. A reformok lehetőségéről írva olyan megoldást javasolt, amely a magyarság kelet és nyugat közötti közvetítő szerepéről a röpirataiban írtak feltétele: a Fekete-tenger „tisztán kereskedelmi tengerré” alakítása (1855. december 30.). Rokonszenve és tanácsai ellenére a törökért {II-1-378.} mégis csupán aggódni tudott, s tisztában volt azzal, hogy Oroszország a nagyhatalom. Míg Törökországot biztatta, Oroszországot visszafogni akarta: arra ösztökélte, hogy lépjen ki elszigeteltségéből, ígérjen békét és önmérsékletet. Arra számított, hogyha Oroszország polgárosodik, bekapcsolódik az európai államok közé, elfogadja politikai normáikat, ez gátat is jelent nagyhatalmi terjeszkedései előtt. A krími háború utáni béketárgyalások idején reményt látott erre – rá jellemző érveléssel nem politikai, hanem pszichológiai ok miatt – , „mert Muszkaország túlesett azon, mit megaláztatásnak képzelt” (1856. január 29.).

Falk 1856. december 10-től jelentkezett rendszeresen Tájékozás című cikkeivel. Miután a porosz kormányt már korábban támadta oroszbarátsága miatt, most reménykedve hirdette, hogy porosz–svájci háborúra van kilátás. Ez folytatása volt egy évvel korábbi elképzelésének: akkor azt állította, hogy az osztrák–angol és a porosz–orosz szövetségi csoportok között elkerülhetetlen az összeütközés. 1857. január végétől már fontos témája volt Ausztria és az olasz államok közötti feszültség fokozódása. Az olasz egység, pontosabban az egységtudat felébredését várta Piemontban, s ez esetben francia segítség nélkül is győzelmet jósolt neki. A nemzeti egység alapján a győzelem: a magyar olvasó számára félreérthetetlen biztatás volt. Falk ezekben a cikkeiben a sejtetésen is túlment, és szentenciózus jelszavakat írt, mint például az olasz helyzetből levont egyik „tanulságát”: „a jég a kalapács által parányokra zúzható, hanem megolvasztani csak a napfény bírja” (1857. február 25.). Ám Falkban mindig megvolt a kellő óvatosság is, s ennek érdekében a nyilvánvaló ellentmondásoktól sem tartózkodott. Az olasz ügyről írt nézeteivel, célzásaival szöge ellentétben állt például, hogy az ausztriai–piemonti háború lehetőségét elvetette mint olyant, amely felborítaná az európai hatalmi berendezkedést.

1857 nyarától Falk sokat foglalkozott Belgium és Dánia ügyeivel is. Dánia elnyomó politikájával szemben a holsteiniakat védelmezte, s természetesen itt ez utóbbiak szerepeltek allegóriaként. Belgium más szempontból volt fontos a Pesti Napló számára: mint Anglia mellett az alkotmányos királyság modellje. A belga tüntetések, utcai forrongás lecsillapításánál a király alkotmányos szerepét, bölcsességét, politikai érettségét emelték ki a cikkek. Itt nyilvánult meg világosan a nemzeti és a társadalmi elégedetlenség merev szétválasztása, a lap párizsi levelezőjének sarkított, éppen ezért félreérthetetlen kifejezésével: „a belső felforgatási kísérleteket nem kell összetéveszteni azon kitörésekkel, melyek az elnyomókat lökik vissza…” (1857. augusztus 12.). Falk a rend helyreállításának gyorsaságát a magyar nemzeti ellenállás alapelve szempontjából indokolta, mondván, ez „…azon politikai érettségnek és józan öntudatnak tulajdonítható, melyet épen az alkotmányos élet ültetett a belga nép szívébe, s mely percekre elkábítható ugyan, de tartósan el nem nyomható” (1857. június 14.).

Falk III. Napóleon és Franciaország helyzete kapcsán többféleképpen is fontos mintákról beszélt. Franciaországról lehetett továbbra is a centralizáció {II-1-379.} elleni érveket elmondani, megvalósításának képtelenségét példájával lehetett illusztrálni. A III. Napóleonnal szemben álló liberális ellenzék választási kudarca alkalmával, 1857 nyarán a passzív ellenállás veszélyeire hívta fel a figyelmet (a negatív eszmék következtében elszeparálódik, a meglévő lehetőségeket sem használja ki, nem járul hozzá, hogy az adott viszonyokat materiális szempontból a „lehető legkellemesebbé” tegye a nép). Ez egyfelől önmaga újságírói aktivitásának és politikailag az ó-konzervatívoknak kimentését, másfelől azonban a Pesti Napló magatartásával való szembenállást is jelenthette volna. Ez utóbbi látszat elkerülése érdekében Falk ismét következetlen lett, s ugyanebben az időszakban arról beszélt, hogy a politikai szabadságot nem helyettesítheti az anyagi jólét, felhívta a figyelmet a materializmus „posványának” veszélyére (1857. augusztus 23.).

Még India is arra adott lehetőséget Falknak, hogy a magyar helyzetről beszéljen. A soknemzetiségű állam polgáriasításáról szólva a nagy nemzetiségek szabad kifejlődését, a kisebbeknek viszont kulturális felemelését tartotta szükségesnek, vagyis a hazai nemzetiségi kérdés liberális nemesi programját javasolta Indiának. Ennek a gyarmati sorban élő nagy országnak példájával tudta leginkább aláhúzni a nemzeti szabadság elsődlegességét, hiszen ezúttal a minden más téren ideállá növesztett Angliával szemben kellett állást foglalnia.

1858 tavaszától–nyarától fokozódott a külpolitikai érdeklődés Itália és Franciaország iránt. Ám amint sűrűsödtek az események, úgy váltotta fel a Pesti Napló és főként Falk jelbeszédét a valóságos érdeklődés és tájékoztatás. A külpolitikai cikkek valóban külpolitikaiakká váltak, s ez némi hangsúlycsökkenéssel járt, legalábbis hatáskörüket illetően. 1859-ben a magyar ügyeket és a politikai célokat már majdnem nyíltan lehetett tárgyalni, ezért nem kellett külpolitikai burokban tálalni. Falknak ekkor főleg sokoldalú információi emelkedtek ki, de olykor ő is vállalkozott arra, hogy most már nem párhuzammal, hanem elemzésekkel világítsa meg a – megfogalmazásában mindig reményteljes – várható politikai fejleményeket.

A krími háború után a Pesti Napló figyelme a gazdasági-polgárosodási kérdések felé fordult, majd 1858-tól a tárgyalásukra szánt hely is megnövekedett. Ez a tágan felfogott érdeklődési kör foglalta magában a mezőgazdaság, az ipar és kereskedelem, általában a polgárosodás kérdéseit, ezeknek kiágazása lett a társadalmi érdeklődés. 1857-től a társadalmi eszmék önálló tárgyalása háttérbe szorult az előző évekhez viszonyítva, a magyar társadalom állapotáról is inkább csak kitérőszerű utalások szóltak. Ennek ellenére nem szűntek meg, hanem tágabb összefüggésekbe illeszkedtek.

Galgóczy és Kemény első fontos témája a vasút volt. Kemény Zsigmond kevésbé a tényekről, inkább a vasút szimbolikus, a népeket összekötő, polgárosító, sőt a jövőben talán az országokat is megszüntető jelentőségéről elmélkedett: Európa egységéig tekintett előre. Számára a vasút a szellemi és anyagi haladásba vetett pozitivista hit megtestesítője, jelképe és igazolója lett. „A távolságnak kereskedelmi és országlati fontossága elenyészik… – írta 1856. {II-1-380.} július 30-án – s végtére alig marad Európában egyes népek számára külön sors, külön szenvedés vagy öröm, külön bukás vagy diadal… Az emberi nem folytonos haladása iránti hit és a világtörténet biztató szava nem enged kétkednünk, hogy azon egyesítő erő, mely korunk szellemi s iparmozgalmaiban fekszik, egyszersmind a rend és szabadság ereje is…” Ez a folyamat a magyar politika jövendő elvei szempontjából is érdekelte: saját elképzeléseinek igazolását látta benne. A vasút – különösen az erdélyi vasútvonalak – révén Magyarországra fontos szerep vár a Balkánt Nyugat-Európával összekötő kereskedelemben, vallotta. „…Az árukötegeket politikai érdekek kísérik…” (1856. augusztus 2.), a Habsburg-birodalom népeinek kell a civilizációt, polgárosodást közvetíteni – azt pedig már korábban kifejtette, hogy erre csak a magyarok képesek, mert őket fogadja el mindkét fél. Ám – fűzte hozzá – „érdek-közösség és rokonszenv” szálaival kell a magyarsághoz fűzni e térség népeit. Az erdélyi vasút ügye azonban Kemény iránymutatása ellenére hónapokra a megyék és országrészek vetélkedésévé vált.

A földbirtok problémái, jövőjének biztosítása köré összpontosult a legtöbb kérdés. Talán az egyetlen Pesty Frigyes volt az, aki 1856 márciusától sorozatosan foglalkozott az iparosítás érdekeivel úgy, hogy a mezőgazdasággal szemben is hangoztatta elsőségét. Mások ipari tárgyú cikkeiben a polgárosodás szempontjából szükséges, de a földbirtok érdekei mögött másodlagos jelentőségűként szerepelt általában, volt azonban olyan is, aki az iparosítást is az arisztokrácia vezetésével képzelte, hivatkozva az Andrássyak példájára.

A fontosabb, átfogó cikkek írói, az egyetlen Fényes Elektől eltekintve, szüntelenül hitet tettek a gazdasági liberalizmus, a szabadverseny elve mellett. Általánosságban Pompéry, Falk és Galgóczy képviselték ezeket. Az előbbi kettő az uzsoratörvény eltörlésének és az önálló magyar földhitelbank létrehozásának szükségességéről a szabadverseny elve alapján cikkezett. Amikor a földhitelbank alapítását meggátolta a Kereskedelemügyi Minisztérium, mindketten az Első Magyar Általános Biztosító létrehozása, majd megerősítése érdekében folytattak nagy propagandát. Ennek az 1857-ben ó-konzervatív arisztokraták vezetésével megalakult tőkés vállalkozásnak Pompéry az alkalmazottja is lett.

Fényes Elek – Széchenyire hivatkozva – 1855-től kezdve óvott a birtokelaprózódás ellen, s a birtokminimum törvényes szabályozását kívánta. Vele szemben Galgóczy Károly képviselte a „minden törvényes korlátozástól ment szabad adás-vevés” elvét a kettejük között 1856-ban lezajlott minimum-maximum vitában. Fényes a francia példával érvelt (a Magyar Sajtó hasábjain), Galgóczy viszont az ugyancsak felsorakoztatott külföldi minták mellett elsősorban azzal, hogy a kisbirtok is a hazához láncolja tulajdonosait.

Galgóczy ezzel az érvelésével a gazdasági liberalizmus hazai alapproblémáját szólaltatta meg: hogyan lehet összeegyeztetni a szabadversenyt a nemzet érdekeivel. A lényeget tekintve, erre mindnyájan egyetlen utat láttak, a nemzeti jellegű földbirtok erősítését a kozmopolita, de szükségszerűen erősödő {II-1-381.} iparral szemben. Keménynek az ötvenes évek eleji röpiratai óta ez volt egyik fő tétele, s ezt hirdették az ötvenes évek közepétől a Pesti Napló cikkei is. Kemény eljutott az általános társadalmi dilemmáig is a Böngészet az anyagi haladás teréről című cikkében (1858. január 15.), amikor így fogalmazott: „tagadhatatlanul idves a szabad verseny elve; de az mégsem lehet a társadalom és állam jövőjére megnyugtató, ha a nagyobb gyár a kisebbet, a nagyobb tőke a csekélyebbet okvetlenül semmivé teszi, s ezen irtó harc fokonként vitetvén át a vagyon felsőbb regióiba, végre croesusi kincset ad néhányaknak, irusi nyomort millióknak.” A többiek azonban – mint Falk és Mészáros Károly is – megálltak annak kutatásánál, amit Székely József így fogalmazott meg: hogyan lehet az anyagi haladást „a nemzetiség számára lefoglalni” (1858. január 17.). Danielik pedig vészterhesnek látta, hogy „a nemesség és a földbirtok hátrál, mintha sejtené, hogy az első helyet, melyet e hazában mindeddig elfoglalt, jövőre az iparnak és kereskedésnek kell átengednie” (1858. január 8.).

A vasút által szimbolizált szabadverseny elve alapján kifejlődő ipar és kereskedelem tehát szétválaszthatatlanul összefüggő nemzeti és társadalmi problémákat vetett fel a Pesti Napló köre számára. A folyamat társadalmi veszélyeit a nemzet fenntartása, megerősítése érdekében tett lépésekkel vélték összhangba hozhatónak. Igaz, hogy Kemény messzire elment a szabadversenyes kapitalizmus társadalmi következményeinek meglátásában, de – mivel politikai újságíróként kényszerítve volt, hogy programot is megfogalmazzon – ennek ellenszerét a nemzeti földbirtokosság gyámolításában fedezte fel, vagyis a dilemmát kétszeresen is azon a körön kívül igyekezett áthidalni, mint ahol jelentkezett: az ipar helyett a mezőgazdaságban, a társadalom helyett nemzeti téren. A polgárosodás követelményei és a nemzeti földbirtokosság helyzete közti ellentét a cikkírók egy részét már ekkor reakciós magatartáshoz vezette, s visszakívánták a patriarchálisabb hűbéri világot, melyet emberségesebbnek neveztek, mint az ipar által teremtett óriási nyomort. Ez a morális bírálat a talajtvesztett nosztalgiát megszólaltató írásokon kívül is általános volt, fő célpontja a tőzsdei manipulációk lettek. Agricola leveleiben Eötvös is a tőzsdét, a „nyerészkedést” okolta a bajokért. Ez a hang főleg Falknál lett groteszk, ki akkor ítélte el a tőzsdét, amikor maga is tőzsdeügyleteket bonyolított le, sőt segédkezett például a helytartóság alelnökének titkos tőzsdeügyleteiben is.

Kemény nem fordult vissza a hűbériség felé, se nem állapodott meg a kapitalizmus előzetes bírálatánál, hanem a földbirtok polgáriasításának útját kereste. E program kidolgozása érdekében Galgóczy Károly tette a legtöbbet. Más lapokban és más szerzőknél politikai és németesítési kérdésként váltott ki ellenállást a ritkábban lakott országrészek munkaerőhiányának betelepítés útján történő megoldási terve. Galgóczy ebben az extenzív gazdálkodási hagyományok folytatását látta, s 1855. nyár végén három megye statisztikailag elemzett példáján igazolta vele szemben az intenzív gazdálkodás fölényét és szükségességét. Innen kiindulva haladt tovább, de a racionális {II-1-382.} közgazdasági érvek közé mindig beiktatott érzelmi vagy morális szempontokat is. Az erkölcsinek is felfogott cselédprobléma megoldására javasolta például angol mintára a mezőgazdaság gépesítését. Aztán 1855 utolsó negyedévi cikksorozataiban felállította azt a tételét, hogy amennyire az iparban a munkáslétszám a döntő, ugyanilyen szerepet tölt be a mezőgazdaságban a határrendezés. Innen – a németországi és dunántúli falvak példájából kiindulva – eljutott a községrendezés témájához, a kisközségek összevonását és a puszták községgé alakítását sürgetve. „Korunk jelszava a központosítás”, mondta ki 1855. szeptember 29-én, és gazdasági s közigazgatási érvekkel bizonyította azt, aminek politikai vetülete a Pesti Napló egyik fő támadási pontját képezte. Nem lehetetlen, hogy ezek miatt a következtetései miatt kellett 1858 nyarán megválnia a laptól.

Galgóczy az általános elvek fejtegetésén túlment, s meghatározott példákkal világította meg az elvek várható következményeit. 1856-ban elkészítette Békés, Csanád vármegye és Debrecen vidéke átfogó területrendezési és fejlesztési modelljét is.

1856-ban – az úrbéri törvényszékek működésének megindulásakor – a Pesti Napló már egyértelműen a parasztságot tette felelőssé a tagosítás vontatott előrehaladásáért. A vidéki levelek olykor tükrözték ugyan a nép hangulatát is, de a földbirtokos érdekekkel szemben a volt jobbágyok „felcsigázott követeléseinek” hangoztatása volt általános akár Galgóczy, akár Mészáros, akár az alkalmi cikkírók beküldött írásaiban.

A Pesti Naplónak a földbirtok modernizálásán, a polgáriasításon alapuló gazdasági-társadalmi programjának átfogó következtetéseit Danielik 1858 eleji vezércikkei tárgyalták, a közvetítés, összeegyeztetés szellemében. Eszerint a Pesti Napló az osztályok előjogait „…az emberiség örök s elidegeníthetlen igazaival” kívánta egyeztetni, elvetve a szocialista és „az állam mindenhatóságának az elve” alapján álló megoldásokat, törvényes és alkotmányos reformok, „ó-magyar” és a hit kérdéseit nem érintő katolikus-protestáns egység útján (1858. január 22., 24., 28.).

A kulturális, közművelődési és irodalmi kérdések tárgyalása képezte a Pesti Napló harmadik fontos tárgykörét. Ezeket, elsősorban az oktatási ügyeket, nemcsak a tárcarovatban, hanem a lap politikai részében is megszólaltatta. A vidéki levelezők is rendszeresen szóltak az iskolákról és az olvasásról, olykor a könyvtárakról vagy alapításuk szükségességéről.

A Pesti Naplóban folyó reáliskolai vita 1852-ben indult, eleinte a reáloktatás fontosságának feltétel nélküli hangsúlyozásával. Különösen Török János foglalkozott vele sokat és kapcsolta össze a gazdaságfejlesztés, a nemesség polgáriasításának programjával. 1853-ban már az egyeztetés szempontja került előtérbe. Csengery Antal Az angol nevelési rendszer című cikksorozatával (1853. november 18–24.) a Magyarországon is uralkodó német iskolarendszerrel szemben a humán és a reál képzést egyaránt megvalósító angol iskolarendszert állította mintaképül, s ekkor már Török János is párhuzamos humán és reál osztályokat javasolt a középiskolák számára. Évekig azonos {II-1-383.} súlyú érvek hangoztak el a klasszikus irodalmak és nyelvek s főleg a történelem, másrészt pedig a hűbériséggel szemben új szemléletet teremtő, az egzakt tudományokon nyugvó civilizáció mellett. A vita lezárását 1857-ben azonban a jeles pedagógus, az akkor kálvinista nemesi magániskolát fenntartó Gönczy Pál végezte el, a humán oktatás elsőségét bizonyítva. Többekkel együtt ő már arra hivatkozott, hogy csupán az alacsonyabb néprétegeknek, a gyakorlati pályákra készülőknek nincs szüksége a klasszikus humán tudományokra. Ez az álláspont logikus következménye volt a társadalmi, nemzeti és alkotmányjogi téren általánosan alkalmazott históriai folytonossági érvelésnek.

A történelem mint kiemelkedő szemléleti kategória, Csengery munkatársi megjelenése, 1851 óta jelen volt a Pesti Naplóban, s 1853-ra Keménnyel együtt már több esetben elvégezték a sikeres forradalmak okainak elemzését. Kemény első szerkesztése idején, 1855-ben jelent meg Csengerynek A történetírásról szóló sorozata, melyben Lamartine, Ranke és Palacky műveit mutatta be, később pedig hosszan foglalkozott Thierry Attila című művével. Csengery ezekben az írásaiban lelkiismeretes kivonatolónak és jó ismertetőnek bizonyult. Kiemelkednek e sorból a cseh történetírás atyjáról, a föderalista politikus Palackyról írt fejtegetései, melyekben Csengery Kemény nemzetiségpolitikájának szellemében és megértésel közelített a cseh törekvésekhez, nagyra tartotta Palackyt, sőt párhuzamba állította az újkori cseh és magyar történelmet, a nemzeti ébredést és a két nyelvújítási mozgalmat.

A Pesti Napló fontos és hangos irodalmi-esztétikai vitái elsősorban Gyulai Pál nevéhez fűződtek. 1854-ben jelent meg Petőfi-értékelése: ebben ugyan a forradalmár Petőfivel szemben tartózkodó volt és Aranyt korszerűbb költőalkatnak tette meg, de megteremtette a kettejük nevével fémjelzett népies-nemzeti korszakkategóriát. 1855 végétől aztán ő indította el a Jókai elleni hadjáratot. Először a színházról és a drámáról kezdett vitát, de a vitapartner és célpont, Jókai szerepét hamarosan a Magyar Sajtóban publikáló Egressy Gábor vette át. Gyulai ugyan merev és kíméletlen vitázó volt, mégis kiharcolta a szellemi igényességet kritikai életünkben, s a viták során megfogalmazott több olyan irányelvet, amely hozzájárult a nézetek tisztázásához, bár maga sem tudta következetesen végrehajtani őket. Így például felvette a harcot a nemzeti szempont kizárólagossága és ennek nevében egymás elvtelen dicsérete ellen, s ezzel jogosulttá tette a nemzeti és az esztétikai kategóriák együttes figyelembevételét. 1856 májusában Gyulaitól Greguss vette át a viták vezetőjének szerepét, s már ekkor kimutatta – még csupán irodalmi-kritikai téren –, hogy a Pesti Napló körül csoport, „párt” jött létre. Ennek a ténynek felmutatása természetesen szintén támadó élű volt, mert egyúttal arra is hivatkozott, hogy nem Jókai-Egressy volt a csoportteremtő, mivel álláspontjuk idejétmúlt. Gregusshoz aztán Pompéry csatlakozott: Egressyt már nemcsak íróként, színészként is lehetetlenné kívánta tenni. 1857 végén Jókai Dózsa-drámája körül lángolt fel ismét a vita, Csengery Antal is megszólalt. Miután {II-1-384.} kioktatta Jókait a történetírók ismeretére, ő érte el, hogy Jókai végképp szakítson a Pesti Naplóval.

E hosszú vitasor mellett nem kevésbé heves hangon folyt több kisebb vita; hiába szólaltak fel ellene néhányan a türelem jegyében. Így Salamon Ferenc 1857-ben Fényes Elek Falusi Gazda című füzetes kiadványának plagizálásait mutatta ki, az év végétől pedig Salamon, Gyulai és Greguss közös erőfeszítéssel, színibírálatokkal tették lehetetlenné Szigligetit. A kalendárium-irodalom ellen Gyulai és Pompéry szállt síkra, de állandó támadási felületet nyújtottak a Hölgyfutár és Tóth Kálmán versei is.

E termékeny és ízlésformáló vitáknak inkább az eredménye volt hasznos – hangnemük és lefolytatási módjuk sokszor dúslakodott a személyeskedésben, sértegetésben és a túlfeszítésben. Egészen a Pesti Napló 1858. tavaszi betiltásáig jelen voltak ezek, utána viszont megszűntek.

A Pesti Napló állandó cikkírói közül talán csak Kecskeméthy Aurél tartotta távol magát ezektől a vitáktól, pedig „Bécsi levelei”-vel ő is komoly ízlésnevelésre, nagy olvasottságon és gazdag tapasztalatokon alapuló esztétikai, szemléleti ítélkezésre vállalkozott. Foglalkozott zenével, festészettel, irodalommal és történetírással, ismertette a bécsi zenei élet eseményeit, szellemesen megokolta, hogy miért provinciálisak a bécsi színházak, Grillparzerrel szemben megvédte Katona Bánk bánját, kimutatta Lenau költői nagyságát, a Kazinczy-ünnepségek idején ő emlékezett meg a magyar újságokban kisbetűs hírré zsugorodott másik évforduló alkalmával Schillerről, számos alkalommal kiállt Wagner és Liszt zenei forradalma mellett, s 1857. szeptember 22-től hosszú Népismei párhuzamok című sorozatában Galícia és Itália néprajzi és közművelődési viszonyait vizsgálta, nemzeti, faji vagy vallási előítéleteknek a sajtóban szokatlan teljes híjával.

A Pesti Napló tárcarovatának szépirodalmi anyaga is határozott koncepcióba illeszkedett 1855-től kezdve, s ebben csak a csiszolatlanabb ízlésű Pompéry János szerkesztői időszaka jelentett kis kitérőt, amikor például folytatásokban megjelenhetett Vas Gereben A nemzet napszámosai című műve. Egyébként már az első Kemény szerkesztette számban helyet kapott Arany János egyik verse, ezt majd több más is követte, aztán Vörösmarty, Tompa, Szász Károly költeményei. Egy ideig helyet kapott még Tóth Kálmán, és 1857 nyaráig folytatódott a Jókai-regények sorozatos közlése is (Régi jó táblabírák, Az elátkozott család). A többi lapnál kevesebb volt itt a fordítás: névtelen német regényen kívül Dumas 1855–56-ban, Turgenyev egyik elbeszélése pedig 1858-ban jelent meg. Ez utóbbi év második negyedévében Kondor Lajos írt a szerb népies hősköltészetről, cikksorozatát számos idézettel megtöltve. A népnemzeti esztétikai elveken alapuló irodalmi egység nevében szerkesztett tárcarovat irodalomtörténetileg tekintve is a kor legjobb magyar íróit, költőit vonultatta fel, s ekkor még nem vált nyilvánvalóvá e kategória szűkös, merev mivolta. Mégis szembeszökő, hogy az 1850-es évek közepétől a Pesti Napló csakis a közismert nagy nevek, a „befutottak” közlési helye lett, a fiatalok, a kísérletező útkeresők teljesen hiányoztak hasábjairól. Új írónak {II-1-385.} öt év alatt csupán kétszer adott helyet a Pesti Napló: ifj. Teleki Domokos és Majthényi Flóra azonban pártfogóiknak köszönhették ezt a kivételezést – az előbbit Arany, az utóbbit Gyulai mutatta be egy-egy alkalommal.

Az ötvenes évek második felében a Pesti Napló az állásfoglalásaihoz a történeti jog és folytonosság alapelve felől közelített, gazdasági téren a liberalizmust vallotta, államalkotó és társadalomszervező erőként pedig a nemzeti elvet mutatta fel. Szemléletmódjának jellegzetessége volt a közvetítés, „kiegyenlítés”, „önmérséklet” gondolati és magatartási formáinak előtérbe állítása. A Pesti Napló cikkírói végső soron ezekben az elvont jegyekben ragadták meg a vasút jelentőségét, ezért volt számukra modell a centralizmus és a forradalom, a feudalizmus és a szocializmus szélsőségei között az angol és belga alkotmányos királyság, ezt tartották a középosztály legfontosabb tulajdonságának, ebben határozták meg a magyarság történeti szerepét nyugat és kelet között, ez volt a végkicsengése oktatási téren a humán-reál vitának, esztétikai téren pedig az ideál-reál vitáknak. A kiegyenlítés gondolati igénye és megalapozásának vágya vezette őket az angol liberalizmus tanulmányozásához és főként a következő másfél évtizedben a legnagyobb kortárs angol liberális pozitivista filozófus, John Stuart Mill kultuszához. A lap vezéreszméi egymással és ezek a szemléletmódjával filozófiailag is, politikailag is ellentétben álltak, nemegyszer kizárták egymást, ám a Pesti Naplóban – az ellenzéki pozíció eredményeként – sem szembesítésükre, sem feloldásukra nem került sor. A leginkább gondolati igényű cikkeket író Kemény Zsigmond is politikai alapelveket vont el az eseményekből, gyakran esztétikummá szublimálta a politikát (például a tragikum kérdésének vizsgálata Törökország esetében), de tulajdonképpen köztes szemléletmódnál maradt meg: a politika és a történetfilozófia közötti területen. Az ellentmondások meglátása és elemzése jellemezte őt, de fölébük kerekedni nem tudott. Amikor programot adott, mintegy saját érvei ellenére kényszerítette ki magából. Kemény Pesti Naplójának a vizsgálat és a politikum e kettőssége volt a leginkább szembeszökő jellegzetessége.

5. Nemzeti ellenállás politikai síkon és az „egyeztetés” világnézete: Kemény Zsigmond PESTI NAPLÓja (1855-től)

5. Nemzeti ellenállás politikai síkon és az „egyeztetés” világnézete:
Kemény Zsigmond PESTI NAPLÓja (1855-től)