1. Honorácior-értelmiségi csoportosulás

Kecskeméthy Aurélnak volt a legnagyobb a szerepe. Hivatalból ő végezte a lap vezércikkeinek előzetes cenzúrázását, ami a közvetlen irányítást kezébe adta. A cenzúrázáson kívül is befolyásolhatta Törököt mint vezércikkírót és mint szerkesztőt. Török ízletes konyhája volt a legerősebb kapocs a lapszerkesztő és a gourmand cenzor között. Kecskeméthy mint jó, szuggesztív társalgó, a Töröknél elköltött étkezések idejét is felhasználhatta a szellemi irányításra. Török nem említette Kecskeméthy nevét a lap munkatársai között, ennek azonban elsőrendű oka az volt, hogy Kecskeméthy hivatala mellett nem lehetett volna publicista is. Felettesei csak hallgatólagosan nézték el újságírói működését. Neve sosem jelent meg a Magyar Sajtó cikkei alatt sem, szokásos -thy jelzésével szintén ritkán lehetett találkozni, csupán az 1856. évfolyamban. Mindössze annyi bizonyos, hogy a tárca külföldi irodalmi szemléi és könyvkritikái mellett három tárcalevelet és a Concordatumról egyetlen vezércikket írt. Nem valószínű, hogy ezért a néhány cikkért megkapta volna Töröktől a havi száz forint fizetést, vagyis ez szintén arra mutat, hogy Kecskeméthy a szerkesztésben is részt vett. Ez magyarázhatja Kecskeméthy 1856 végi naplóbeli megjegyzését, hogy: „megszabadulok sok teher és gondtól…”

1855 végétől a lap külpolitikai cikkírója, a Politikai napi szemle szerzője, aki emellett olykor még másik cikket vagy vezércikket is írt, Falk Miksa volt. Később legendás jelentőségűvé növelt (Fk) jelzését itt használta először (1855. december 18.). Vezércikkeiben közgazdasági, pénzügyi, ipari és vasúti kérdésekkel foglalkozott; a közönség számára azonban fontosabbak voltak külpolitikai napi szemléi. Tartalmilag és formailag itt sem írt másként, mint a Budapesti Hírlap és a Pesti Napló hasonló cikkeiben, csupán aforisztikus tömörségű általánosításai, a kiindulópontját jelentő, látványos, de sokszor modorosan alkalmazott közmondásai voltak szembeszökőbbek, s főleg meglátszott stílusának hatásvadászó felpuffadásán, hogy számára Török János volt a mintaadó magyar író, s tőle vélte megtanulni „az eredeti magyarság zamatját”. Falk hallatlan termékenységgel egy év alatt mintegy négyszáz cikket írt a Magyar Sajtóba.

A lap korrektora Elefánty Ferenc (1823?–1863?), Kecskeméthy egykori jogásztársa lett. 1848 előtt a Jelenkor szerkesztőségének munkatársa, a forradalom alatt honvéd, utána Bécsben magántanár volt: jellemző magyar értelmiségi pályakeresés. Korrektorsága mellett vezércikkeket is írt a Magyar {II-1-389.} Sajtó számára, majd pedig, amikor 1856 májusában gróf Apponyi Sándor nevelőjeként Londonba távozott, onnan írta leveleit a Magyar Sajtóba, kisvártatva a Pesti Naplóba.

Elefántyn kívül a többiekről mint „tudatlan, lusta geniek”-ről szólt Kecskeméthy Aurél másfél hónappal a lap megindulása után. Török Sándor a szerkesztő fia volt, mellette Vajda János, Székely József és Ágay Adolf tartozott a bécsi szerkesztőséghez.

Vajda János (1827–1897), a forradalmi múltja miatt büntetésből egy évre az osztrák hadseregbe közlegényként besorozott fiatal költő ekkor csak néhány hónapot töltött Bécsben, s rendkívül otthontalanul érezte magát. 1855. december 9-ig ő írta a Budapesti újdonságokat és ő töltötte be a színi referens feladatkörét; ekkor került át a Pesti Naplóhoz, de színikritikákat, a Nemzeti Színházról szóló tudósításait továbbra is írta a Magyar Sajtóban.

Székely József (1825–1895) a Pesti Naplótól jött szerkesztője után. A Magyar Sajtóban Tiszamelléki álnevű vezércikkeket és külpolitikai cikkeket írt, Falk távozás után, 1857 első felében pedig ő vette át a Politikai napi szemle írását.

Ágay Adolf (1836–1916) orvostanhallgató volt ekkor, Falk emlékezései szerint Kecskeméthynek segédkezett. Valószínűnek tartjuk, hogy kisebb könyvismertetéseket írhatott, neve vagy jelzése nem volt felfedezhető a lapban.

A Magyar Sajtó pesti irodáját 1855 végéig Greguss Ágost (1825–1882) vezette; ebben az évben Toldy Ferenccel együtt Gyulai Pál támadásainak egyik állandó célpontja volt. A pesti irodában dolgozott Bécsből visszatérve Vajda János, és annak munkatársa lehetett Paur Iván (1806–1888) is. Az Esterházy hercegek uradalmi tiszttartójának fia ügyvédi oklevelet szerzett, de már a negyvenes évektől szenvedélyesen foglalkozott régészettel és történelemmel. Igen termékeny cikk- és könyvíró volt. 1855-től a Nemzeti Múzeum díjnoka lett, 1858-tól pedig a Széchenyi család levéltárosa. A Magyar Sajtó tárcarovatában igen sok történelmi cikket írt.

A Pesti Napló a Magyar Sajtó megindulását jelző cikkében Frankenburg Adolfot is a lap belső munkatársaként tüntette fel, Török azonban sosem említette, és nevével egyszer sem találkoztunk a lap számaiban.

A Magyar Sajtó gárdája tehát a – zömében harminc év körül járó – honorácior és polgári értelmiségi írókból került ki, azokból, akik egyénileg is, nemzedékként is kiszorultak a magyarországi politikai sajtóéletből. A lap szellemisége szempontjából ugyanilyen fontos, meghatározó tényező volt, hogy itt a különböző vallásfelekezetű írók azonos arányban szerepeltek, eltérően akár a Budapesti Hírlaptól, akár a Pesti Naplótól; mindkét szerkesztőségben a református értelmiség volt túlsúlyban. A Magyar Sajtóval az ötvenes években harmadszor és utoljára jött létre egy olyan lapkísérlet, amelyet honorácior-értelmiségi újságírók indítottak azzal a célkitűzéssel, hogy a földbirtokos nemességet megnyerjék magatartásmódjuk követésére. Ennek lényege az volt, hogy a polgári átalakulást az alkotmányjogi kérdések {II-1-390.} elé helyezték, a polgárosodás érdekében a Habsburg-hatalmat is készek voltak elfogadni. Magatartás volt ez és nem program. A lap szellemét meghatározó munkatársak közül egyedül Töröknek volt átfogó politikai programja, amely azonban csak átmenetileg volt alkalmas arra, hogy megnyerje ennek a nemzedéknek tagjait. A honorácior-értelmiségnek viszont nem volt közös politikai programja, sőt szinte ahányan voltak, annyiféle töredékes programváltozatot hirdettek. Viselkedésük is különc torzulásokat mutatott: mindenki iránti simulékonyságot vagy mindenkivel szembeni tüskés szembenállást – ami eleve gyanakvást, legalábbis tartózkodást szült. Súlyosbította a Magyar Sajtó helyzetét, hogy mindez akkor jelentkezett, amikor a Kemény Zsigmond szerkesztette Pesti Napló a nemzeti egység politikáját tűzte zászlajára s fokozatosan pártlappá vált.

Végül is a Magyar Sajtó nem támaszkodhatott erős, tekintélyes olvasórétegre. Eleinte ugyan szép sikert aratott, 1600–2000 előfizetőt vonzott, de aztán irányának zavarossága megkurtította olvasói létszámát, amihez még Török rossz gazdálkodása is járult, tönkrejuttatva a lapot.

A belső munkatársakon kívül számos más cikkírója is volt a lapnak. A belföldi levelezést Török – a Pesti Naplónál szerzett szerkesztői tapasztalatai alapján – a Magyar Sajtó megindulásakor azonnal megszervezte, és saját állítása szerint hamarosan gazdagabb levelezői hálózata volt, mint bármely más bécsi lapnak. Mindenesetre tény, hogy az egész országból kapta a leveleket, és sokoldalú képben mutathatta be Magyarország és Erdély közviszonyait, kulturális helyzetét. Valószínű, hogy Falke János a két versenytárs, a Pesti Napló és a Magyar Sajtó mintájára, azok ellensúlyozására szervezte meg a Budapesti Hírlap levelezői hálózatát.

A Magyar Sajtó levelei, fontos téma vagy kiemelkedően körültekintő megfogalmazás esetén, gyakran vezércikként jelentek meg. Pestről állandó levelezője volt a sokoldalú író-jogtudós Tóth Lőrinc, a közélelmezéssel, iparral és nemzetgazdasági kérdésekkel foglalkozó Arkauer Lipót, az egészségügyi jelentéseket küldő Tormay Károly városi főorvos, a közjogi kérdésekkel foglalkozó Mészáros Károly és a vasútügyet tárgyaló Hollán Ernő. A városok közül rendszeresen jelentkezett levelező Balassagyarmatról, Győrből, Szabadkáról, Nagykállóból, Aradról, Szegedről és Kunszentmártonból, a megyék közül Szatmárból, Szabolcsból, Somogyból, Beregből, illetve a Hegyaljáról. Erdélyből Dózsa Dániel (1821–1889) oly gyakran írt, hogy úgy látszott, mintha a lap belső munkatársa lenne. Dózsa az erdélyi közélet és irodalmi élet ismert alakja volt, földbirtokos, táblabíró, lapszerkesztő és író. Vezércikkekként közölt leveleiben az erdélyi gazdasági, társadalmi és kulturális problémák alapos elemzését nyújtotta. Erdélyből még több kolozsvári, állandó zilahi és máramarosi levelezője is volt a lapnak.

A kideríthető levelezők – a pestiektől és kisszámú protestáns lelkésztől eltekintve – egynemű társadalmi osztályt képviseltek: a földbirtokos köznemességet, vagyis azt az osztályt, amelynek érdekeit kívánta képviselni a Magyar Sajtó.

{II-1-391.} Külföldi levelezői nem voltak, illetve csak alkalmilag írt például Török József pesti gyógyszerész a párizsi iparműtárlatról. Ha nem is rendszeresen, de többször írt londoni közgazdasági, ipari tárgyú leveleket Jankó Vince. A földbirtokos Jankó emigrációban élt ekkor, 1856-ban gépészként tért haza, s később a Vidats-féle gépgyár társtulajdonosa lett. Hazatérte után is megmaradt a Magyar Sajtó alkalmi levelezőjének.

Népes magyar értelmiségi-írói kört foglalkoztatott a Magyar Sajtó tárca- illetve Athenaeum rovata. Hunfalvy János, Zajzoni (Rab) István, Sasku Károly, Tomori Anasztáz, Ipolyi Arnold, Révész Imre, Medve Imre (Tatár Péter), Lonkay Antal, Szontágh Gusztáv voltak szerzői, kívülük megvoltak a művészeti és tudományos területek állandó figyelői is. Toldy Ferenc Philomusos néven írta Keddi leveleit a Tudományos Akadémiáról, Török József gyógyszerészeti, Hamari Dániel pedig orvos-egészségügyi témájú cikkeket írt. Egressy Gábor itt tette közzé Levelek a színvilágból című hosszú sorozatát, kiváltva Gyulai Pál éles hangú támadásait a Pesti Naplóban. Szénfy (Kohlmann) Gusztáv zeneszerző, népdalgyűjtő és zenekritikus volt a lap állandó zenei bírálója, és M. J., illetve M. I. jelzéssel rendszeresen megjelentek képzőművészeti kritikák is.

A Magyar Sajtó tárcájának tudományos-ismeretterjesztő anyaga igen színes, gazdag és átfogó volt, szépirodalmi anyaga viszont sovány. 1855–56-ban mindössze néhány rossz verset és egy-egy folytatásos id. Dumas-, Lermontov- (Korunk hőse), Jósika Júlia-, Montépin-, Vas Gereben- (Nagy idők, nagy emberek), Jósika Miklós-, és Beauchamp-regényt, -novellát közölt.