2. A magyar középosztály megteremtésének programja

Török János, mint minden megnyilatkozását, a Magyar Sajtó programját is Széchenyi politikai tanaiból eredeztette, s az 1855. június 6-i mutatványszámban, illetve a Nemzeti politika című vezércikksorozatban fejtette ki. A programnak két sarkalatos pontja volt: egyfelől a törvénytisztelet, másfelől a nemzet anyagi és szellemi kifejlesztésének célja.

Török számára a nemzeti elv volt a központi értékkategória, a nemzet céljainak szolgálata az axióma. Vitathatatlan tényként állította, hogy a hatalomnak is legfőbb feladata a nemzet felemelése, kifejlesztése. Ebből a nyilvánvalóan téves kiindulópontból következett, hogy a kormány és saját célja problémátlanul összeegyeztethetőnek látszott számára – és az is, hogy a politikával viszonylag keveset, másodsorban foglalkozott mint olyannal, amely az azonos cél érdekében működő, jóindulatú kormányzat feladatköre. Külpolitikai téren például egyetlen olyan alapelvhez ragaszkodott, amely számára külön magyar politikai célt fejezett ki: a Szentszövetségből eredő európai orosz befolyás visszaszorításához. „Nem kívánjuk – írta a mutatványszám –, hogy Oroszhon hatalma saját birodalma határain belül csökkentessék, de kívánatosnak és … egyenesen szükségesnek tartjuk, azon orosz {II-1-392.} befolyás megszüntetését, mely alatt… egész Európa oly soká nyögött. Czél gyanánt egyedül Oroszhon erkölcsi árthatlanságát tekintjük.”

A primitívségig leegyszerűsített és az önálló nemzeti politikai célokat nem ismerő álláspont mellett gazdag, árnyalt, több elemében értékes volt programja a társadalmi és gazdasági kérdések, az ország belső építése, megerősítése területén. Gondolatmenete szerint a magyarság történelmi uralkodóosztálya megtagadta a saját népétől azt, amit az erdélyi szászoknak megadott, vagyis a községrendszert és a polgári társadalmi berendezkedést. Most megvan arra a lehetőség, hogy ezeket kiépítsük. Fel kell számolni azokat a hűbéri maradványokat is, amelyeket a törvények egyelőre még nem ingattak meg (kocsmajog stb.). Török többször, hevesen kikelt a „hűbéri viszketeg” ellen. Ennek megnyilatkozását látta abban a tervben, hogy egyes földesurak idegenből hozott parasztokkal, „jobbágyszerű” telepítéssel, „gyarmatosítással” vissza akarnák állítani hűbéri helyzetüket, és ezzel „…a birtokviszonyokat még egyszer a vízözönelőtti állapotokra, sőt azoknál is rosszabbakra…” akarnák visszavetni. (1856. június 22.)

Török János ekkori programja a középosztályon nyugvó sajátos, konzervatív demokrácia irányába haladt. „Organikusnak” tartotta a társadalmat, mely függőlegesen három osztályra tagolódik. „A középosztály… a nemzet derekát képezi; – írta – nálunk e testrész 1848 előtt tk. hiányzott, mert a kiváltságok és feudális rendszernél fogva a nemzet sajátlag két részre, az élvező aristocratiára s a munkás néptömegekre oszlott. A vihar, mely a kiváltságot és hűbériséget megszüntette, a nemzettest organismusának rendes és egészséges kifejlődhetését lehetővé sőt szükségszerűvé tette.” Török nézetei szerint ebből a szükségszerűségből az következett, hogy erős és „túlnyomólag nemzeti elem”-ből álló középosztályt kell teremteni. „Erős legyen száma, ügyessége, vagyonossága és értelmisége, – nemzeti elem pedig jelleme és mívelődése által.” (1857. június 5.)

A középosztály társadalmi alkotóelemeit is megnevezte: „…a középnemesség, az ún. honorügyessége, vagyonossága és értelmisége, – nemzeti elem pedig jelleme és mívelődése által.” (1857. június 5.)

A középosztály társadalmi alkotóelemeit is megnevezte: „…a középnemesség, az ún. honoratiorok, vagy is tudományos szakemberek, a nemesb értelemben vett iparos, gyártó, kereskedő, s végre legalább százezernyi földmíves család, kik főleg az alföldön, más államokban ritka terjedelmű nagy telkekkel bírván, vagyonosságuk, nagy értelmiségük s a mívelődés ingere folytán hivatva vannak, fölemelkedni a nemzet középosztályába.” (1857. június 5.)

Török azt is látta, hogy ezek közül a „jóravaló elemek” közül „a ragasz hiányzik, mely az elemeket egy testté forrassza. – S e ragasz a homogén mívelődés.” (1857. június 5.)

A középosztályon belül a földbirtokos nemességet tartotta a nemzeti elemnek, amint a nemzet fejlődésének garanciáját is abban látta, ha a földbirtok magyar kézen marad és gazdaságilag megerősödik. A földbirtok, a nemesi birtokosok, az általuk biztosított és képviselt nemzeti érdek s jövő szempontjából {II-1-393.} értékelte nagy jelentőségűnek a feudalizmus eltörlését, a parasztság földhöz juttatását. Ezek a törvények – írta – „…messze századokra megmentették… a birtokos nemességet…” „A mi birtokos néposztályunk önérdekénél fogva is erős phalanxot fog a birtokos nemesség körül képezni, mely a tulajdoni jognak minden lehető megtámadását lehetetlenné teendi; s nyugodtan nézhetünk a magyar nemzet jövendője elé, mert nálunk a tulajdoni jogot megtámadó tanok ily nagy számú birtokos néposztály mellett fogékony keblekre nem találhatnak.” (1855. július 4.)

Török igényekkel lépett fel a földbirtokos nemességgel szemben. Elsősorban nem a feudális nemességről beszélt, hanem a magyar nemzetiség fenntartóiról. E funkciójuk volt számára a fontos, és szüntelenül igyekezett különválasztani tőlük a feudális jegyeket. „…A valódi nemesség nem a kiváltság, hanem – a szabadság” – szögezte le (1856. július 13.). Ezenkívül sürgette a nemességet, hogy birtokát gazdaságilag megerősítse, és saját műveltségét emelje.

Török János a Magyar Sajtóban az ötvenes évek közepének jellegzetes programját dolgozta ki a magyar társadalom polgáriasításáról, a középosztály megteremtéséről. Ezekben a kérdésekben ugyanazokra az eredményekre, a teendők azonos körére és rokon rangsorára jutott, mint Kemény Zsigmond, Kecskeméthy Aurél vagy Mocsáry Lajos – s program szintjén nem, csak kritikában tudott ezen túllépni a következő évtizedben Vajda János is.

Török nem állt meg koncepciója megfogalmazásánál, hanem egyéniségéből eredően a saját programját tökéletesnek hirdette, s émelyítően patetikus képet festett arról az Eldorádóról, amely megszületik, ha tanait mindenki követni fogja.

Töröknek a törvénytiszteletről és a nemzet kifejlesztéséről alkotott nézeteiből következett a Magyar Sajtó kettős függése, amelyet a szerkesztő „függetlenségnek” nevezett. „Felelősség a közhatalom irányában, mely a tollat bizalommal kezeimbe tette; – felelősség a nemzet iránt…” – írta programjában. Aztán folytatta a függés másik vonatkozásával: „…egyedül a kedvező helyzet józan és lojális felhasználásától, az őszinte nyílt egyetértéstől függ, a birodalmi testvér népfajok közt a magyar fajnak ugyanazon kitűnő rangot, fényt és értéket biztosítani, a melyet az Urunk Ő Felsége szent fején egyesült koronák között Szent Istvánnak majd évezredes apostoli koronája elfoglal.” S ha Török a nemzet, nép értelmében használt „faj” imádatát a képtelenségig fokozta is – főként stilisztikailag –, ugyanakkor az is igaz, hogy ezt nem párosította a többi nemzet-nemzetiség elleni támadással vagy lenézésükkel. A Magyar Sajtó a magyar nemzet polgárias felemelését lehetségesnek tartotta anélkül, hogy az együtt járjon a nemzetiségek elnyomásával vagy az ellenük végzett propagandával. A lap egészét tekintve őszinte programpontjának nevezhetjük azt, amit így fogalmazott meg: „hű kegyelettel” karolja fel „…minden mozzanatát a közéletnek, mi a közös trón, a magyar nemzet, s egyéb birodalmi népek közt a kölcsönös bizalmat és szeretetet, mint a közös haladás, erő és emelkedés egyetlen biztos alapját szilárdítani képes.” Elefánty {II-1-394.} egyik vezércikkének megfogalmazása szerint a lap cikkeinek célja „…előkészítőknek lenni a nemzeti kifejlődés és birodalmi egybeforrás nagy munkájánál.” (1855. július 6.) A nemzetek-nemzetiségek közötti viszony ilyen felfogása idegen volt Töröktől korábban is, későbben is; a Magyar Sajtó következetes magatartása mögött minden bizonnyal Kecskeméthy Aurél nemzetiségi elveinek hatását kereshetjük.