3. Vita a „néplapokról”

Jóllehet a Vasárnapi Újságra annyian fizettek elő, mint még soha lapra magyar földön, A Magyar Nép Könyvéről pedig a Pesti Napló jegyezte föl, hogy „utat nyitott magának mindenüvé, hol csak magyar nép lakik, s valóban azzá lett, mivé magát címében vallja”; publicisztikánknak azok a személyiségei, akik a „kevéssé tanult sokaság”, a nép műveltségbe való bekapcsolódásának gondját szívükön viselik, a népi ismeretterjesztés ügyének szószólói, az eddig elért eredményekkel korántsem elégedettek.

A liberális gondolkodás a kapitalizmus felmenő szakaszán szinte földöntúli jelentőséget tulajdonít a sajtónak. I. Napóleon nyomán a „nagyhatalmak” sorába szokás számítani. S nemcsak a politika terén vélik korlátlannak lehetőségeit. Nyugaton, főként Angliában a közhasznú ismeretek terjesztésének is egyik leghatásosabb eszközeként könyvelik el.

„Miben áll a 19. század újságírásának nagy jelentősége egyáltalán? – kérdi program-cikkében az 1852-ben indult Süddeutsche Musik-Zeitung – Milyen többé meg nem szüntethető hatalmat hozott létre? Meggyorsította, mint egy új emelő a gondviselés kezében a népek szellemi fejlődését, olyan mértékben, hogy az a korábbi századok haladásával egybevetve, csodálkozással, sőt bámulattal kell eltöltsön mindenkit. Millió ágával a lakosság legalsóbb rétegei közé hatolt be, a legszegényebbek számára is lehetővé tette a hozzájutást a tudomány kincseihez, amelyek oly hosszú ideig csak kevesek kezében {II-1-456.} voltak, s a maga részéről, mint modern Anteus, a néppel való kapcsolatából, az állandó cserehatásból mindig megújult erőt merít”.

A magyar sajtóban ilyen himnikus hangvételű nyilatkozatra talán nem lelhetünk, de a Családi Lapok 1853-ban papírra vetett gondolatai a német folyóirat fejtegetéseinek másai: „A népirodalom nélkülözhetetlen eszköze a népnevelésnek. A népet nemcsak iskolában, hanem otthon a tűzhely körül is kell nevelni. Ennek eszközlésére egy igen célszerű mód a néplapok terjesztése” (ő természtesen a katolikus szellemiségű néplapokra gondol).

Az ismeretekkel rendelkező, képzett munkás a termelésnek is produktívabb tényezője, ezért minősítette fontosnak a polgári társadalom a népművelés ügyét. Angliában már az 1830-as évek óta százezres előfizető-tábor fölött diszponáltak a munkásság, a népi olvasótábor számára készült filléres lapok, a Penny Magazine és társai. Magyarországon az angol minták után csupán néhány évnyi lemaradással induló kísérletek. (Garasos Tár, Filléres Tár) kudarcra kárhozottak. Ám a forradalom a nép tömegeivel kedveltette meg az olvasást, a siker lehetősége a harmincas években voltnál most biztosítottabbnak látszott.

A Vasárnapi Újsággal és a csapásán jelentkezőkkel kapcsolatban azok népiessége, néplap jellege a viták többségének indítója. A Vasárnapi Újság – véli a Budapesti Hírlap – „eddigi négy számából, s kissé tarkán összeállított tartalmából ítélve, semmi határozott tervet és irányt nem mutat, s gyenge fametszései mellett nem igen van a nép számára írva, mit valóban annál inkább lehet sajnálni, mert a vállalat, mint halljuk máris szép pártfogásnak örvend” (1854. április 2., 2166. sz., Vegyes hírlő).

A Budapesti Hírlapból a kormány félhivatalosa beszél (bár lapja kezdeti „határozatlanságát” később a szerkesztő, Pákh is elismeri), s ezzel napirendre térhetnénk a dolog fölött. A Hírlapban leírtakat azonban mások is szóba hozzák, közöttük a plebejus demokrata Vajda János, aki taktikából elhallgathat, megmásíthat egyet-mást forradalom előtt és alatt formálódott meggyőződéséből, de 1848/49 örökét lényegében töretlenül őrzi szívében.

Amikor Szilágyi Virgil vegetáló lapja, a Budapesti Viszhang újabb színeváltozását ígéri 1856-ra, gyérülő előfizetőinek: „igen olcsó” képes újsággá változtatva azt, az „annyira elterjedt” Vasárnapi Újság remélhető versenytársául; a Török János szerkesztette Magyar Sajtónál „újdondászkodó” Vajda lelkes örömmel méltatja szándékát egyik, írói jelét (–) viselő glosszájában.

„Mi – írja – e vállalat pártolását tiszta meggyőződésből ajánljuk a magyar nép minden, de különösen közép- és alsóbb osztályának, mert ily irányú s tartalmú közlöny az, mit szellemi téren még fejletlen népünkre nézve legszükségesebbnek, legelsőnek tartunk, melynek az anyagi és szellemi előhaladás minden ágára nézve megmérthetetlen üdvös befolyása. Mi e közlönyben a valódi népirodalom alapkövét, kezdetét látjuk, mi ha azelőtt egy évtizeddel történik, már eddig a magyar olvasóközönség száma legalábbis háromszorozva lenne. Mert ilynemű jól kezelt néplap teremti olvasóközönségét úgy a tudomány, mint szépirodalmi munkáknak, ez éleszti a nagy alvó {II-1-457.} tömeget a belső önképzés szükségességének öntudatára, a sajtó nagyszerű rendeltetésének felfogására” (Magyar Sajtó 1855, 136. sz. Budapesti újdonságok).

A „legalsó osztály” érdekei szem előtt tartásával bírálja A Magyar Nép Könyve szerkesztői elgondolásait is: „Igen tisztes, becses, tartalmas füzet – olvashatjuk egy másik, jelével (–) jegyzett glosszájában –, de engedjenek meg a nagy tekintélyű tudós, hazafi szerkesztők, kiket mód nélkül tisztelünk – egy szerény észrevételt. Ők a folyóiratot ’Népkönyvének’ címezik, tehát hinni tartozunk, hogy a nép számára akarják szerkeszteni, mely név alatt a legalsó osztályt értjük. Ha e népnek, mely alig tud valamit a kunyhója körén kívül eső rengeteg sokaságú, nagyobb érdekű tudni szükségesb dolgokról, ha e népnek mondjuk, a kávéról nyolc nagy lapon, a csokoládról dettó nyolc nagy lapon értekezünk – még pedig Johnston nyomán, – vajjon mennyit kell akkor olvasni annak a népnek, hogy példának okáért a történet, földírás, természettan stb. hasznos és ítélet-képző tudományokból is tudjon valamit? Mi nem vagyunk képesek a választást és az arányt helyesnek találni (…)” (Magyar Sajtó 1856. 7. sz. Budapesti újdonságok).

Megjegyzései legalább olyan jellemzőek, mint a velük kapcsolatos ellenvetések. „Alighogy mutatványlapunk megjelent – reflektál Szilágyi Virgil –, egyfelől a legjobb, másfelől a legrosszabb szándék tüstént néplappá akarta keresztelni ez ártatlan szépirodalmi és ismeretterjesztő közlönyt”. A Budapesti Viszhang – szögezi le – „népszerű olcsó lap – anélkül, hogy kizárólag az alsóbb osztályú népnek volna szánva”. Az „olvasni szerető, értelmes magyar közönséghez” szól, „s arra fog törekedni, hogy minden rendű, rangú, foglalkozású s mindkét nembeli olvasó találjon benne tanulságost és mulattatót” (Egy szó igazolásul. 1856. január 3., 1. sz.).

Salamon Ferenc pedig A Magyar Nép Könyvéről szólva éppen a Vajda által kifogásoltakat véli erényének: „Szerkesztők igen helyesen, ’nép’ alatt nem a nép legalsó osztályát értik. Annak egy irodalomban sem írnak, vagy oly műveket írnak, melyek kívül esnek az irodalmon. Minden művelt népnél azon értelemben veszik a népiest, melyben szerkesztők, kik programjokban többször kimondák: nem szükség a nép számára külön irodalmat teremteni; mert a nép – a nagy közönség. Az irodalom föladata nem leereszkedni bizonyos sértő hanggal, mely érezteti az olvasókkal, hogy gyermekekkel, tudatlanokkal van dolga. Emlékszem egy úri emberre, ki mindenkit egyaránt kendezett [Táncsics]. Azt hisszük ez is helyesebben fogta föl a ’népiest’, mint azok, kik kétféle irodalmat akarnak alkotni, egyiket az ’uraim’, másikat a ’hallják kigyelmetek’ számára. Szerkesztők már ildomosságból is óvakodnának kasztokat állítani föl az irodalomban, midőn a politikában már megszűntek (…)” (Budapesti Hírlap 1856. 15. sz.; Vajdával, illetőleg a Magyar Sajtó névtelen glosszaírójával vitatkozik. Vajda érveire visszhangzó ellenérvei mellett Csengery Johnston-fordításának védelmezése is erre utal: „miért volna bűn e szakban épen a legjelentősebb népszerű mű átdolgozásával gazdagítani irodalmunkat s gyarapítani a közönség ismereteit?” „S ha ez {II-1-458.} átdolgozás folytán már szólt a légről, vízről, földről, növényről, kenyérről, húsról: engedjék meg, hogy azon fejezeteket se hagyja ki, melyekben a kávéról, theáról, csokoládéról értekezik a tudós ángol)”.

A fenti nyilatkozatokból azonnal kitűnik: másként értelmezi a nép fogalmát, s ebből következően a néplap feladatát Vajda, illetőleg Szilágyi Virgil, Salamon Ferenc vagy A Magyar Nép Könyve szerkesztői. „Lapunkat – ismerteti mintegy a Vasárnapi Újság küldetését Jókai is – néplapnak neveztük, s mint értelmezte a ’nép’ fogalmát közönségünk, azt olvasóink lajstroma legjobban magyarázza, hol hazánk első grófi neveinek méltóságos címei mellett láthatók a becsületes mesteremberek s az egyszerű földmívelők nevei. Előttünk a ’magyar nép’ neve összetartó kapocs, nem pedig választófal a különböző osztályokra nézve.

Ezért nekünk minduntalan szem előtt kell tartanunk, miszerint lapjaink nem csupán egy osztály számára vannak írva, s törekednünk kell mindenik igényeit kielégíteni” (Új év kezdetén. 1855. január 7., 1. sz.).

Vajda – a Munkások Újságát szerkesztő Táncsiccsal, vagy a Nép Barátja ügyében levelező Petőfivel, Arannyal egyezően – népen a „legalsó osztályt”, a paraszt-, munkás-, iparos-tömegeket (az Önbírálatban ezt le is írja), néplapon a számukra szerkesztett orgánumot érti. Felfogása plebejus-demokratikus indítékú, s legtöbb egyezést az Arany Jánoséval mutat, azaz a negyvenes évek demokratikus törekvései ama változatával, amely a népet műveltségileg kívánta felemelni.

A Magyar Nép Könyve vagy a Vasárnapi Újság szerkesztői elképzelését – ezzel szemben – a nemzeti egység gondolatának Bach-korszak elején kreált koncepciója alakítja (és ők a modelljei Szilágyi Budapesti Viszhangjának is). Megfogalmazásukban a nép nemzetet jelent. Nép és nemzet fogalma az 1848-ban kimondott polgári jogegyenlőség következményeként az önkényuralom éveiben még inkább egybe mosódik az elnyomó osztrák hatalommal szemben bontakozó nemzeti egységfronttörekvések érveitől is támogatottan („szerkesztők már ildomosságból is óvakodnának kasztokat állítani föl az irodalomban” – emlékezzünk Salamon szavaira – „midőn a politikában már megszűntek”).

A forradalom előkészítése helyett – miként az 1848 előtt volt – a nemzeti egység létrehozása lesz a népiesség változott viszonyokhoz alkalmazkodó feladata irodalmunkban, sajtóéletünkben egyaránt. A germanizációs törekvésekkel szemben tömbbé szilárdult nemzet eszménye eleve időszerűtlenné teszi a társadalmi problémák felszínen tartását vagy ábrázolását. A nemzeti egység jegyében fogant „néplapok” egyik legfontosabb missziója éppen ez eszmény szolgálata lesz. Példa e téren is a Vasárnapi Újság. A csősz leánya című elbeszélés szerzőjének üzeni a lap szerkesztője: „Kérjük, hogy lapjaink számára ne válasszon ollyan kényes tárgyakat, mellyekben az egyik osztály bűnei s a másik szenvedései ollyan élesen vannak kitüntetve. Ha figyelemmel olvasá ön lapunkat, tapasztalhatta, hogy kezdettől fogva az egyszerű józan {II-1-459.} észt, és nem a szenvedélyeket izgató mesterkélt cikornyát követjük. Néplapnál az ilyen rosz hatást szül” (1855. június 24., 25. sz. Szerkesztői nyílt posta).

A politikai megfontolásoknak természetesen kezére játszanak a színvonal, az igényesség jogos vigyázóinak ellenvetései. A Penny Magazine-ok, a néplapok feltűntét őshazájukban, Angliában is az újságírás, az ismeretterjesztés nívóját féltők aggodalma kísérte. Nincs másként nálunk sem. Annál is inkább, mert a forradalom után megjelent „népkiadványaink” önmaguk voltak létük legfrappánsabb diszkreditálói. Gyulai, amikor arról ír: „Nem lehet célunk két irodalmat alapítani meg, egy népit s egy mást: nekünk csak egy kell, mely mint isten levegője, mindnyájunké legyen”, érvként – többek között – Vas Gereben tevékenységére hivatkozik: „Kérdezzétek meg csak a közönséget nem unta-é meg az egy húron játszást (…) azt a Vas Gereben-féle komédiázást a népivel, mi meggyalázza (…)” (Bajza összegyűjtött munkái. Értesítő, 1852. május 1., 38. sz.).

Arany – csakúgy, mint Vajda – 1848-ban, Petőfihez írt levelében, hitet tesz a külön a „kétkeziek” számára készülő orgánum szüksége mellett: „Emelni a népet az irodalomban lassan-lassan, nem oly mellékes feladat, hogy már a jelen időben tekintetet sem érdemelne. Ez úton akarnék én hatni, ez lenne elemem. Hiába írunk mi népverset az Életképekbe, hiába adunk ki pengő forintos Toldikat stb., a népre nem hatnak, de ha az ő olcsó – hihetően nagyon elterjedendő – lapjába írnánk, az nem lenne sárba dobott gyöngy. Ez a véleményem a néplapról”.

Ami pedig a mikéntet illeti: „Szerintem a jó néplap – írja ugyancsak Petőfinek – csak abban különbözzék más jó politikai vagy szépirodalmi laptól, hogy benne az iránycikkek, értekezések tárgya és nyelve a nép által érthető legyen, de azért azok folyvást a korkérdéseket fejtegessék, a versek a népiességig egyszerűek legyenek, de nem csupán népdalok, hanem kissé emelkedettebb költemények is, hogy általuk a nép ízlése nemesedjék, végre a hírek szinte oly modorban közöltessenek, hogy megértésökre ne kívántassék egyéb a józan természetes észnél s iskolán kívüli tapasztalásnál, hogy a közlő ne tegye fel olvasóinál előleges ismeretét a körülményeknek, honnan hírét meríti”.

Ám a Vas Gerebenek által kompromittált néplap-kísérletek és a Szépirodalmi Lapok fémjelezte gyakorlat Scyllája és Charibdise között nehéz utat találni. Annál is inkább, mert a Vasárnapi Újság és a vele egyívásúak nem az Arany meghatározta módon kívánnak néplappá lenni. Grófhoz, csizmadiához, doktorhoz, bábához szándékoznak egyszerre szólni, „hangot is kell találnunk – írja Kazinczy Gábornak Pákh – mely e tarka népséget egyesíteni, egyiránt érdekelni tudja. Se Toldy Ferenc, se Császár Ferenc, se Vas Gereben, ezt tudjuk, de hát ki? Ezt keressük.”

És amikor az alább következőket leírja, már azt is tudja, hogy nem sikerült megtalálniuk: „A Vasárnapi Újság – fejtegeti – néplap ugyan (a szó széles, általános értelmében), de nem népies lap; célja: (mint létének, használatának {II-1-460.} biztosító föltétele) a népszerűség, de nem népiesség (A „Hírmondó” című új néplap és a „Vasárnapi Újság”. 1858. november 14., 46. sz.).

A néplapok – legalábbis egyelőre – nem váltották be a „kevéssé tanult sokaság” művelődésén fáradozók elképzeléseit, s ebben a nemzet egészéhez szólás követelményét sugalmazó egységfront-törekvések, valamint a Vasárnapi Újság honi méretekben páratlan sikere (amely a vázolt problémák végleges és igényes, „össznemzeti” szintű megoldásának illúziójával kecsegtetett) egyaránt fékező szerepet játszott. A színvonalőrzők „lassanként a középrend közlönyévé képződtek”, mint a Vasárnapi Újság vagy A Magyar Nép Könyve, a Vas Gereben-féle Falu Könyvét vagy a Falusi Estéket modellként választókat pedig „az olvasni szeretők nemcsak megunják, de szégyenlik is” – a Vasárnapi Újság egyik vidéki levelezőjével szólva.

„Azon lapjaink és egyéb vállalataink – írja a Szépirodalmi Közlöny recenzense –, melyek a ’nép’ cége alatt jelennek meg, még mindig nem a szorosan vett népet tartják szem előtt; nem az ő számára, hanem inkább azon középosztály számára íratnak, mely áll a falusi lelkészek, tanítók, jegyzők s más honoratiorok s előkelő falusi gazdákból, és mely csak annyiban számláltatik a nép közé, amennyiben a közt forog, s mely úgyszólván a falusi értelmiséget teszi. A tulajdonkép úgynevezett nép, azon osztály, mely leginkább szűkölködik közhasznú s szükségszerű ismeretek nélkül, a szegény tanulatlan néposztály még a mai napig sem bír irodalommal, még a mai napig sem olvas (…)”

Pedig – vélekedik – „A nép éhezi az ismereteket, a lelki táplálékot, de nincs ínyére való eledele (…) Neki az egész úgynevezett népirodalom görögül van, amelyet nem ért. Más része meg nagyon is kedve szerint akar tenni, hízeleg neki, vagy nagyon is gyermeknek tartja, s mint ilyennel szokás bánni, bár elég hibásan, meséket, adomákat ad neki hasznos olvasmány helyett” (Táncsics Mihály: Bordács Elek, a gyalog árendás [Könyvismertetés]. 1858. június 10., 72–46. sz.)

Mondanunk sem kell, hogy ezek a megjegyzések az évtized derekától hangzanak el mind többször, a világgazdasági válság sújtotta esztendőkben, a nemzeti egységpolitikai törekvések elerőtlenedése idején. A Szent István Társulat 1855/56-os közgyűlésein javaslat hangzik el „egy különálló népirodalmi osztály” létrehívására, „mely csak is a nép szükségei- és értelmi fokához alkalmazkodva, csekélyebb tagsági díj p. o. egy pengő forint fejében, népszerű könyveket bocsátana közre” – jellemző módon – „a gonosz irányú sajtó ellensúlyozására”. Az ötlet ilyen formában nem talál meghallgatásra, de a Társulat „népkiadványaira” az előzőeknél nagyobb gondot fordít, példa reá a Majer István-féle István bácsi naptára.

1857. július 4-én megjelenik a Boross Mihály szerkesztette Kalauz (1857–59), 1858. nov. 16-án pedig Hajnik Károly lapja, a Hírmondó (1858–1860) első száma. Ezek már kizárólag a „kétkezieknek” készülnek. „Mi soha nem fogjuk feledni, hogy olvasóink nagyobb száma földmíves – jelenti ki Szerkesztői beköszöntőjében a Kalauz –, azért túlnyomólag fogjuk {II-1-461.} képviselni ezen érdekeket; de földmíves olvasóink viszont ne feledjék, hogy eke és könyv szépen megférnek (…)”.

„Bátran állíthatjuk – vallja programjában a Hírmondó –, hogy honunkban a nép minden igényeinek megfelelő néplap még nem létezik. – A ’Vasárnapi Újság’ bármily nagyszerű sikernek örvendjen is lassankint a középrend közlönyévé képződött. Többi néplapjaink vagy ugyanezen irányt követik, vagy nem felelhetnek meg eléggé céljoknak, mert a nép anyagi állapotát tekintve fölötte költségesek lévén, alig vannak 1000–2000 példányban elterjedve”.

A Kalauz és a Hírmondó, ha előzőiket felülmúlták is, mégsem lettek klasszikus értelemben vett néplapokká, mint például az angol filléres újságok „miket a szombaton délután hazatért munkás csak úgy éhez és szomjaz, nyal és fal” (Pákh Albert). Nem hódítottak meg „a magyar nép közt legalább 100 000 olvasót”, amiként a Hírmondó remélte. „A legelterjedtebb néplapnak csak tízezer előfizetője volt s van jelenleg” – panaszolja a Kalauz egyik cikkírója (Egy pár őszinte szó. 1857. december 19., 25. sz.)

Táncsics Mihály – éppen ezért – a néplapokat nem is tartja a népi ismeretterjesztés elsőrangú lehetőségeinek. „Hírlapjaink közül – állapítja meg – a Vasárnapi Újság és a Hírmondó legtöbb előfizetővel dicsekedhetnek, de mily csekély ezek előfizetőinek száma ahhoz képest, ahány vevője a naptáraknak van, mikor csak egyik-egyik kisebbféléből is 10–15 ezer elkel”.

„Az írók maguk adjanak ki naptárt – javasolja – és pedig háromfélét, egy kis, közép és nagy naptárt (…) Tagadhatatlan, hogy az Akadémia a nyelvet sükeresen míveli, a tudományokat ápolja, a hírlapirodalom sok ismeretet terjeszt; másnemű könyvek a közműveltséget fejlesztik, de teljes meggyőződésem szerint semmi sem mozdítaná annyira elő az egész magyar nép alsóbb rétegei közt az értelmiséget, mint a naptárak, ha irodalmunknak ezen ágát maga az írói testület kizárólag ragadná meg (…)” (Naptári irodalmunk. A Nép Újsága, 1859. december 11., 11. sz.).

Elgondolásaival ez időben nincs egyedül. A naptárak, kalendáriumok sokáig a népi ismeretterjesztés úgyszólván egyedüli hordozói voltak. A Vahot Imre vállalkozásai például, a Nagy Képes Naptár (1854) és a Magyar Nép Naptára (1855), modern tudományos elveket valló és a nép nyelvén is értő szerzői a „civilizált világ minden haladási mozgalmáról” tudósítják a „földművelők, gazdák, kézművesek, községi elöljárók” táborában keresett olvasóikat (Vahot egy, a korszerű tudományosság alapján álló Hasznos Ismereteket Terjesztő Társulatot akar létrehozni 1854-ben, de terve – a mostoha körülmények következményeként – csak szándék marad).

Naptáraink abszolutizmus kori népszerűségét csak növelte az a tény, hogy a publikációs lehetőségek korlátozott volta miatt jó ideig szinte uralták a könyvkiadást, megjelenési lehetőséget biztosítva számos, valóban színvonalas vállalkozásnak, mint a Friebeisz István szerkesztette Müller Gyula Nagy Naptára (1852–56), a Tóth Lőrinc-féle Nemzeti Képes Naptár (1857–58), a Színházi Naptár (1857) stb. E kiváló írói, szakírói erőket felvonultató {II-1-462.} kezdemények mind az irodalom, mind a tudományos és közhasznú ismeretterjesztés terén igényes termést szüreteltek.

A több tízezer vagy pláne százezer prenumeránst számláló magyar népújság eljövetele, amely az Arany János elképzelte módon „korkérdéseket” továbbít „a nép által érthetően” olvasói épülésére, tehát váratott még magára. Ám az évtized vitái azzal, hogy létének szükségét folyvást feladatként égették elmékbe és szívekbe, méltó erőfeszítéseket tettek majdani megvalósulása érdekében.