{II-1-511.} I. A konzervatív sajtó

FEJEZETEK

Midőn 1860-ban, az októberi diploma nyomán megnyílt a politikai cselekvés és szervezkedés útja, a politikai irányzatok, valamint az őket képviselő lapok nem világnézetük vagy a társadalmi kérdésekben elfoglalt álláspontjuk alapján csoportosultak, hanem közjogi programjuk szerint. Ez az 1860-as években még természetes és normális jelenség volt, hiszen akkor valóban a közjogi kérdés megoldása, az önálló nemzeti és állami lét feltételeinek biztosítása volt a legfontosabb feladat. Ennek megfelelően a konzervatív irányzatokat elsősorban az kapcsolta össze egymással, s az különítette el egyéb politikai irányzatoktól, hogy kezdettől fogva egyértelműen és határozottan a dinasztiával és Ausztriával való kiegyezés mellett foglaltak állást, s az említett célt az októberi diploma által nyújtott korlátozott alkotmányosság lehetőségeinek kihasználásával, legális eszközökkel, békés úton kívánták elérni. Azt, hogy a 19. század második harmadának hatalmi viszonyai és ütköző nemzeti törekvései között a magyar nemzet fennmaradása és a történeti magyar állam integritása csak Ausztriával szövetségben, a nagyhatalmi állást betöltő Habsburg-monarchia keretei között biztosítható – a liberálisok zöme is vallotta; abban sem volt lényeges különbség közöttük, hogy ezt a Monarchiát dualista alapon újjászervezve, két egyenrangú, belügyeiben önálló, alkotmányos állam szövetségének, uniójának szerették volna látni; a konzervatívok azonban a Birodalom egysége és nagyhatalmi állása érdekében kezdettől fogva szükségesnek vélték megadni azokat a közjogi engedményeket, amelyekre a liberálisok csak 1865-től kezdve mutattak hajlandóságot: elismerték a közös ügyeket, fenn kívánták tartani a király széles körű felségjogait, s ennek érdekében a kiegyezés előfeltételeként ismerték el az 1848-as közjogi törvények előzetes revízióját.

A konzervatívok egyaránt elutasították mind a februári pátens által képviselt alkotmányos centralizációt, mind a liberálisok „merev” 48-as jogfolytonosságát. Az 1848-as törvényekben szentesített polgári átalakulást – a feudális termelési viszonyok felszámolását, a rendi kiváltságok megszüntetését, a közteherviselést és a törvény előtti egyenlőséget – tudomásul vették, s nem zárkóztak el a politikai intézményeknek a polgári átalakulás követelményeihez alkalmazkodó korszerűsítésétől sem; erőteljesen bírálták azonban a 48-as átalakulás forradalmi módját, s gátat kívántak vetni a polgári forradalomban rejlő demokratikus tendenciák érvényesülésének.

{II-1-512.} Nem volt egységes a konzervatív tábor álláspontja az ország belső politikai berendezését, kormányzati rendszerét illetően. Az Európában egyedülállóan ősinek és eredetinek tartott magyar alkotmányt mindnyájan tisztelték, sőt csodálták, de abban, hogy annak ősi intézményei és elvei közül mit és milyen mértékben kell megőrizni s a változott viszonyok közé átmenteni, már megoszlott a véleményük. A municipalisták úgy vélték, hogy az 1848-ban hazánkba is átültetett nyugat-európai politikai intézmények – a parlamentáris kormányrendszer, a felelős minisztérium, s különösen a francia típusú kormányzati centralizáció – nem egyeztethetők össze az ősi magyar alkotmány szellemével, s mind a régi kormányszékeket, mind a megyei önkormányzatot fenn kívánták tartani, korszerűsített formában bár, de teljes 1848 előtti hatáskörének megőrzésével. A konzervatívok másik része ezzel szemben azon a nézeten volt, hogy a municipális autonómiát össze kell egyeztetni a modern polgári politikai intézményekkel, a parlamentarizmussal és a felelős központi kormánnyal. E kérdések körül az 1860-as években a konzervatív sajtóban is élénk vita folyt.

A konzervatívok szinte kivétel nélkül Széchenyi István követőinek és szellemi örököseinek vallották magukat. Eszményképüknek az 1840-es évek forradalommal szembeforduló és a Habsburgokkal kiegyezni törekvő Széchenyijét tekintették, s az ő példáját követve ők is mérsékelt, közvetítő középpárt létrehozásán fáradoztak, de sikertelenül. A magyar politikai vezetőrétegben nem sikerült széles, önálló pártot toborozniuk maguk köré, bár kétségtelen, hogy a liberális táborban igen sok híve volt nézeteiknek mind a municipális autonómia, mind a magyar nemzeti hegemónia fenntartásának, s ennek érdekében a politikai demokrácia korlátozásának kérdésében. A konzervatívok 1861-ben és 1865–66-ban egyaránt a felirati, illetve a Deák-párthoz csatlakoztak, hangot adva azonban annak centralista magjától eltérő nézeteiknek.

A konzervatív táboron belüli politikai véleményárnyalatoknak megfelelően a konzervatív sajtóban is többféle irányzatot figyelhetünk meg. A municipalista irányzat harcos szócsöve a Pesti Hírnök volt, míg a Független és a Magyar Világ a megyei önkormányzat és a parlamentáris központi kormány „kiegyezésének” szükségességét hirdette. Igen erős volt a konzervatív táboron belül a katolikus irányzat; ezt elsősorban a Lonkay Antal által szerkesztett Idők Tanúja képviselte, de egyre inkább „egyházias irányba” fordult a Pesti Hírnök is. Egyébként ez a két lap volt az, amely korszakunkban mindvégig fennállott, sőt 1868-ban egyesülve egészen a 20. század elejéig élt. A többi konzervatív lap inkább egy-egy közvetlen politikai cél szolgálatára alakult alkalmi vállalkozás volt, s egyikük sem élt egy esztendőnél tovább. Az 1862–63-as – főleg Forgách Antal kancellár által kezdeményezett – konzervatív kiegyezési kísérlet támogatására hozták létre a Vezér és a Független című lapokat, s ugyancsak a kiegyezés előkészítése volt a célja az 1865-ben indult Bécsi Híradó és Magyar Világ című napilapoknak. A konzervatív sajtó legfőbb politikai funkciója az 1860-as években az volt, hogy {II-1-513.} a részletkérdések sokoldalú tárgyalásával, s a mellette szóló érvek kifejtésével előkészítette a politikai közvéleményt a kiegyezésre. Bár a konzervatív lapok fontosnak vélték az arisztokrácia és a birtokos nemesség társadalmi és politikai vezető szerepének fenntartását az új, polgári Magyarországon, elég tág teret szenteltek a különböző polgári rétegek érdekeinek és kívánságainak tárgyalására is. Különösen színvonalas volt a legtöbb konzervatív lap gazdasági és irodalmi rovata. Az előbbiben jeles gazdasági szakemberek fejtegették a gazdaság modernizálásának, tőkés átalakulásának napirenden lévő kérdéseit, az irodalmi rovatokban pedig az ún. „irodalmi ellenzék” képviselőinek írásaival találkozunk, akik – Vajda Jánossal az élükön – elsősorban a társadalmi élet mindennapi jelenségeit, korszerű problémáit boncolgatták, s visszásságait tűzték tolluk hegyére.