{II-2-47.} 2. A KÖZÉP-KELET-MAGYARORSZÁGI HÍRLAPOK

A Debrecen – Nagyvárad– Kolozsvár-régió országosan is számottevő politikai erőt képviselt; e három város lakosságának együttes száma elérte Pest lélekszámának a felét, az iparral-kereskedelemmel foglalkozók és az értelmiségiek viszonyszáma, alig maradva el a pesti mögött, 18 és 22%, illetve 5 és 9% között helyezkedett el. A lakosság kulturális színvonala megközelítette a főváros fejlődési ütemét és eredményeit, így a magyarul olvasni tudók aránya, messze az országos átlag előtt járva, megegyezett a fővárosi mutatókkal. A városok jelentős hagyományokkal rendelkező és hasonló szellemiségű főiskolái (református hittudományi intézetei és jogakadémiái), továbbá gimnáziumai e régiót a közéleti érdeklődés tekintetében az ország legfejlettebb kulturális körzetei közé emelték. Ami pedig a lakosság nemzetiségi összetételét illeti, a három nagy városban a túlnyomó többség nemzetisége magyar volt, s ez a korszak Budapestjéről még nem mondható el. Az olvasni tudók aránya (a potenciális olvasóközönség) a 7 éven felüli lakossághoz viszonyítva 70–80%-ot tett ki, ezen belül a magyar anyanyelvűek 85 és 95%-kal jártak az élén. A vidéki sajtó itt az eredendően magyar vagy a fővárosinál gyorsabban magyarosodó, s ezért politikai súlyában is jelentős polgárság támogatásának köszönhette megerősödését.

A politikai lapok kiadásában néhány jó nevű vállalkozó, például a nagyváradi Hügel Ottó, a debreceni Csáthy Károly mellett olykor közvetlen szerepet játszott a helyi polgárság: így az 1860-as években több debreceni lap (Hortobágy, Alföldi Hírlap) kiadójaként a polgárság egyik társadalmi szervezete, a „Színügyegylet” szerepelt. A politizáló földbirtokosság-nemesség a sajtóvállalkozások szervezésében nem vállalt közvetlen szerepét. Az 1860-as évek időszakában kialakuló hírlapírói-szerkesztői gárda főként a helyi polgárság és értelmiség politikai ambíciót tápláló tagjaiból szerveződött, akik közül a legtevékenyebbek az ügyvédek, a közigazgatási tisztviselők, a tanárok és a főiskolai hallgatók voltak. A lapok szerkesztését kezdetben eredeti foglalkozásuk, ügyvédi irodájuk, tanári állásuk fenntartása mellett végezték. Oláh Károly, a Debreczen szerkesztője lapjának indulásakor a „Tisza” Biztosító Társaság és Jelzálogbank jogtanácsosa, Szabó Antal, a Debreczeni Lapok, a Debreczeni Ellenőr szerkesztője polgári iskolai tanár, K. Papp Miklós, a kolozsvári Magyar Polgár szerkesztője nyomdatulajdonos, Sólyom-Fekete Ferenc és Juhász Gyula, a Bihar szerkesztői ügyvédek voltak.

A kiegyezés évében Debrecenben egyetlen hetilap, az 1861 óta megjelenő Hortobágy működött. Szerkesztője Sárváry Elek – Sárváry Pál, neves kollégiumi professzor unokája –, az Első Magyar Általános Biztosító Társaság életbiztosítási felügyelője, főmunkatársa Szana Tamás – aki épp ekkor végzi el a debreceni jogi akadémiát –, kiadója a debreceni „Színügyegylet” volt. A Hortobágy azonban 1867-ben mindössze néhány hónapig jelent meg, kiadója július 1-én Alföldi Hírlap címmel új politikai hetilapot indított, amelynek szerkesztői teendőit Telegdi Kovács László ismert helyi ügyvédre, {II-2-48.} az 1860-as évek elején már működő hírlapíróra bízták. Az Alföldi Hírlap megindulásával egy időben a lap nélkül maradt Sárváry Elek is újabb vállalkozásba kezdett (Debreczeni Lapok). E két újság csupán helyi jelentőséggel bírt, az 1869. július 1-én induló, heti öt alkalommal megjelenőDebreczen politikai hatása viszont messze túllépte a város határait. A baloldal leghosszabb életű, jól szerkesztett lapjává vált. Helyi baloldali laptársaival, az Alföldi Hírlappal és az 1874. június 1-én induló balközépi hetilappal, a Debreczeni Ellenőrrel a városi és környékbeli hírlapolvasó közönség többségét, főként a kispolgárságot befolyásolta.

A Debreczen elsősorban neves szerkesztőinek–1869–1874 között Oláh Károly, illetve mellette egy ideig Borostyáni Nándor, 1875-től pedig P. Szathmáry Károly – köszönhette színvonalát és országos hírnevét. Személyes és politikai kapcsolatok révén elsősorban A Honhoz kapcsolódott. A Hon több munkatársa rendszeresen publikált lapjain, így: Csávolszky, Törs Kálmán, Mocsáry Lajos, Mende Bódog, György Aladár. Hasábjain nem csak helyi ügyekről volt szó, a Debreczen országos jelentőségű ügyekben is illetékesnek érezte magát. Tisza vonalánál radikálisabb ellenzékiséget tartott célszerűnek: „Küzdeni kell a 67-es állapotok megváltoztatásáért, … mely a kétlelkűség, habozás és álszabadelvűség politikáját emelte kormányra” –vallotta egyik szerkesztője. (Debreczen. 1870. május 2.) Nem csekély számú külpolitikai tárgyú cikket hozott, rendszerint a szerkesztők tollából. Tisza fúzióhoz vezető taktikai lépéseit nem követte, a Csávolszky-féle frakciót támogatta és végül a Függetlenségi Párt mellé állt.

A balközép másik fontos vidéki közlönye, a Bihar 1867. június 15-én indult meg Nagyváradon. Kiadója, Hollósy Lajos kezdetben hetenként kétszer, 1872-től négyszer jelentette meg. Szerkesztője Sólyom-Fekete Ferenc nagyváradi ügyvéd, Tisza Kálmán közvetlen munkatársa, a balközép programnyilatkozatának, a „bihari pontok”-nak egyik megfogalmazója lett. Később, mivel őt törvényszéki elnökké nevezték ki, Juhász Gyula ügyvéd és Tomsek Ferenc követték a szerkesztői poszton. A Bihar a fúziót előkészítő politikai tárgyalásokig – csekély önállóságról téve tanúbizonyságot – fenntartás nélkül követte Tisza politikai pálfordulásait. A balközépi ellenzéki politikát támogató vármegyei nemességre támaszkodott, s mint a lap címe is kifejezte, szerkesztési módjában, cikkeiben és irányvonalával ennek a megyei (és nem városi) közönségnek a szemléletét tükrözte vissza.

Ezzel szemben az 1870 júliusában Hügel Ottó kiadásában és Báttaszéki Lajos ügyvéd szerkesztésében megjelenő Nagyvárad főként a városi olvasókra figyelt. Későbbi szerkesztője, Rácz Mihály azon a véleményen volt, hogy egy politikai lap „akkor lehet jó, ha hasábjait a nagy közönség maga írja tele”. A Nagyváradban valóban az egész akkori helyi értelmiség publikált: találkozhatunk Bodor Károly, Lukács Béla, Gyalóky Antal, Bevilaqua Rudolf, Dus László, Ábrányi Kornél, Ember György, Stark Antal, Sólyom-Fekete Ferenc, Hlatky Endre, Rádl Ödön, Várady Zsigmond nevével. A lap előszeretettel foglalkozott a városi oktatás, a könyvtár, a népnevelés ügyével {II-2-49.} „A politika határozott és tökéletes kizárásával” kezdte pályafutását. „Föl-és lefelé független működésében csak az igazság absztrakt elveit fogja irányadóul szem előtt tartani” – fogalmazta meg saját elveit. „Szóval a napi sajtó magasabb, nemesebb feladatának törekedend megfelelni, mely nemcsak abból áll, hogy az olvasónak pikáns adomát, friss újságot szolgáltasson, hanem … a társadalmi intézmények figyelemmel kísérésében összpontosul.” (Nagyvárad. 1871. április 1.) Kezdetben tartózkodott attól, hogy politikailag határozottan elkötelezze magát, később, 1879-ben viszont ez a lap is Tisza irányvonalának rendelte alá magát.

Báttaszéki Lajos egy év elteltével kilépett a Nagyvárad szerkesztőségéből, és új lapot indított Biharmegyei Közlöny címmel. A mutatványszámban azt ígérte, hogy hírlapja „a XIX. század szabadelvű nézetei, a munka, a szabad ipar, az egyéni szabadság, a vallások egyenjogúságának leend szerény előharcosa”. Nagyobb részben valóra is váltotta ígéretét, lapját liberális szellemben szerkesztette; nagy hangsúlyt kapott az ismeretterjesztés, eredménnyel járó pályázatot hirdetett a magyar és román népköltészet összegyűjtése érdekében. Részt vett a várospolitikában, mozgalmat indított egy állandó városi színház létesítéséért, pályadíjat tűzött ki Nagyvárad történetének megírására. Lapja kétségkívül a nagyváradi polgárság egyik legkedveltebb orgánuma lehetett.

Az egyértelműen kormánytámogató lapalapítási kísérletek sem Debrecenben, sem Nagyváradon nem jártak sikerrel. A debreceni Tiszavidék (kiadója ifj. Csáthy Károly, szerkesztője Kóla János ügyvéd) 1872-ben alig érte meg az elindulását követő nyolcadik hónapot, Hügel Ottó újságja, a Nagyváradi Lapok (szerkesztője Sipos Árpád jogakadémiai tanár) pedig mintegy két és fél éves működés után 1870 végén szűnt meg. A Debrecen – Nagyvárad régióban az 1875-ös fúzióig a baloldali-ellenzéki lapok túlsúlya érvényesült. Kolozsvárott a kiegyezés évében már tizenkettedik évfolyamába lépett Erdély akkori legnépszerűbb, hetente háromszor megjelenő magyar nyelvű lapja, a Kolozsvári Közlöny. Szerkesztő-tulajdonosa, Dózsa Dániel morális tisztasággal képviselte a kor politikai eszméit, tisztelettel viseltetett politikai ellenfelei iránt. Azonban hamarosan háttérbe kellett vonulnia, mert az erdélyi konzervatív, jobb híján ugyancsak a Deák-párthoz csatlakozó politikusok sorvadó lapjukat, az Uniót 1869 közepén beolvasztották a Kolozsvári Közlönybe, s az előbbi tulajdonos-szerkesztőjét, Sándor Jánost állították az egyesített lap élére.

A Kolozsvári Közlöny azonban nem tudta helyét megtalálni az új viszonyok között. Részint azért, mert veszélyes versenytársa támadt a tartalmában gazdagabb, 1867-ben meginduló, balközépi-ellenzéki Magyar Polgárban. Az előfizetők átpártolásában megítélésünk szerint az is tükröződött, hogy a politizáló erdélyiek fokozatosan kiábrándultak abból a Deák-párti politikából, melyhez nagy reményeket, az egész országrész közeli felvirágzását fűzték. A közeli fellendülés helyett azonban még magának az uniónak a teljes végrehajtása is egyre késett. Mutatja a politikai kiábrándulás folyamatát az {II-2-50.} a tény is, hogy míg 1867-ben a 75 erdélyi képviselő közül még csak öt volt ellenzéki, számuk az évek során több tucatra nőtt.

A Kolozsvári Közlöny már a kiegyezést követőévben megpróbált kitörni az állandó kormányt-támogatás kényszeréből. Szerkesztője megkísérelte, hogy a kormány bizonytalan és egyre népszerűtlenebb politikai gyakorlatától elhatárolja magát; „lapunk nem kormánylap, sőt még lekötelezett pártlap sem, mert minket nem a jobboldali párt alapított meg és tart fenn, hanem Erdély intelligentiája”. (Kolozsvári Közlöny. 1868. március 10.) Előfizetőinek száma mégis csökkent; nagy kiadói deficittel és mindössze kétszáz előfizetővel lépett az 1871-es esztendőbe. Tulajdonos-szerkesztőjének támogatást kellett keresnie. Kezdetben az erdélyi katolikus autonómia szerveződésének vitáihoz kapcsolódva bocsátotta lapját a klérus rendelkezésére, majd amikor az autonómia egyelőre lekerült a napirendről, az időközben fél íven, hetente háromszor reggel és háromszor este megjelenő, tehát napilappá váló kiadvánnyal a várospolitikai harcokba kapcsolódott be. Kolozsvár közéletét a hetvenes években ugyanis a városi igazgatás évekig húzódó újjászervezése foglalkoztatta. Két párt alakult; a „40-esek” pártja, mely protestáns színezetű volt s élén Nagy Péter református püspök állott, és a „36-osok” pártja, katolikus színezettel, Simon Elek dúsgazdag ügyvéd, a későbbi polgármester vezetésével. Sándor János tengődő lapjával az utóbbiak szolgálatába állt, s így valójában arra kényszerült, hogy egy városi rovat kedvéért deficites lapot tartson fenn. Az ekkor már egész íven megjelenő újság nem is tartalmazott mást, mint igen szellősen elhelyezett hirdetéseket s némi, a laptársaktól kiollózott híranyagot. (A „40-esek” orgánuma az 1871-ben frissiben alapított Kelet lett, a Magyar Polgár pedig a „36-osokkal” rokonszenvezett.) A Kolozsvári Közlönyön nem segített a helyi szubvenció sem. A szerkesztő még megírhatta utolsó kétszáz előfizetőjének „leleplezéseit” pártfogóinak viselt dolgairól, de lapját végül 1873 szeptemberében be kellett szüntetnie.

A balközép erdélyi lapja, a Magyar Polgár 1867 márciusában indult. Nem volt könnyű dolga, hiszen Erdélyben még évekig az abszolutizmus kori sajtórendszabályok maradtak érvényben. Az elkészült lapot kihordás előtt be kellett mutatni, s a hatóságok utasítására több alkalommal újra kellett nyomni, még a perbefogást sem kerülhette el. Pedig politikai állásfoglalásaiban korántsem a Magyar Újsághoz, hanem inkább A Honhoz hasonlított. Tartalmát, rovatait tekintve vitathatatlanul az ország legjobb vidéki politikai lapja volt, sőt a fővárosi lapokkal is állta a versenyt, mivel nem azok utánzására törekedett. Programját sikerrel valósította meg. Pesten sokak idézték, s Erdélyben e lapnak volt a legtöbb előfizetője, sok olvasója volt Romániában, járatta Kossuth is. Táviratok, megyei és városi tudósítások, levelezés és közgazdaság alkotta a „helyi” részt, „Mi újság túl a Királyhágón?” rovatcím alá foglalták a magyarországi és európai híranyagot egyaránt. Állandó– és színvonalas – vezércikk és tárca gazdagította a lapot.

A balközépi politikai sajtóban különösen ritka öntudatos polgári hangvétel, amely a szerkesztésben és a hangvételben is érvényesült, elsősorban a {II-2-51.} tulajdonos-szerkesztő, K. Papp Miklós érdeme. (A szerkesztés jellemzőjeként még megemlíthetjük, hogy a Magyar Polgár 1872-től nemcsak hátoldalán, hanem első oldalán is reklámokat hozott. A magyar sajtóban páratlan újítást feltehetően a Times inspirálta.) K. Papp Miklós örmény kereskedő családból származott, kereskedő, nyomdatulajdonos, kiadó, politikus, városi vezető és történész volt egy személyben – s egyik foglalatosságában sem tekinthetjük műkedvelőnek. Értékes történeti forrásokat tárt fel és adott ki Történeti Lapok című forráskiadó folyóiratában, amelyet 1875-től a Magyar Polgár mellékleteként küldött széjjel. A szerkesztésben Mátray Ernő, a kitűnő publicista volt a segítőtársa, rajtuk kívül Molnár Antal, Herman Ottó, Pestről Hegedüs Sándor írták a vezércikkeket. A főmunkatárs Jakab Elek történész névvel írott cikkekkel inkább csak a tárcarovatot gazdagította, P. Szathmáry Károly „Fővárosi Levelek”-kel jelentkezett, Moldován Gergely a román sajtó állandó szemlerovatát írta.

1869 végén már ezer előfizetője volt a Magyar Polgárnak, s a szerkesztői üzenetek rovatából is kitűnően különösen sokan olvasták a közeli kereskedővárosokban, Kolozsvárt, Szatmárnémetiben, Szamosújvárt. 1870-ben a porosz – francia háború kitörésével Erdélyben is fokozódott a hírlapok iránti érdeklődés, ettől kezdve az eddig hetente háromszor kiadott Magyar Polgár délutánonként naponta megjelent. „Lapunk a legelső magyar napilap ezen elszigetelt kis országrészben” – hirdették büszkén.

K. Papp Miklós napilapját egy önmagában is figyelemre méltó, hetente megjelenő néplappal, az 1873. január 5-én először kiadott Jónás Lapjával társította. Vállalkozását támogatták a baloldali-ellenzéki képviselők, így Tisza Kálmán is; Bartha Miklós, Orbán Balázs, Szentiványi Árpád, Ugron Gábor beléptek rendes munkatársai közé. A Jónás Lapja a Magyar Polgárt egészítette ki; a választóközönség azon szegényebb, kevésbé művelt rétegét kívánta informálni, amely kívül esett a napilapok hatókörén, hiszen nem tartozott azok előfizetőinek táborába.

1871-től, mint már említettük, egyetlen helyi versenytársa volt csupán a Magyar Polgárnak, ez pedig a városi politika egyik pártjának orgánumaként megindított s korszakunk végéig fennmaradó Kelet. A Kelet hamar túltekintett a város határain, a kormány és a kormánypárt támogatására vállalkozott; és nem állíthatta magáról szerkesztője, Szász Béla, hogy könnyű dolga lett volna. Amikor elkezdte működését, ellenfele, a Magyar Polgár már népszerűsége csúcsán állt, Deák-párti laptársai viszont sorra csődbe jutottak; a kormány politikájának támogatása nem volt túl jó ajánló levél az erdélyi közvélemény előtt. Ennek ellenére a Kelet Erdély közéletében éveken keresztül jelen tudott lenni. Meg-megújuló heves támadások sorozatát zúdította a parlamenti ellenzékre. A legkevesebb, amivel az ellenzéket vádolta, az volt, hogy megzavarja a békés, alkotó munkát. Amikor a baloldali Magyar Polgár a kormányt bírálta, mert halogatja Erdély közigazgatási reformját, azzal utasította vissza, hogy „reformmunkálatainkhoz a baloldal nem járul hozzá cselekvőleg, gáncsol és rosszall mindent, ha Erdélyben még van valami {II-2-52.} rendezetlen állapotban, annak nagyrészben maga a baloldal az oka”. (Kelet. 1871. január 21.) Ezek a kiélezett viták, melyek általában is jellemezték a vidéki lapokat, logikusan következtek az adott körülményekből, ugyanis a mindinkább kormányellenessé váló erdélyi közhangulatot csak rendkívül radikális hangvétellel lehetett egy mérsékelten kormányt támogató hírlapi programnak megnyerni. A választott taktika sikeresnek bizonyult. A Kelet az első negyedév után büszkén állíthatta, hogy az eltelt rövid idő alatt Kolozsvár egyik legnagyobb példányszámban megjelenő lapjává lépett elő.

A Keletnek az biztosított olvasói hátteret, hogy a közönség jelentős része nem tekintette kormányképesnek az ellenzéket. Emellett mindenki számára nyilvánvaló volt, hogy Erdély reformját csak egy országos kezdeményezés részeként, a kormány támogatásával hajthatják végre. De a Kelet sem rejtette véka alá a kormány erdélyi politikája miatt érzett csalódását és rosszallását. A megjelenését követő év nyarán már arról panaszkodott, hogy sem a kormány, sem a pártok nem foglalkoznak kellő figyelemmel az erdélyi viszonyok rendezésével, pedig „jogot szerzénk arra, hogy a haza, gyógyírul a nehéz harcban nyert sebekre, velünk a béke áldásait, az eljött jobb idők örömeit éreztesse”. (Kelet. 1872. augusztus 29.)

Az erdélyi sajtó híven követte az országos politika irányváltozásait. Figyelemre méltó viszont az a sajátossága, ahogyan felkarolta és erősítette a speciális, korántsem annyira államjogi, mint inkább a gazdasági-társadalmi elégedetlenségből fakadó erdélyi ellenzékiséget. Az 1875-ös pártfúzió éppen idejében jött ahhoz, hogy ezt a növekvő ellenzékiséget levezesse. Mindkét irányzat sajtója örömmel és reménykedve köszöntötte a pártfúziót, Tisza Kálmán miniszterelnökségét.