4. A KORMÁNY HIVATALOS SAJTÓJA

A kiegyezés utáni magyar kormányok hivatalos lapja, a Budapesti Közlöny 1867. március 12-én jelent meg először. Előbb Emich Gusztávnál, majd az Egyetemi Nyomdában, végül 1868. október elsejével kezdődően az Athenaeum Nyomdában készült. A lap élére felelős szerkesztőként Salamon Ferencet állították. Salamon a passzív rezisztencia időszakában a Deák körül csoportosuló személyiségek közé tartozott; tíz éven át (1857–67) a Pesti Napló munkatársaként dolgozott. A politikai rovatot az emigrációból hazatért Gyurmán Adolf, az 1848-as Közlöny hajdani szerkesztője vezette.

Salamon kinevezése oly hirtelen és váratlanul történt, hogy kezdetben sem a lap szerkezete, sem a nem hivatalos rész tartalma nem lehetett olyan, amilyet a szerkesztő elképzelt. Néhány szám után azonban létrejött az a belső tagolódás, amely a Budapesti Közlönyt később jellemezte. Eszerint a lap két nagy egységből (hivatalos és nem hivatalos rész) állt: a hivatalos rész a törvényeket, miniszteri rendeleteket, kinevezéseket hozta, igen gyakran kivonatokat közölt a hasonló rendeltetésű, bécsi Wiener Zeitungból: a nem hivatalos rész számos kisebb rovatra bomlott: ezek között a legterjedelmesebb az országgyűlésről szóló beszámoló volt, a többi főként más, hazai és külföldi hírlapból átvett anyagot tartalmazott, általában minden kommentár nélkül. E rovatok közül a jelentősebbek: a „Bécsi dolgok”, illetve „Bécsi tudósítások”, „Külföld”, „Napi hírek”, „Egyletek és társulatok”. Az utolsó oldalon az árverésekről, csődökről szóló félhivatalos értesítések foglaltak helyet.

A Budapesti Közlöny szerkesztője elképzelése szerint nem lehetett csupán rendeletek és hírek egyszerű gyűjteménye, hanem feladata volt az is, hogy a közműveltség „hű és munkás szolgálója” legyen. Ez az elképzelés elsősorban a tárca-rovatban valósulhatott meg. Salamon szerint a politika fogalma kitágult, így a külügyek mellett „politika lesz a természettudományok haladása is, amely a gazdaság és az ipar fejlesztésére oly nagy befolyású”, sőt a {II-2-64.} politikusoknak szükségük lesz megbízható történettudományi ismeretekre is, hiszen az „egyben-másban uralkodó tévedések többnyire történettudománybeli tévedésekből erednek”. Úgyszintén politikai jelentősége van a szépirodalom és a többi művészet fejlődésének, és ezen a téren különösen sok a pótolni való, mivel – mint írta – „politikai journalistikánk eddigelé kevesebb figyelmet fordított erre, mint a dolog megérdemelte volna, sőt mint viszonyaink közt megengedhető lett volna”. (Budapesti Közlöny. 1867. március 15.)

A kormány hivatalos lapjának a felvázolt programtervezet ad hangsúlyozott jelentőséget. Úgy látszott, Salamon meg is tett mindent e cél megvalósítása érdekében. A történész szerző elsők között vállalkozott a tárcarovatban hosszabb, tizenhárom részes cikk megírására „Az 1741-iki koronázó országgyűlés”-ről; gondolatmenetének középpontjában annak a bizonyítása állt, hogy a magyar rendek jelentős része már 1741-ben független magyar minisztérium felállítását kívánta. Terjedelmes, historizáló, ugyanakkor komoly tudományos apparátussal megírt munkájával a pragmatica sanctión túl újabb történeti-jogi érvvel kívánta segíteni a kiegyezésről folyó vita magyar résztvevőit.

A tárcák másik csoportja a közműveltség alkotóelemeit tette vizsgálat tárgyává. Bartalus István „A magyar egyházak zenéje a XVI–XVII. században” címmel írt öt részből álló tanulmányt, amelyet később az „Újabb zeneköltészetünk” sorozat követett. Színvonalas irodalomkritikák jelentek meg a kor irodalmi nagyságainak műveiről, Arany János Összes Költeményeinek új kiadásáról, Gyulai Pál Vázlatok és képek című munkájáról, amelyeket Szász Károly és Arany László írt. Emellett Szász Károly figyelemre méltó színházi kritikákat és drámaelméleti cikkeket jelentetett meg. A közép- és egyetemi szintű oktatás problémáit, a tankönyvek alacsony színvonalát ugyancsak gyakran az olvasók figyelmébe ajánlották. A tárcák között számos nyelvművelő tanulmány is megjelent: a „Rontsuk a nyelvet, ahogy lehet” című sorozat neves tudósok, így a jogász Pauler, a közgazdász Kautz Gyula magyartalan, körmönfont stílusát is kritizálta. A híres nyelvész, Szarvas Gábor nagy szigorral elemezte a köznyelv és a tudományos szakirodalom stílusficamait.

A tárcarovatban a szerkesztő arra is talált módot, hogy a saját elképzeléseivel rokon törekvéseket támogassa: elsősorban a Budapesti Szemle anyagát ismertette.

Rövid másfél éves időszak után a tárcák színvonala csökkent, a rovat tematikailag egysíkúvá vált, és ezzel párhuzamosan megnövekedett az informatív jellegű külpolitikai anyag mennyisége. Salamon koncepciója egy újfajta kormánylapról, amely végeredményben a politika pozitivista jellegű átértelmezéséből indult ki, visszhang nélkül maradt, mivel a hazai politikai vezetőréteg még mindig nemesi hagyományokra támaszkodó jogi szemlélete és igénye e kétségkívül modern kormánypolitikai elvekkel nem találkozhatott. A Közlönyt így is sok támadás érte, különösen a középbal részéről, amiért a hivatalos hírek mellett politikai részt is tartalmazott, amely a kormány {II-2-65.} törekvéseit az ellenzéki adófizetők filléreiből támogatja. A lap ugyanis évről évre jelentős deficittel küzdött. Külön támadták a kormányt (főként a képviselő-kiadó-szerkesztő Jókai Mór) azért, mert nem a legkedvezőbb kiadói ajánlatot fogadta el, hanem ragaszkodott az Athenaeumhoz. A korszak végén Tisza Kálmán kormányra jutásával a lap nem hivatalos része meg is szűnt, s ezzel – bár a leghosszabb életű magyar lapnak bizonyult – kivált a politikai lapok sorából.