5. KÖZVÉLEMÉNY ÉS NYILVÁNOSSÁG A HÍRLAPIRODALOM KIEGYEZÉSI VITÁJÁBAN

A kormánypárti sajtó – elsősorban a Pesti Napló– a kiegyezés megkötésekor hírlapi vita középpontjába került. A vitában a sajtónyilvánosság számos jellemző vonása előbukkant és a kiegyezés létrejöttének jogi-politikai sajátosságai is reflektorfénybe kerültek. A sajtóvita Kossuth Lajos politikai leveleinek publikálásával kezdődött.

Az osztrák – magyar kiegyezés előzetes tervezetét, az 1867-es bizottság „közösügyi munkálatá”-t már több hete vitatta a magyar képviselőház, amikor Kossuth Lajos a képviselők többségének álláspontja miatt érzett felindulásában a tervezett kiegyezésről levelet küldött e tábor szellemi vezérének Deák Ferencnek.

Nyílt levelének megírására néhány híve – Irányi Dániel és Simonyi Ernő – kérte fel, az ő ösztönzésükre írta le véleményét az első olvasásban elfogadott törvényekről és azok várható hatásáról. S mivel híres levelében az egész magyar nemzethez kívánt szólni, annak másolatát egyidejűleg megküldte Böszörményi Lászlónak, a Magyar Újság szerkesztőjének. Böszörményi lapjának május 26-i számában közölte a levelet, ahonnan azután más lapok is átvették, sőt a Pfeifer-cég különlenyomatban is terjesztette, és közel 50 000 példányt adott el belőle. Német nyelven szintén kinyomtatták, hogy a városok német polgárai is olvashassák. Az utókor által Cassandra-levélnek nevezett irattal a reformkori Pesti Hírlap szerkesztője politikai elképzelései érvényre juttatása érdekében új hírlapi műfajt honosított meg, amikor eleve sajtóbeli megjelenésre szánt „nyílt-levelet” írt, amely a magánlevél intim hangnemét az újságcikk racionális okfejtésével egyeztette. A „nyílt-levelek”– a Deáknak szólót még számos követte – a közvélemény kritikai szellemű újjászervezését nagy mértékben elősegítették, így jelentőségük nemcsak a kiegyezésre vonatkozó kritikai tartalmukban rejlik, hanem szerepük van a hazai sajtónyilvánosság kialakításában is.

A Deáknak címzett első nyílt-levélben Kossuth a kiegyezés alapeszméjét kifogásolta. Megítélése szerint ugyanis az a magyarság jövőjét és az európai polgári demokratikus átalakulásban vállalt szerepét veszélyeztette. Régi barátját súlyos tévedésekben marasztalta el: „a magyar nemzet még bukásában is azon öncélú, életerős tényezők közé lőn sorolva, melyekkel az európai {II-2-66.} történelem progressusában számolni lehet, számolni kell, s melyeknek a történelem logikája jövendőt ígér, hacsak a historia önálló tényezői sorából öngyilkos kézzel maguk magukat ki nem törlik.” (Magyar Újság. 1867. május 26.)

Kossuth a kiegyezés problematikájával nem 1867 tavaszán foglalkozott először. Már 1866 végén, az országgyűlés újbóli összehívásakor figyelmeztetni kívánta a közvéleményt a kiegyezés megkötésének veszélyeire. 1866 novemberében indította el az egyezkedést bíráló politikai lapját, amelynek címéül nem véletlenül választotta a Negyvenkilenczet. A lappal politikai programot óhajtott adni az ellenzéki tábornak. Ez ügyben több alkalommal levelet váltott legmegbízhatóbb munkatársával, a szerkesztésben segítőjével, Helfy Ignáccal, akit gyors munkára ösztönzött, mert, mint írta, „összejő Pesten az országgyűlés – s a párt irány nélkül áll – s életjel nélkül engedi át a tért az ellenfélnek”. A lap megjelentetése körül tett fáradozásait azonban mégsem koronázta siker, technikai, valamint pénzügyi okok miatt csupán néhány szám jelent meg. Politikai hatása is valószínűleg csekély lehetett.

Minden addiginál jelentősebb visszhangja, sőt átütő ereje volt viszont a néhány hónappal később keletkezett „nyílt-levelé”-nek, a Budapesten megjelent Cassandra-levélnek. A levél a hazai, kiegyezéspárti politikusok számára igen kellemetlen pillanatban érkezett. A kiegyezés tervezetét a képviselőház 1867. március 30-án első olvasásban jóváhagyta – második alkalommal május 29-én szavaztak róla –, és az épp akkor a főrendiház asztalára került; már folytak az előkészületek a koronázási hitlevél megfogalmazására is, amelyről pedig a képviselőház valamivel később, június 2-án szavazott. Alig néhány nap múlva került sor a koronázásra. Már ezért sem különös, hogy a kiegyezéspárti lapok a nyílt levélre oly éles hangnemben reagáltak. Szinte mindegyik felszisszent a levél időzítése miatt, mert érezték, hogy az megzavarhatja a koronázás fényes ünnepségeit. A konzervatív klérus lapja, az Idők Tanúja így írt: „meg kell vallani, hogy a közelgő nagy nemzeti ünnepély, ha külső fényéből, pompájából nem is veszít, a kedélyeket mégsem találja azon hangulatban, mely e levélnek és az ennek folytán újra felkerekedett izgatásoknak elmaradtával a nemzet örömét általánosabbá, derültebbé varázsolhatta volna.” (1867. június 2.) Az újabb Kossuth publikációtól tartó Kemény a koronázás előtt óva intette a lapkiadókat minden „izgatástól”. Deák a változott közhangulat hatása alatt a koronázási ünnepség megzavarásától tartott.

A kormányt támogató Magyarország is közölte Kossuth e Franciaországból küldött levelét – az olvasók nagy érdeklődését észlelve nem volt más választása –, ugyanakkor hosszan bizonygatta, hogy a közvélemény nagyobb hányada Deákkal ért egyet. És ha ez utóbbi nehezen volt bizonyítható, legalább arról próbálta meggyőzni olvasóit, hogy Kossuth álláspontja korszerűtlen, mivel ő a „múlt olyan álláspontját” foglalja el, melyet „a pragmatica sanctio alapján álló nemzet már elhagyott; az egész ország értelmiségének zöme… nem osztja nézetét”. (Magyarország. 1867. május 28., augusztus 30.)

{II-2-67.} A polémiát a kiegyezést támogatók részéről az „újliberálisok” újságja, az 1848 május 28-i száma nyitotta meg, melyben a vitacikket Pulszky Ferenc írta, Deák intenciói alapján. (Deák az ügy kapcsán május 29-én csak egy rövid nyilatkozatot tett.) A cikk Kossuth Duna-konföderációs terve és a kiegyezés szembeállításán, ütköztetésén nyugodott. Mottója is Kossuth ezen tervezetéből való. („Különös hangsúlyt fektettem Kossuth Dunaszövetségi tervére, melyet Deák is említett azoknak ellenében, mikkel a forradalmi vezér az Ausztriával való szövetséget megbélyegezte” – írta Pulszky egyik levelében.)

A hírlapbeli válaszok közül különös figyelmet érdemel Kemény Zsigmond cikksorozata. Kemény Deák közeli munkatársai közé tartozott, ezért cikkei a kiegyezést támogató politikai csoport érvrendszerére épültek. Hét részre tagolt válaszát a Pesti Napló 1867. május végén és június elején közölte. Ő is, mint a Deák érveit felhasználó Pulszky, a külföldön élő Kossuth hazai ügyekben tájékozatlan voltát emlegette: „vajon, a ki 18 év óta hazájától távol volt, ismeri annak helyzetét, közvéleményét, reményeit, törekvéseinek irányát?” – hangzott kérdése. Az adandó válasz azonban nem lehetett egyértelmű és megnyugtató, hiszen senki sem tagadhatta, hogy Kossuth levelei nagy és rokonszenvező visszhangot keltettek. Maga Kemény is azt állította, hogy a nyílt levelek hatása „nagy pusztításokat fog előidézni”, de a további kérdéseket azzal ütötte el, hogy a magyar állam parlamentáris állam és felelős kormánya van, amely megengedheti magának, hogy ellenfeleinek véleményét 50 000 példányban, nyíltan terjesszék. A közvélemény Kossuthtól és a vele azonosított forradalmi politikától úgyis elfordult, békére és megegyezésre vágyik, így Kossuth oktalanul támadja azt a Deákot, aki alkotmányosan járt el, álláspontját a parlamentben kifejtette és azt a képviselők többsége szavazással szentesítette.

A Cassandra-levél sajtóvitájában a kiegyezés két ellentétes megközelítése rajzolódott ki, a vitázók széles tábora a Magyar Újságtól a Pesti Naplóig csupán ezeket fogalmazta újra, a maga tehetsége szerint. Ugyanakkor ebben a vitában a korszak két jellemző politikusi alapállása is megmutatkozott. Kemény cikkeiben a hazai körülményekben rejlő feszültségeket, ellentmondásokat (a Habsburg-házhoz fűződő viszony, a hajdani nemesség jövője, a nemzetiségi kérdés) nem annyira a politikai tevékenység megoldandó feladatának, mint inkább cselekvést szűkítő keretének tekintette. Politikai mentalitása a feloldhatatlannak tekintett vagy annak látszó ellentmondásokat adottságokká, a politikai gyakorlat keretévé emelte. Nyílt leveleiben Kossuth is ezekkel az ellentmondásokkal foglalkozott, de nem tekintette azokat állandóaknak, véglegeseknek.

A hírlapi polémia második lépcsője – a Cassandra-levél vitáját követően – Kossuth váci és jászladányi választóihoz küldött leveleivel kezdődött, melyeket a Magyar Újság 1867. augusztus 17-i és augusztus 28-i száma közölt. A kettő közül az előbbi váltott ki komolyabb visszhangot; sőt közlése miatt a Magyar Újság szerkesztőjét perbe fogták. A vád ellene az volt, hogy {II-2-68.} olyan írást publikált, amelynek tartalma ellentétben áll a pragmatica sanctióval, és lényegében véve az uralkodóház közösségében létező birodalmi kapcsolat felbontására izgat. A vád legfőbb bizonyítékául szolgáló mondat így hangzott: „én az osztrák ház uralmát hazám függetlenségével és önállóságával incompatibilisnak hiszem” (Ezt a váci választókhoz intézett levelet a Times is ismertette és kommentálta.)

A hatóság szigorára jellemző, hogy a Magyar Újság augusztus 28-i számait, különlenyomataival együtt 29-én éjjel elkobozták és Ráth Károly királyi jogügyi igazgató– mivel a szerző, Kossuth külföldön tartózkodott – a lap felelős szerkesztője ellen tett feljelentést, s egyben kérte a képviselőházat, hogy Böszörményi képviselői mentelmi jogát függesszék fel. Az eset a képviselőházban és a sajtóban egyaránt nagy vihart kavart. Kossuth Szentiványi Károlynak, a képviselőház elnökének levelet írt, amelyet az elnök a ház plénuma elé terjesztett. A levélben Kossuth az általa leírtakért teljes felelősséget vállalt, sőt bizonyította, hogy a közlést maga kérte. A képviselőház a kérdést heves viták közepette novemberben tárgyalta. Dimitrievics Milos és Gajzágó Salamon indítványt terjesztett elő a jogügyi igazgató kérésének elutasítására, ezt azonban formai okok miatt nem vették figyelembe. Többen (így Halász Boldizsár) – helyesen – kétségbe vonták, hogy a cikkben foglaltak a sajtótörvény szerinti „személyes izgatás és tettleges sértés” kritériumait is kimerítve bírálták a közjogi kapcsolatot (hiszen Kossuth fentebbi sorait nem az uralkodó személye ellen irányozta, s tettleges izgatást, tettre való felszólítást sem foglaltak magukban). Böszörményi mentelmi jogát a képviselőház többsége mégis felfüggesztette. Az esküdtszék elítélő döntése nyomán pedig a bíróság – a fentiek miatt nyilvánvaló jogsértéssel, melyre már a kortársak is rámutattak – egyévi börtönre ítélte. A kormány kompromisszumot keresve a börtönbe vonuló súlyosan beteg Böszörményit kegyelem útján szabadon engedte volna – ha ezt az elítélt maga kérvényezné. Böszörményi azonban ártatlansága tudatában nem volt hajlandó kegyelmet kérni, s a börtön foglyaként érte a halál. Sorsát később is gyakorta felidézték a sajtószabadság védelmezői.

Az egész ügy körül kibontakozott nagy vita közben, szeptember 14-én Wenckheim belügyminiszter rendelete Kossuthot az 1723: IX. tc. alapján a haza elleni hűtlenségben marasztalta el. Wenckheim igazságtalan rendeletére a közvélemény adott választ. Több megye és város hűségnyilatkozatot küldött Turinba, így Abony, Eger városa és Bihar, Heves vármegye. A vármegyéket miniszteri leiratban fenyítették meg, sőt néhány esetben a rend helyreállítása érdekében miniszteri biztos kiküldése látszott indokoltnak. A belügyminiszter intézkedései azonban további vitát váltottak ki a képviselőházban. Az eseményeket a hírlapok különös figyelemmel kommentálták, főként a baloldal lapjai (Magyar Újság, A Hon).

A sajtóvitában a közvélemény fogalma gyakran előkerült, sőt a leggyakrabban használt fogalmak egyike volt. De gyakorisága mellett legalább annyira jellemző rá sokértelműsége: szerkezete és tartalma eszmei és politikai {II-2-69.} irányzatonként eltért. Mindenesetre a fogalom két, egymással ellentétes értelmezése a kiegyezési vitában is megmutatkozott. Kossuth – reformkori álláspontját továbbfejlesztve – nagy jelentőséget tulajdonított a közvéleménynek, a társadalmat súlyos politikai döntések – az 1867-es kiegyezést ilyennek tekintette – meghozatala előtt tájékoztatni kívánta, sőt számított aktivitására is. A közvéleményről kialakított álláspontja egy elméletileg (fogalmi szinten) következetesen végiggondolt liberális-demokratikus koncepció része volt.

Deák Ferenc ezzel szemben a képviselőház 1867. március 28-i ülésén a következőket mondta a közvéleményről: „…midőn minket a nép megválasztott, hogy képviselői legyünk, nem azt várta, hogy mi kérjünk tőle tanácsot, hanem azt, hogy mi adjunk neki tanácsot. Törvényhozói dolgokkal, melyek készültséget, szakavatottságot igényelnek, nem minden ember foglalkozhatik.” (Kiemelés tőlünk – G. V.) A liberális eszmeiségű politikai egyensúlyt Kossuth a közvélemény és a politikai elit (demokrácia és szakértelem) törekvéseinek folytonos egyeztetésével vélte elérhetőnek, így a közvélemény liberális szócsövének, illetve megteremtőjének tekintett sajtónak mindig jelentőséget tulajdonított, ezzel szemben Deák ugyanazt 1867-ben egyedül a liberális állam intézményei révén vélte megteremthetőnek, fontosabbnak tartotta a szakszerűség, felelősség, függetlenség biztosítását, így a politikai egyensúly állapotának a megteremtésében a közvéleménynek már nem juttatott lényeges szerepet.

A nyílt levél időzítése kétségtelenné teszi, hogy célja nem baráti tanács, hanem az ellenzés. Érthető, hogy a csak forma szerinti címzett nem válaszolt. Deák a hírlapi vitában csupán egy rövid nyilatkozatot tett, mondván: a közösügyi munkálat a parlamentre tartozik. „Politikai eljárásom nyilvános volt. Elveim, nézeteim és minden állításomnak, minden javaslatomnak okai tudva vannak, mert őszintén és tartózkodás nélkül kifejtettem azokat ott, hol képviselői állásomnál fogva jogom és kötelességem volt felszólalni”. (Magyarország. 1867. május 30. – Kiemelés tőlünk – G. – V.) Közvetve, parlamenti beszédében fejtette ki részletesen ellenérveit.

A közvéleményről alkotott felfogások mögött a vélemények valóságos világa, bár más módon, szintén rétegekre bomlott. A hangadó vélemények, irányadó csoportok, amelyeket a közjogi kérdésben elfoglalt álláspontjuk alapján lehet elkülöníteni, alkották a közvélemény kritikai, kristályosodási pontokat teremtő rétegét. Emellett az aktívan politizáló elem mellett azonban volt a közvéleménynek egy szélesebb, amorf, nehezebben meghatározható rétege is, amely politikailag valóban nem lehetett túl művelt, ebben Deáknak igazat kell adnunk, politikai kérdésekben rendszeresen nem is hallatta szavát, de mint a kiegyezési vita is megmutatta, volt véleménye – legalábbis politikai magatartása. Végsősoron tehát a kiegyezés kori magyar politikai közvélemény a politikai érdekek tudatosultsági szintjeinek különbségeit is visszatükrözte.

Az ismertetett sajtóvita mögött a közvélemény e két rétege is ott állott. {II-2-70.} A Deák-párti politikusok igyekezete – mivel a szélesebb, receptív közvélemény egyértelműen kiegyezésellenes volt – a vita publicitásának szűkítésére irányult; tehát a kormány és a Deák-párt rendeletei, törekvései a szélesebb közvélemény kikapcsolását célozták (így például Wenckheim említett rendelete).

Végül a kormányzat intézkedései, valamint a közvélemény rendszerének fejletlen volta miatt, ez az eszmei küzdelem lekerült a sajtó hasábjairól; s a kiegyezésellenes közvélemény és a hatalom ellentéte a következőévekben a sajtóban ilyen élesen nem manifesztálódott.