{II-2-98.} 3. A „MAGYAR TIMES”

A Hon a „magyar Times” szerepére pályázott; az elterjedt és olvasott napilap annyiban valóban hasonlított mintaképére, hogy benne a legkülönbözőbb nézetek helyet kaptak. Ez a helyzet már önmagában is kifejezte a pártoktól való nagyobb függetlenségét. A hírlapi névtelenség folytán sok esetben nem lehetett pontosan megkülönböztetni a szerkesztőség és a többi cikkíró álláspontját. A politikai nézetek keveredésén, A Hon „Janus-arcán” a többi lap sokat gúnyolódott. A kortársak a politikai következetlenségek, egymásnak ellentmondó megnyilatkozások magyarázatát Jókai távollétében, lapja iránti közömbösségében keresték, s nem is egészen alaptalanul. Az igazság azonban az volt, hogy gyakran Jókainak sem volt határozott politikai elképzelése. Vitás esetekben hiába mentek el hozzá a szerkesztőségből, maga is Tiszához fordult a döntés végett. Így azután a szerkesztőségen belül dúlt a harc egy-egy koncepció érvényesítéséért. A pólusokat a korszak sajtótörténetének kiemelkedő alakjai képviselték: az 1867 közepén hazatért Csernátony Lajos ekkor még következetesebb függetlenségi irányt szorgalmazott, a Tisza-párt kormányképes ellenzékké formálásán pedig Kaas Ivor báró fáradozott. (Mögöttük olyan fiatalok sorakoztak – Csávolszky, Hegedüs –, akik politikai felfogásában politika és szakszerűség megközelítőleg egyensúlyban volt.)

Az 1868-tól egyre határozottabb arculatot öltő balközép, amely a kormánypárttól is, a szélsőbaltól is el tudta határolni magát, következetesebb vonalvezetésű lapot kívánt teremteni. Mivel A Hon – sajátos módon –függetlenedni tudott a párttól, és továbbra is a legkülönbözőbb nézetek hirdetője maradt, Tiszáék – láthattuk–1868–69-ben Hazánk címmel önálló politikai orgánumot jelentettek meg.

Annak magyarázata, hogy a párt miért nem tudta kordában tartani sajtóját, nagyon is egyszerű: A Hon – az ország legnépszerűbb politikai lapja, a tőkeerős Athenaeum tulajdonában – (bár kapott, de) nem igényelt szubvenciót! Jókainak tehát megadatott, hogy továbbra se törődjék lapjával, A Hon pedig megtarthatta viszonylagos politikai függetlenségét. A magyar sajtótörténet egyszeri, néhány évig tartó alkalma ez: az anyagi függetlenség, a korszak legnépesebb szerkesztősége a pártoktól és az olvasó tömegektől egyaránt távolságot tartó, igényes és színvonalas újságot teremt. Ha túlzás is a „magyar Times” elnevezés, annyi kétségtelen, hogy a klasszikus liberális sajtó típusához A Hon állt a legközelebb.

Vezércikkei között számos színvonalas értekezést találunk. Legfőképpen ezek az értekezések jellemzik A Hon orientációját, hírlapi programját. A cikkek jelentős része közjogi kérdésekkel foglalkozott, bőségesen helyet kaptak azonban benne a polgárosodó társadalom további fontos problémái is. A társadalmi problematikájú cikkek számát aztán az 1873-as nagy válság tovább növelte; ezek jellegét a szerkesztőség ifjú közgazdászai, publicistáinak (Hegedüs Sándor, P. Szathmáry Károly, a Mudrony testvérek) a párt irányvonalát {II-2-99.} is figyelembe vevő írásai adták meg: a nemzeti állam és a polgárosodó társadalom, illetőleg gazdaság közötti szorosabb kapcsolat megteremtését szorgalmazták (növelni akarták az állam befolyását a Magyar Leszámítoló-és Kereskedelmi Bank irányításában, sürgették a közös vámtarifa, illetve az egész vámunió magyar érdekeket jobban figyelembe vevőújraszabályozását, sőt Mudrony Soma a gazdasági kiegyezés felmondását is célszerűnek látta). Több helyen is olvasható az a véleményük, hogy az állami politika (akkor is, ha passzív) jelentős befolyással bír a gazdaság és a társadalom fejlődésére – „befoly a kormányforma és maga a kormány politikája is az anyagi fejlődés minőségére és irányára”. (A Hon. 1872. március 3. – eredeti kiemelés.) Hegedüs Sándor a polgárosodó társadalom középső rétegeinek – közép- és kisbirtok, közép- és kispolgárság – támogatását javasolta: bírálta az adókivetés módját, amely a föld kiterjedéséhez és nem a jövedelemhez igazodott, javasolta az ipari nagytőke és a házadójövedelem fokozottabb adóztatását, továbbá a mezőgazdasági bérleti rendszer hiteltámogatását. Foglalkozott vidéki földhitelintézetek szervezésének gondolatával is.

Hogyan értékelte A Hon szerkesztősége a hazai társadalom polgári fejlődését? A fejlődést milyen értékszempontok alapján állapították meg? Kiemelték, hogy a „birtok felosztás – az úrbériség folytán – kezd demokratikusabbá válni. Ez a 48-ki törvényhozásnak köszönhető”. Értékelték, hogy az „ipar kezd több tőkét és több kezet foglalkoztatni”, nem nézték viszont jó szemmel, hogy „nagy mérvben szaporodik az idegen tőke és idegen kéz”. Végső kifogásuk az volt, hogy „társadalmi életünk sem nemzeti, sem kellő mértékben morális és művelt”. Hiányzik a társadalom vezető polgári rétege, a középosztály – látták, hogy azt a réteget, amely például Angliában „új meg új erőt nyújt, itt nálunk még teremteni kell”. (A Hon. 1872. január 26, március 3.) Kifogásolták, hogy a polgári közmorálnak nincs tekintélye, társadalomszervező ereje. A társadalmat a nemesi-arisztokratikus-rendi szemlélet hatja még mindig át; ez különösen a politikai életre jellemző. P. Szathmáry Károly így vélekedett erről: „Az arisztokrat hajlam… rántotta maga után egész társadalmi életünket az örvény felé. Az excellentiás miniszterhez kellett alkalmazkodnia legtöbbször a méltóságos államtitkár és minisztertanácsos uraknak –kivált úrnőknek… ezen alul ma már nincs is czím”. (A Hon. 1874. január 10.) Politikai szótáruk meghatározó hányadát a liberalizmus Európa-szerte ismert kategóriái alkotják. Náluk is a szabadság-fogalom kerül a középpontba amelynek „népszerűnek és humanusnak kell lenni”. Azonban a konvencionális elemekhez fontos kritikai szempontok is csatlakoznak. Az erdélyi Sámi László például kifejti, hogy a „szabadsággal semmi sem ellenkezik inkább, mint az immobilitás”; az „eszmék forgalom által nőnek és hatnak”. A társadalom korabeli értékrendje nem kedvez a polgári eszmék adaptációjának – ez annak ellenére igaz, hogy Magyarországon „minden ember reformernek vallja magát”; „egy-egy jó eszme rettenetesen nehezen tud társadalmi positiot foglalni el”, mivel a politikai élet nemesi értékrendje szerint „egy {II-2-100.} darabig a rokonságát, nemét, rangját, sőt még azt is kutatják: egyházi vagy világi-e?” (A Hon. 1872. február 20.)

Hegedüs Sándor „A legnagyobb reform” című 1873-ban megjelent cikkében rámutatott a gazdasági fejlődés és a társadalmi-politikai viszonyok aszinkronitására. Sem a társadalmi szerkezet változása, sem a politikai rendszer nem tudta követni a gazdasági változások ütemét. Főként az jelenthet komoly veszélyt – írta –, hogy a gazdag földbirtokos arisztokrácia és a kialakuló nagypolgárság, illetve a nagyszámú ipari és mezőgazdasági munkásság között nem áll erős középosztály, amely a társadalom átrétegződése során egyensúlyozó szerepet tölthetne be. (A Hon. 1873. június 1.)

A Hon érzékelte az ipari fejlődéssel együtt járó társadalmi változásokat, ezen belül a munkásság megjelenését. Egyik munkatársa, a külföldet járó középiskolai tanár, Winkler Lajos „A munkások dolgozzanak” című cikkében egyenesen hibáztatta a kormányt, mivel az nem fordít kellő figyelmet a munkásság helyzetére. Mint írta, Wenckheim belügyminiszter nem értette meg a munkáskérdés jelentőségét, pedig „fontossága akkora, hogy egy társadalmi és politikai regeneráció várható tőle”. A munkásságnak a jövő alakulásában „nemcsak nemzetgazdaságilag jut első fontosságú szerep, hanem politikailag is részesülnie kell… annyi jogban és befolyásban, melyet productív erejénél fogva méltán igénybe vehet”. A szerző az egyoldalú közjogi szemlélet helyett a szociális problémákra, a társadalom reformjára helyezte volna a hangsúlyt: „A közös ügy nagyon másodrangú szerepre fog süllyedni, ha figyelmünket a nemzet azon belső alkotó elemeire fordítjuk, melyektől várhatja jövőjét.” (A Hon. 1869. augusztus 1.)

A munkáskérdésről szóló cikkek azonban nem váltottak ki jelentős visszhangot. A Pesti Napló is mindössze egy rövid glosszát szentelt a problémának, „G… kézműves” aláírással. A szerző a kispolgári szocializmus szellemében azt javasolta a munkásoknak, hogy „megtakarítható fillér atomaikból egyesülhetési jogaiknál fogva, oly tőkék szaporításában keressék a krisis eltávolítását, melyek által szövetkezve a kisebb tőkepénzesekkel” legyőzhetik a nagyburzsoáziát. (Pesti Napló. 1869. augusztus 6.)

A korszak politikailag aktív, művelt közvéleménye azonban nem tájékozatlansága, hanem ideológiai fenntartásai – lényegében: félig-meddig konzervatív nemzeti liberalizmusa! – miatt mutatott nagyfokú közömbösséget a szociális kérdések iránt. A balközépi újságok több alkalommal helytelenítették is a modern nyugati, részben szocialisztikus eszmék átvételét. P. Szathmáry Károly 1869-ben „Jelen helyzetünk hatása társadalmi életünkre” című cikkében elutasította a nyugati, pesszimisztikus – és az általa tévesen ide kapcsolt szocialisztikus – eszmék recepcióját. „Nagy nemzetek játszhatják a világpolgárságot, a szám fenntartja őket, kisebb nemzeteknek a cosmopoliticai irány, kivált ha még a morál süllyedésével párosul, bizony elkerülhetetlen halál”. (A Hon. 1869. augusztus 26.) A balközépi sajtóban is előnyt kapott az állami integritás védelme (és a nemzetiségiek feletti uralom biztosítása), a társadalom és a politika liberális-demokratikus továbbfejlesztésével szemben. {II-2-101.} Bár Jókaiék úgy vélekedtek, hogy „a hazai nemzetiségek követelései véglegesen kielégíthetők”, afelől nem akartak kétséget hagyni; „Sz. István koronája egyöntetű államot képez, mely az állameszmétől divergens irányokat nemcsak meg nem tűri, de azokat meg is tudja torolni”. (A Hon. 1872. május 24, 1874. május 28.) Polgári fejlődés és nemzetiség tehát itt is ellentétbe került. Mocsáry sem látott lehetőséget a további demokratizálásra: nem lehetünk „valami új socialis hitnek… keresztes vitézei”, „mindenek előtt magyar hazafiaknak” kell lennünk – írta. „Minden eszköz jó, mely azt eredményezi, hogy az európai népcsalád számára megtartsunk egy jóravaló s valamint a múltban fontos szolgálatokat tevő, még a jövőben is nagy szolgálatokra képes fajt – saját nemzetünket.” (A Hon. 1868. szeptember 10.)