4. CSERNÁTONY LAJOS ÉS AZ ELLENŐR

Jókai és Tisza Kálmán megbékélése 1869 végére megszüntette ugyan a Hazánk különállásának alapját, s így az visszaolvadt A Honba, Tisza és a balközépi vezérkar nem nyugodhatott bele abba, hogy a pártnak csak stratégiai célokat követő lapja van, s nincs olyan orgánuma, amely taktikai célkitűzéseit követné, amelyben a párt egésze előtt is igazolásra szoruló lépéseiket megmagyarázhatnák. Tiszának egy kiváló képességű, de önálló politikai koncepciót nem képviselő elvbarátját, A Hon egyik munkatársát, sikerült is bejuttatnia a képviselőházba. Majd gondoskodott az anyagi eszközök előteremtéséről, s mindezek után egy új, csak neki engedelmeskedő orgánumot alapított, melynek szerkesztésével bizalmasát bízta meg. E szerkesztőCsernátony (Cseh) Lajos volt. Az új lap, amely az Ellenőr nevet kapta, 1869 márciusától csak kicsiny, úgynevezett berlini formátumban, 1870 szeptemberétől viszont méreteiben is gyarapodva jelent meg, valóban alkalmas eszköznek bizonyult a Tisza-csoport legfőbb céljának eléréséhez, a hatalom felé való törekvéshez.

A munkatársi gárda nagy részét a többi balközépi lap szerkesztőségéből hívták át. Átkerült a megszűnt Hazánktól Hindy Árpád, aki itt is a segédszerkesztői tisztet látta el, valamint Szontágh Pál ügyvéd. A fontosabb rovatok élén szakértelmiségiek álltak: az újdonsági, színházi, művészeti rovatot Kazár Emil, a Heti Posta későbbi szerkesztője vezette. A belpolitikai rovatot a szerkesztőjénél nem kevésbé sikeres, a parlamentben is helyet szerző Csávolszky Lajos, a külügyit pedig Borostyáni Nándor gondozta. Sokat publikált a lapba Mende Bódog, Palásthy Sándor, Vörös Károly (gazdasági akadémiai igazgató) és a fiatal jogász Mezey Ernő (a Baloldal és az Egyetértés majdani híres munkatársa).

Csernátony Lajos 1869-ben már ismert újságíró volt, hazai és külföldi gyakorlat állt mögötte. A református székely kisnemesi családból származó fiatalember 1848-ban a magyar forradalom baloldalához tartozott, szerkesztette {II-2-102.} a Márczius Tizenötödikét, Kossuth és a Honvédelmi Bizottmány titkára volt. A forradalom bukása után külföldre menekült, távollétében halálra ítélték. Előbb Franciaországban, majd az Egyesült Államokban telepedett le. Luis Bonaparte államcsínye idején Párizsban tartózkodott, a köztársaság bukása nagy hatást gyakorolt rá. III. Napóleon császárságát a liberális-demokratikus rendszerek egyik legveszélyesebb ellenfelének tekintette. Az emigrációban hírlapírásból élt, a New-York Times európai rovatát szerkesztette, Londonban e lap európai levelezője lett. Nyugtalan természete 1860-ban Garibaldi seregébe vitte, de közben sem hagyott fel az újságírással; Kossuth ajánlásával a Morning Star olaszországi levelezőjének szegődött. Hazajövetele, 1867 márciusa után A Hon belső munkatársa és a balközép országgyűlési képviselője lett. Mint már fentebb utaltunk rá, hírlapi vállalkozásait a balközép vezetői melegen támogatták.

Az Ellenőrt szoros szálak fűzték a balközéphez, amelynek vezetői a lapért erkölcsi és anyagi felelősséget vállaltak. Kauciójának letételéhez hozzájárult Tisza Kálmán, Ghiczy Kálmán, Jókai Mór, Ivánka Imre, Szontágh Pál, Simonyi Lajos báró, Móricz Pál, Domahidy Ferenc, Odescalchy Lajos herceg, Beniczky Ödön, Beniczky Gyula, Somossy Ignác, Papp Lajos, akik a balközéppárt vezetői voltak. Közülük többen már a Hazánk alapításában is részt vettek. (Az előleges költségek fedezésére külön is összeadtak még 2300 forintot.) A laptulajdonos és felelős szerkesztő Csernátony Lajos, főmunkatársa Huszár Imre, Ghiczy Kálmán rokona lett. A 70-es évek elejétől kezdve Tisza és Ghiczy számos fontos nyilatkozata az Ellenőrben látott először napvilágot.

Csernátony lapját színessé, változatossá kívánta tenni, ezért terjedelmes rovatokat indított a társasági hírek számára: a „Mozaik” és a „Buffett” a kisebb társasági eseményekről tudósított, a szórakozás más válfajaival –például vadászat – rovat formájában („Sport”) hazánkban az elsők között foglalkozott.

Csernátony újságírói tolla félelemmel és viszolygással vegyes tiszteletnek örvendett ellenfelei körében is. Kíméletlen, éles, ugyanakkor széles műveltségről tanúskodó vitacikkei a tárgy mellett mélyen érintették a vitapartner személyét. Évtizedekkel a nyelvújítás után is tudott új szavakat alkotni: ő írt le először olyan merész, de nem túl magas ízlést eláruló összetételeket, mint „pecérdús” vagy „veszettebes”. Ellenőrbeli „Buffett- című rovatát általában szerkesztőtársai címére küldött szellemes glosszák töltötték meg. Az ellenzéki hévvel szerkesztett Ellenőr már valóságos hatalommá tette a sajtót: „A Deák-párt talán még jobban olvasta, mint az ellenzék, s felszólalásai nem maradtak hatás nélkül.” (Móricz Pál: A magyar országgyűlési pártok küzdelmei. I. 83.)

Csernátony új korszakot nyitott a hazai sajtó fejlődésében. Lapját és cikkeit nem eszmék, hanem egy politikai párt szolgálatába állította; jelentősen eltért a liberális hagyományoktól, amennyiben feladta a sajtó függetlenségét és kritikai funkcióját. Nem az olvasók pontos informálására, felvilágosítására törekedett, mint liberális elődei, hanem célzatosan manipulált, meghökkentett, fenyegetett. Csernátony stílusa iskolát teremtett Magyarországon. A fiatal újságírók majdnem mindegyike megfordult szerkesztőségében; sokan elismerték széles tájékozottságát, személyes bátorságát, amikor nagy hatalmú politikusokat is megtámadott, és voltak nem kevesen, akik megpróbálták utánozni. (Csernátony sajátos szellemű szerkesztősége nagy vonzást gyakorolt fiatal extravagáns újságírókra. Itt kezdte pályáját a botrányhős, az antiszemita Verhovay Gyula is.)

Az Ellenőr élénken reagált a többi lap irányvonalára, tele volt reflexiókkal. Ellenfeleit sokszor drasztikusan támadta. (Például rendszeresen visszatért a Reform „elmeháborodottságaira”; a Deák-pártiakról pedig a következő tömör jellemzést adta: „Nem rosszak ők, hanem buták, olyan buták, mint a milyenek voltak Phaedrus birkái.” – Ellenőr. 1870. július 1.) Az olvasókat, a közvéleményt pedig színlelt alázattal kezelte. Csernátony a sajtóban kinyilatkoztatott; irányvonalát a közvéleményből eredeztette: „mi részünkről, mint nemzetünk megvesztegethetetlen érzelmeinek és félrevezethetetlen józanságának egyik csekély tolmácsa, mulaszthatatlan kötelességünknek tartjuk kis szavunkat… a közvélemény tiltakozó dörgéseinek villanytömegébe vegyíteni”. (Ellenőr. 1870. július 17.) Valójában azonban manipulálta közönségét.

A Hon lassú elszürkülése növelte az Ellenőr jelentőségét. Szerkesztőjének módjában állott a balközépi politika befolyásolása. Nagy jelentőségű cikkekben indította útjára például a balközép kormányra kerülésének tervét, a fúzió gondolatát. 1873. július 15-én „Félre kell tenni a finnyáskodást” című cikkében élesen megtámadta Mocsáry Lajosnak az egységes baloldal megteremtésére tett javaslatát. Csernátony ezzel a szélbal felé vezető utat kívánta lezárni. Nem sokkal később, július 23–24-én a „Miről van szó?” című cikkében a kormánypárttal történő fúzió alapvonalait rajzolta meg, amikor megírta, hogy a balközép a jelenlegi 67-es alapon is kormányt alakítana. Miként lehet véget vetni a politikai válságnak? – teszi fel sokak helyett a kérdést: „azáltal tán, ha togáinkat pompásan magunk köré illesztjük, festői redőkben, s nagyszerű stoicizmussal nézzük, miként dől romba minden? vagy azáltal, hogy kalapácsot és vakolót veszünk a kezünkbe, hogy segítsünk helyreütni, ami rosszul áll”. Az úgynevezett „aktív ellenzékiség” mellett agitált. A merevség most nem helyes politika – írta: nem fogadtuk-e el a 67-es alapokat már jóval korábban? „Hát ugyan min nyugszik egész működésünk?” (Ellenőr. 1873. július 25.)

A híres Csernátony-cikksorozatok mögött a háttérben mindig ott állt a hatalmas patrónus. Verhovay Gyula, aki nem követte Csernátonyt a fúzióhoz vezető úton, volt kenyéradójához intézett nyílt levelében leplezte le a Tisza-műhely működését: „Ott voltam a boszorkány konyhában (tudniillik az Ellenőr szerkesztőségében – G. – V.), láttam, miként főzik a tompító szereket és kábító italokat, hogyan lesz ezer változat és ezer fondorlat után az elv fenntartásból elvaltatás, az elvaltatásból elvfeladás. Ott voltam és {II-2-104.} láttam, minő hatásuk van lapra, pártra és közönségre azon csendes négyszemközti értekezleteknek, melyeket minden újabb cikksorozat előtt Tisza Kálmán, a pártvezér és Csernátony Lajos, a lapszerkesztő tartanak.” A hírlapírók „családi és kenyérkereseti tekintetek miatt hajolnak meg csupán az események előtt, melyek a coulissák mögött, részint nélkülük, részint általuk készültek”. Tisza és Csernátony kapcsolata a fúzió után is megmaradt ugyan, de jelentősége a hatalom meghódítása után egyre csökkent.