5. BALKÖZÉPI NÉPLAPOK

A balközépi sajtó körül tömörülő értelmiséget a kiegyezés évében komolyan foglalkoztatta a pártok és a közvélemény lehetséges kapcsolata. Hírlapjaik, különösen A Hon és az Igazmondó, a politikában alig tájékozott, lényegében csak befogadó olvasóknak és véleményüknek is nagy figyelmet szenteltek. (Ezzel a törekvésükkel sok tekintetben közel álltak a szélsőbal propagandájához, ezért sem véletlen, hogy a vidéki ellenzéki sajtóorgánumok gyakran egyszerre vagy felváltva támogatták az ellenzéki pártokat.) A vidéki olvasóközönségre 1867 után a népgyűlések, a honvédegyletek és a demokrata körök hívták fel a figyelmet: ez idő tájt írt a problémáról elsőként Jókai találó címmel – „Politika a malom alatt” – öt részből álló cikksorozatot A Honban. (Az érdeklődés a hírlapirodalomban nem elszigetelten jelentkezett; A Hon mellett a szélsőbali Magyar Újság csakúgy, mint a kormánypárti Magyarország vitacikkekben foglalkozott a társadalmi és politikai feszültséggel teli és egyre inkább radikalizálódó vidéki közvéleménnyel.) A sajtóbeli vita, benne Jókai cikkei azt bizonyítják, hogy a magyar politikai értelmiség ellenzéki csoportja érezte a falusi-kisvárosi közönség jelentőségét. Volt alkalma a jelentkezését látni és tapasztalni, például a Kossuth-levelek országos visszhangjában, épp ezért tekintett maga is nem kevés félelemmel a nagy alföldi mezővárosokban „Proudhon tanaival a kezeikben s a nem fizetünk és osztozunk jelszavakkal a zászlaikon” összegyülekező „közrendűek” seregére. (A Hon. 1867. május 5–12.)

Éppen liberális politikai felfogásuk miatt a radikalizálódó vidéki demokratikus-ellenzéki mozgalmakat a balközép vezetői sem nézték túl nagy bizalommal; mielőbb alkotmányos keretek közé óhajtották terelni, persze úgy, hogy – alkalmazva sajtó már ismert manipulatív funkcióját – pártpolitikai célokra is felhasználhassák azokat. A balközép Jókai körül tömörülő csoportja mindezt mégsem a demokratikus mozgalmak erőszakos elnyomásával, a népgyűlések és demokrata körök betiltásával látta megoldhatónak – miként a kormány tette –, hanem a közvélemény irányításával. (Jókai ilyen irányú elgondolásait Igazmondó című néplapjában törekedett megvalósítani.)

A párt központi politikai lapjainak is nagy volt a vidéki levelezése. Helyi politikusok, városi polgárok, tanítók, református papok számoltak be a vidék eseményeiről: A Honban 1867-ben arról, hogy Békéscsabán az 1848 előtt már{II-2-105.} örökváltsági egyezséget kötött nemesi közbirtokosság és a községi elöljáróság között ellentét alakult ki, az alföldi vasút építése során kisajátított földekért nem mindenütt fizettek, hogy Vácott a temetkezési társulat pénzét a vezetőség elsikkasztotta. Egy óbudai hajóács arról küldött értesítést, hogy az általuk készített modell külföldön sikeresen szerepelt, és panaszkodott, hogy Óbuda nincs kivilágítva. A vidéki levelek többsége a helyi társadalmak szociális és politikai feszültségeit tükrözte. Száma az országgyűlési választások időszakában természetesen megnövekedett, ezek jelentős része a lapszerkesztők felkérésére született: például az Ellenőrnek 1872-ben az ország legkülönbözőbb pontjain sikerült kapcsolatokra szert tenni: így közölhetett választói leveleket Mohácsról, Veszprémből, Léváról, Kolozsvárról.

A demokrata körök és a honvédegyletek tevékenységével A Hon munkatársai sem értettek egyet maradéktalanul. Mocsáry Lajos is korlátozni kívánta szerepüket – jóllehet a szabadságjogok további növelése mellett foglalt állást! –, mivel ő sem tekintette azokat teljes mértékben liberális szelleműeknek: amint kifejtette, „a kevésbé művelt néposztálynak fogalma sincs nevének jelentéséről, ki se tudja mondani saját clubnevét, s nevezi magát morta, mokra… mint már volt alkalmam hallani, s tudja isten, minek”. (A Hon. 1868. március 14.) Jókaiék persze azt nem tagadták, hogy 1848-ban az „alsóbb néposztályok” politikai tényezőkké váltak, hogy a „fölfelé ható népies politika”-ként funkcionáló szélesebb közvélemény a kialakulóban lévő magyar polgári nemzeti közvéleménynek lényeges alkotóelemévé emelkedett. Utaltak arra, hogy a közvélemény feudális kötöttségektől alighogy mentesült paraszti, kispolgári rétege a magyar politika önálló tényezőjévé vált, számolni kell tehát vele, autonóm döntésekre azonban képtelennek tartották. Elvi megfontolások mellett nézeteiket messzemenően befolyásolta az a gyakorlati tény, hogy a fellendülőben lévő nemzetiségi mozgalmakra tekintettel a kormányzat és a társadalom pillanatnyi stabilitását ők sem óhajtották megingatni.

A balközép néplapjai közül leginkább tartós és széles körű, országos sikert a Jókai szerkesztette Igazmondóért el. Ezt a lapot Jókai 1867. július 7-én indította el, szerkesztője és egyben kiadótulajdonosa ő maga volt, a nyomdai munkálatok Emich Gusztáv üzemében, utóbb az örökébe lépő Athenaeumnál folytak. Az Igazmondó vasárnaponként jelent meg egy íven: előfizetési díja éveken keresztül tartósan 4 forint maradt. Orientációját és a kiadó által remélt olvasói táborának jellegét a címoldal állandó rajzolt jelenete is tükrözte: „Igazmondót” – a szerkesztőt – botjára támaszkodó gubás parasztember hallgatja. Különböző rovatai, bennük fontos és kevésbé lényeges események eléggé vegyesen váltogatták egymást: „Mi hír a nagyvilágban”, „Olvasnivalók tárháza”, „Közérdekű hírek”, „Mi hír külföldön”, „Hírharang”, „A nép ügyvédje”. Az egyik 1868-as előfizetési felhívás így foglalta össze profilját: „a gazdaembernek való okos dolgokra mindig gondunk lészen, sógor úrékról is megemlékezünk, mulattató olvasmányokkal folyvást szolgálunk…, ha kegyelmeteknek valami panaszuk vagyon csak forduljanak ide”. (Igazmondó. 1868. szeptember 20.)

{II-2-106.} Legnagyobb terjedelmet az „Olvasnivalók tárháza” foglalta le: népies hangvételű versek, elbeszélések sokasága jelent itt meg, amelynek többsége teljesen értéktelen volt; megjelentek persze értékes írások is: Jókai elbeszélései, regényei folytatásokban és nem egy egészen érdekes, hasznos ismeretterjesztő írás a mezőgazdaságról, politikáról. Jókai a polgárosodó parasztságnak, a mezővárosiaknak szánta lapját, hangvétele, stílusa is erre utal: már megindításakor kifejtette, hogy az „egész lap tartalma úgy lesz szerkesztve, hogy az értelmes magyar népet megilleti, mely azt kívánja, hogy hozzá művelt és okos emberhez illően és ne parasztosan beszéljenek”. (Igazmondó. 1867. szeptember 15.)

Előfizetőinek száma elmaradt a szerkesztő-tulajdonos politikai napilapjának, A Honnak példányszámához képest, hiszen 1870-ben 1900 körül járt, hozzá hasonló vidéki olvasói kapcsolatokkal azonban aligha rendelkezett más lap. Egy állítólagos erdélyi olvasói levél szerint a parasztok rendszeresen felolvastatták önmaguk számára: „notárius uram előveszi a szeres tarisznyájából az újságot és fennhangon szokta olvasni elejétől végig. Mi meg minden pereputtyostól, asszonynéppel, gyerekkel együtt csak úgy hallgatjuk a szép szót”. (Igazmondó. 1868. június 6.)

Egyéves megjelenés után, 1868. május 25-én sajátjának nyilvánította a Balközéppárt. A lapra „felügyelő pártbizottmány” tagja Keglevich Béla gróf, Podmaniczky Frigyes báró, Tisza Kálmán, Várady Gábor és Jókai Mór lettek.

Az Igazmondóegyik rovata, „A nép ügyvédje” kifejezetten olvasói levelekkel foglalkozott: például egy hetési honvéd segélyügyével, a református tanítók helyzetével (erről a lap vitát is nyitott, amelyben bárándi, sajókazai református tanítók és a szalonnai református lelkész vettek részt). Gyakran kaptak teret helyi jelentőségű hírek: falusi bírók hatalmaskodásáról, marhavészről, fináncok törvénytelen eljárásáról, de szélesebb érvényességűek is szerepeltek: például a demokrata körök feloszlatása miatt kibontakozott tiltakozásról és igen bőséges anyag a népnevelés helyzetéről. Az olvasói levelek arra utalnak, hogy Jókai néplapja főként a protestánsok lakta vidéken keltett komolyabb visszhangot, előfizetőinek tábora is valószínűleg elsősorban onnan toborzódott.

Az olvasóközönségen kívül az is fontos kérdés, hogy az Igazmondót milyen politikai elvek, milyen eszmeiség hatotta át, ezek hirdetésére milyen eszközöket használt fel. Fiktív hőse, Gondos Tamás alkalomról alkalomra elmondta véleményét a politika változásairól. „Politizálásait” (tanácsait) naiv mesterkéltség, a feltételezett paraszti tudat struktúrájába illeszthető formulák jellemezték; ezt jellemző módon reprezentálja, ahogyan az önálló magyar jegybank körül kialakult vitát „lefordították” az állítólagos nép nyelvére: „No, volt a héten zaj! Kicsiben múlt, hogy puskapor szaga nem lett a lármának; a bécsi sógorok már a kard markolatjára is tették kezüket, szájjal, hanem mi is felhagytunk volt az imádsággal; erre a német mást gondolt.” (Igazmondó. 1873. március 30.) Ezek a leegyszerűsítő formulák sok esetben mélyen beivódtak {II-2-107.} a parasztság politikai tudatába, véleményvilágába és politikai állásfoglalását, valamint ismeretszintjét messzemenően befolyásolták.

A lap hasábjain mégis megmutatkozott egyfajta átgondoltság. Jókai a liberális eszmerendszernek megfelelő módon a politikai és társadalmi egyensúly híve volt, lapját ennek egyengetésére használta fel. Lapja azért vitázott állandóan a szélsőbal néplapjával, a Nép Zászlójával, mert helytelenítette a szerinte túlságosan „szélsőséges” vonalvezetését. Ugyanazért utasította el az 1868-ban az Alföldön kulmináló, Kossuth nevére hivatkozó szociális (részben földosztó) mozgalmakat: Jókai úgy vélekedett, hogy „a legszomorúbb üzérkedés folyik Kossuth eszméivel. Zugprókátorok bujtogatnak perkereső birtoktalan népet a birtokos osztály ellen…, hivatalvesztett reactinarius szolgahad lázít kormányzási rend ellen.” Az, aki ezeket a mozgalmakat vezeti „veszélyes jellegű izgató, ki nem democrata többé, hanem demagóg”, hiszen mit tett a félegyházi nép: a társadalom alapját képező tulajdont támadta meg, ehhez pedig, Jókai hangsúlyozta, „isteni és emberi törvények szerint semmi, de semmi joga nincsen”. (Igazmondó. 1868. május 3.) – A Jókai által elképzelt „nép”-ideált, melyből a szociális ellentéteket lehetőség szerint megpróbálta kiküszöbölni, a liberalizmus harmóniára törekvése hatotta át, néplapját ennek az eszménynek állította a szolgálatába.

A baloldali néplapok közül néhány csupán az olvasóközönség egy politikailag vagy földrajzilag körülhatárolható rétegének megnyerésére törekedett. Ezek a hírlapi vállalkozások kezdetben nem jártak sikerrel. Az 1868. január 1-én megjelenő, Morzsányi Sándor volt honvéd főhadnagy szerkesztette Demokrata Dobos első számában azt ígérte, hogy „érdekes s mulattató közleményeken kívül az 1848/49-ik év korából folytonosan hozand nevezetes cikket. De ezeken kívül lesz a lap útján alkalmunk az összes honvédegyletek érdekében minden tudni valót közölni.” Szélsőséges ellenzékiséget hirdetett: alcímében is megfogalmazódott formában „az egyenlő, szabad polgár hű dalosául” kívánt szegődni; elsősorban a dualista államberendezkedés értelmetlen kigúnyolásával, színvonaltalan bírálatával próbált népszerűségre szert tenni – az új alkotmányosságról például mindössze a következő volt a mondanivalója: „mi a mostani constitutio? … hasonló mindazon ép így hangzó végszótagú, a nemzetet boldogító intézkedésekkel… p. o. ilyen az executio, portio, financdirectio, honvéd-persecutio, contributio.” (Demokrata Dobos. 1868. január 20.) Az országszerte népszerű függetlenségi elveket és a partikuláris szintre szoruló társadalmi-politikai feszültségeket igyekezett meglovagolni – a többi kormánypárti és ellenzéki néplaphoz hasonlóan –, mindezt azonban oly alacsony színvonalon valósította meg, hogy nem tudott kellő mennyiségű olvasót maga köré gyűjteni (amiben az olvasni tudó nem-városi lakosság csekély száma, a demokrata körök betiltása és a honvédegyletek tevékenységének korlátozása is szerepet játszhatott), így, miután a havonta háromszor kiadott lap megjelenését előbb ritkították, alig féléves pályafutás után később meg is szüntették.

Erdélyben ellenzéki politikusok közvetlenül is támogattak (néha szerkesztőként {II-2-108.} és kiadóként) részben vagy teljes egészében „nép”-nek szánt időszaki sajtót: politikai, szépirodalmi és ismeretterjesztő hetilapokat; ilyen volt például a Marosvásárhelyen megjelenő Székely Közlöny (1867–68), Székely Hírlap (1869–75), Erdély (1870–76) vagy a kolozsvári Nemere (1871–1900) és a Társadalom (1874); a Társadalom című hetilap egyik kiadója, K. Papp Miklós 1873 januárjától vasárnaponként Jónás Lapja címmel „baloldali népújságot” jelentetett meg.

A Jónás Lapját a balközép felhasználta saját politikai elvei ismertetésére. Vezetői részt vállaltak a szerkesztőségi munkából: rendes munkatársai közé olyan neves erdélyi képviselők léptek, mint Bartha Miklós, Orbán Balázs, Szentiványi Árpád, Ugron Gábor. A Jónás Lapja a nép felvilágosítását, nevelését jelölte meg fő feladatának; ezt a célkítűzést támogatta Tisza Kálmán is a laphoz küldött üdvözlő levelében. Mit jelentett a lap támogatói számára a „nép” fogalma, tulajdonképpen kinek szánták néplapjukat? A választ Tisza a politizáló közönség műveltségszerkezete és sajtóolvasási szokásai alapján adta meg: a „haza jövendője nem csupán azoktól függ, kik könyvekbe bezárkódznak, napilapokat olvashatnak, de függ azoktól is, kiknek hivatásuknál fogva arra, hogy ezt tegyék, nincsen módjuk és idejük. Megadni ezeknek is a módot arra, hogy a nyilvános élet mozzanatait fő vonásaiban legalább figyelemmel kísérhessék”, lehetne a néplapok, így a Jónás Lapja feladata. Tiszáék tehát a néplapoktól azt várták, hogy a vidéki közvélemény fontos rétege, a falusi kispolgári-paraszti közvélemény (amelynek Erdélyben talán még nagyobb szerepe volt, mint országos viszonylatban) és a pártok között a „folytonos szellemi érintkezés”-t biztosítsák. (Persze közvetlenül Tiszáék a Jónás Lapjával az Erdélyben igen erős helyi kormánypárti politikai lapok hatását is ellensúlyozni próbálták.)

A Jónás Lapjában publikáló ellenzéki politikusok felfogásában kortünetként liberalizmus és demokrácia újfajta összefüggésbe került: kapcsolatukban egyre több belső ellentmondás jelentkezett. Erre mutat Sámi László kolozsvári evangélikus tanár levele, amit ő is a Jónás Lapjában közölt: Sámi a döntően paraszti olvasóközönség és politikai véleménye szerepét korlátozni kívánta, mivel úgy vélekedett, hogy „a tudatlan democratia mindig csak a rendetlenség és önkény táplálója: ezért első kötelessége nálunk is minden értelmes embernek oda hatni, hogy népünk értelmesedjen és világosodjék”. (Jónás Lapja. 1873. január 5.) Hegedüs Sándor, A Hon kiváló közgazdász-publicistája szintén a sokaság, a véleménynyilvánítók többségének kulturálatlanságáról írt: az a csoport, amelynek „a választások által közvetlenül is nagy befolyása van a haza sorsára”, igen jelentős hányada lett a magyar társadalomnak – a politikába beleszólók tábora azonban igen differenciált, egy részük véleménye nem támaszkodik megbízható ismeretekre. Úgy vélekedett, hogy a sajtó és az olvasókörök javíthatnak sokat a helyzeten. Ugyanis a választójoggal rendelkezők között nagyon sokan vannak, akik „nem igyekeznek újságot, könyvet olvasni, hogy megtudják, hogy áll a haza sorsa…, azt sem vizsgálják meg, hogy kire adják szavazatukat”, ezen csak úgy lehetne {II-2-109.} segíteni, írta Hegedüs, „ha olvasókörök, népkörök minden községben megalakulnának, hogy ezek lapokat és hasznos könyveket hozassanak, azokat hetenként egyszer, kétszer nyilvánosan felolvasnák, megbeszélgetnék.”(Jónás Lapja. 1873. augusztus 3. – kiemelés tőlünk G. – V.)

A Jónás Lapja a balközéppárt törekvéseinek megfelelően az ellenzéki közvéleményt nemcsak informálni akarta, hanem a létező alkotmányosság ellenzékének keretei közé próbálta terelni. Egyik cikke azt fejtegette, nem kétséges „a nép csinálja a közvéleményt, és alkotmányos országban a közvéleménnyel kormányoznak”. Ez azonban nem jelenti azt, „hogy akármely polgár felkerekedjék Budára és elrendelje a minisztereknek, hogy mit csináljanak…, hanem azt, hogy mindenki a maga körében szabadon nyilvánítsa véleményét, befolyását használja fel, hogy az terjedjen, hogy annak megfelelő képviselők menjenek az országgyűlésre, és így befolyással lehet ki-ki arra is, hogy az országgyűlés többsége olyan minisztereket állítson a kormány élére, kik az ország közvéleményének megfelelnek”. (Jónás Lapja. 1873. október 5.)