2. A TÁRSADALMI TÍPUSOK ÉLCLAPI SZEREPE

A Borsszem Jankó a kitűnő címlapi portrék mellett az állandó figurák élclapi szerepét is kidolgozta. Tulajdonképpen sokféle hagyományt ötvözött, s ezekből teremtett újat, sokat utánzott mintát. A Jókai Üstökösében szereplő, olykor csakis politikai arcéllel rendelkező alakoknál határozottabban kapcsolódott Kecskeméthy Aurél Handabandájának Eszélyessyjéhez és Bizakodyjához, összeházasítva ezeket a berlini Kladderadatsch figuráinak megformálási módszerével, hangvételével.

Ágai a Borsszem Jankó figurái közül hármat már a Bolond Miska hasábjain megteremtett és népszerűvé tett. „Spitzig Iczig ischmeretesch hazaphi és tscholádapa” a Borsszem Jankóban is változatlanul Király utcai leveleivel jelentkezett, sőt ő adta meg a második számban a lap programját. Ez két alapvető tételből állt. Közölte, hogy egyrészt ő Deák-párti, s emiatt vált ki a Bolond Miskából, másrészt pedig a liberalizmus középútján kíván megmaradni mindennemű szélsőséggel szemben. Spitzig figurájában Ágai az emancipációért küzdő magyar érzelmű, de még nagyrészt német nyelvű városi zsidó kispolgárt rajzolta meg továbbra is, aki szenvedélyesen kívánt magyarosodni, és fiát is már Spitzényi Árpádnak hívták. Az emancipáció törvénybe iktatása után a társadalmi befogadtatásért folytatott küzdelem, a bal- és a jobboldali ellenzék megújuló antiszemita támadásai s a zsidó polgárságnak az emancipáció utáni útkeresése és kapitalista mentalitásának szokatlansága továbbra is életben tartották a figurát. Egyre nagyobb szóhoz jutott és 1870-től már önálló figuraként is jelentkezett sógora, „Seifensteiner Salamon, boltos a 3 dob utcában”.

Lengenádfalvay Kotlik Zirzabella mindvégig halványabb figura maradt, amit társadalmi viszonyaink is indokoltak. A csúnyácska, „dúskeblű honleány” némileg kékharisnya volt, titokban költőnő, némileg pedig társasági lény, akit érzelmei egyre jobban a szélsőbaloldal irányába tereltek. 1869-től aztán már határozottabb vonásai is kialakultak, a női emancipáció köztémává válásával egyidejűleg. Mégis, mint „szélbali honhölgy, Madarász maitresse”, a többinél inkább politikai propaganda íz érződött rajta.

Szent-szivari Monocles az arisztokráciát képviselte a lapban.

Ezeket az első figurákat hamarosan követték Gyári Áron és Kukoricza Szilárd, a zsidó ipari és földbirtokos nagypolgárság képviselői. Kozák Marczi „ősjogonc” szintén megjelent már az első hónapokban, de majd csak egy évtized múlva, megváltozott névvel lett belőle figura (Bukovay Absentius). {II-2-199.} Épp így még csak Mokány Berci neve merült fel ekkor mint „demokrata jogászé”.

Korán megszületett az első évek két nagyszerű figurája, Están és Sanyi, az elsősorban korhelységeikkel és duhajkodásaikkal bemutatott kisnemesi típusok. Két 48-as párti képviselő, Patay István (Debrecen) és Csiky Sándor (Eger) szolgált Están és Sanyi mintájául, de a kezdeti személyi karikatúrák hamarosan típussá formálódtak át a lapban, sőt a hetvenes évek első felének egyik népszerű élclapi verstípusa lett az „Están dalok”. E két figura miatt vádolták személyeskedéssel a Borsszem Jankót. Annak ellenére, hogy csak a kiindulópont volt személyekhez köthető, átmenetileg szüneteltetni kellett szerepeltetésüket.

1873-ban „a bánatos megfogyatkozás ölén fogamzott meg Mokány Berci” – írta Ágai. Ez lett a Borsszem Jankó egyik legsikeresebb alakja. Ez a magát szabadelvűnek nevező, de velejéig maradi, harsány és ápolatlan vidéki nemes politikailag tipikusan a balközép párthívek karikatúrájának készült. Nagy kártyás, nagy ivó, az éjjeli zenék hőse. Siratta az elveszett „magyar virtust”, s nekibúsult, mert „pusztulunk, veszünk”. Amikor egy-egy zsidó menyecske visszautasította kulturálatlan közeledését, természetesen „a jordánt” is szidta.

1869-ben jelent meg – az Üstökös első évfolyamában szereplő név felhasználásával – „Kospallaghi Ambrus uram ő kigyelme…, kit peres ügyei még mindig Pesten fogva tartanak”, és aki „anyjokjának ékesen megírja, mit tapasztalt ebben a Sodomában”. A következő évben őt váltotta fel Suttyomberky Dárius. Már 1873-tól állandó szereplője volt a lapnak Titán Laczi is, az „ősgenie”. A többiek 1875-től jelentek meg egyre nagyobb számban, s csak azután van több adatunk szerzőik kilétéről is. E korai figurák közül Spitzig Iczig, Lengenádfalvay és Monocles megformálója kétségtelenül Ágai Adolf volt.

A társadalmi és egyéni magatartások karikírozása, a figurák álltak sokáig a Borsszem Jankó érdeklődésének előterében, ezért igen kevés állandó címmel ellátott sorozata-rovata volt. A címlapi oldalak rajzához kapcsolódott a 2. oldalon föllelhető szöveg „Híresek arckép csarnoka” címmel. A baloldali ellenzék kiemelkedő alakjain kezdte a lap a sorozatot, majd az osztrák kormányférfiakon folytatta. Az évek során, 1872 végéig párttól és foglalkozástól függetlenül közéletünk minden számottevőbb tagja portrét kapott, sőt a kiemelkedő külföldi államférfiak is megjelentek. A kortársak körében annyira fontos, annyira népszerű volt ez a karikaturisztikus bemutatás, hogy akadt orvos, aki kérte szerepeltetését, mert úgy biztosan megválasztották volna járási orvosnak.

Ennek a sorozatnak megszűnése után csak egy rövid életű, hasonló sorozat jelent meg 1874-ben „Új szentek csarnoka” címen. Célkitűzése a párttá szerveződő jobboldali ellenzék reakciós elveinek leleplezése volt. Ezeken kívül az írásbeli kulturálatlanságok bemutatását a „Csodabogarak” rovat szolgálta, s a színházi és zenei életet figyelte a „Theatralia” rovat.