{II-2-200.} 3. A MAGYAR TÁRSADALOM POLGÁROSÍTÁSÁÉRT

A Deák-párt legkiválóbb vezetőinek a politika eszköz volt a nemzet polgárosításához és kulturális felemeléséhez. A párt élclapjának feladata is az ilyen értelmű politizálás volt – s maradhatott is addig, míg a párt kormányzása során ki nem derült, hogy a programadóknak nincs lehetőségük elképzeléseik megvalósítására, mert a hatalmi harcban a túlsúlyt képviselő tagság vonja magával a szellemi vezérkart. A Deák-párt ebben az ellentmondásban 1873 és 1875 között felőrlődött, lapja, a Borsszem Jankó pedig talajtalan lézengés után ekkor vált kormánypártivá. 1875-ig azonban úgy volt politikai élclap, hogy elsősorban a társadalommal foglalkozott. A politikai kérdések is legtöbbször társadalmi kérdésekkel átszőve jelentek meg lapjain.

1874-ig a polgárosodás összetett problémaköréből egyik legfontosabbként a magyarországi zsidósággal, különböző rétegeivel, magatartásukkal foglalkozott. Az emancipáció kimondásának jogi formulája (1867) után a társadalmi elismertetésért küzdött. Ezért reagált minden megkülönböztetésre, s ez volt az a terület, ahol ekkor még egyes függetlenségi csoportokkal és az egyházakkal találta magát szemközt. Tisza Kálmán néhány emancipációellenes kijelentése, Jókai következetlen magatartása, a demokrata körök, Patay István és Gubodi Sándor szélsőbaloldali képviselők nyílt antiszemita megnyilvánulásai vagy Török János és Lonkay Antal zsidó-szabadkőműves liberalizmus ellenes vádözönei állandó visszautasításra találtak lapjain. Ám ugyanekkor a hazai zsidóság minden rétegétől a német kultúra levetését s a magyar nemzetiség és kultúra vállalását követelte meg. Erre hivatkozva, de lényegileg kispolgári szemlélettel idegenkedett a Lloyd-lapoktól, Falk Miksáéktól, s nevezte őket német és kozmopolita nagypolgároknak, vetette szemükre önálló politizálási és hatalmi törekvéseiket. Elítélte a hagyományokhoz makacsul ragaszkodó zsidó ortodoxiát és az elzárkózás megnyilatkozásait, vagy éppen az ellenkező végletet, a keresztelkedési lázat, a neofita túlbuzgalmat, a nemesi címért kapaszkodó mániát.

A polgári szabadság és egyenlőség megvalósításáért küzdött minden eszközzel. A hazai áldemokratizmus lelepleződő kórképét látta abban, hogy mihelyt valaki kellő polgári megbecsülést vívott ki magának, legfőbb törekvése lett, hogy anyagi tehetősségétől függően nemesi vagy éppen bárói címet szerezzen magának. Ugyanakkor világosan látta a magyarosodás és a nemesség utáni törekvés összefüggését is, hangneme ezért nem támadó– de bármennyire ironikus, egyúttal gondolatilag elmosó, tisztázatlan is. Gamperl Alajos pesti polgármester nemessé tétele alkalmával írta: „Fázott a polgári kabátban s belebújt a kutyabőrbe, azon hiszemben, hogy a demokrácia századában meleget tart. A polgármester megröstelte polgárságát és a pesti polgárnagyból lett »Gyöngyösi« nemesember.

Így kiált föl megbotránkozással a hétszilvafás nemesember, ki 1848-ban demokrata ülőfürdőt vett a kor eszméiben, hanem azért annak maradt, ami {II-2-201.} volt és a zsidót, kereskedőt vagy az emberi nem egyéb hasonfajta címertelen kinövését – címeres lelkének mélyéből lenézi.

Ne szörnyülködjünk el valami nagyon.

Aki nemessé lesz e földön, az magyarrá lesz.

Szép dolog a demokrácia, de a nemzetiség sem csúnya, és én nem bánom, ha valaki középkori jelmezben avit fringiával, rozsdás rézsisakkal és paizszsal teszi nálunk tiszteletét, csak közénk térjen. (…)

A francia másfél századig hódított – divattal.

Ha mi hódíthatunk – hiúsággal, azt én nem bánom.” (1871. 874.) Ezzel végső soron előnyt adott a nemzeti szempontnak a demokráciával való szembekerülésekor, előlegezve későbbi szemléleti eltolódását.

Az arisztokráciának nem tulajdonított nagy jelentőséget. Osztályként már súlytalannak ítélte: az ország sorsát nem befolyásolják, közük is csak ritkán van hozzá. A konzervatív politika náluk is „csak ruha – írta –, melyet alsóbb osztályú emberek nem viselhetnek anélkül, hogy nevetségessé ne váljanak”. Az arisztokraták életformáját, „csudabogár”-mentalitását állította pellengérre. Csak egyenként, a politikai vagy a kulturális élet szereplői voltak érdekesek számára, akik azonban már egy-egy más réteghez, osztályhoz csapódtak.

Az igazán veszélyes, káros társadalmi osztálynak a nagy többségében kiegyezésellenes nemességet tartotta. Tulajdonképpen minduntalan Pató Pál urat rajzolta bennük újra. Tőlük, a polgári fejlődés és a demokrácia igazi gátjának tekintett rétegtől féltette az ország kulturális emelkedését. A balközéppárt előretörésével hangja egyre élesedett e kérdésben. 1874-ben már abban jelölte meg a magyarországi demokrácia ellentmondását, hogy azt kisajátítja a gőgös nemesség, amelynek fő célkitűzése az államot arra kényszeríteni, hogy mindnyájukat eltartsa.

A vallásfelekezeteken kívül állt, nem az egyik vagy a másik oldaláról folytatott harcot. A szabad egyház és a szabad vallásgyakorlás híve volt. Ezért határozottan szembeszegült a hazai katolikus egyház államvallási törekvéseivel, de bármelyik más felekezet erőszakosságát és ortodoxiáját is pellengérre állította. Adott esetben, ha túlzottnak és magánügyeket sértőnek ítélte, az ateista harcot is tollhegyre tűzte.

A szegény, a nyomorult és a gazdag, a jómódú egyszerű szembeállítása igen gyakran megjelent lapjain. A mindennapi élet jelenségeit, intézmények és hivatalok működését többnyire az elvonatkoztatott „szegények” szempontjából és érdekében ítélte meg. Liberális polgári szemlélete, filantrópiája ellenére két területen teljesen értetlen volt, a nyugdíjak és a női emancipáció kérdésében.