{II-2-202.} 4. NÉPSZERŰTLEN PÁRTÁLLÁS ÉS KÖZÖNSÉGSIKER

A Borsszem Jankó politizálásában 1872-ig nagy teret kapott Kossuth alakja, s az egész időszakban a baloldali pártok megítélése. Kossuth kiegyezésellenes aktivitása és a baloldali pártok kritikátlan, ferdítő Kossuth-kultusza tette számára időszerűvé e témakört. Deák-pártiként ítélte el Kossuth 1867 utáni politizálását; szerinte Kossuth gyakran a helyzet, a tények kellő ismerete hiányában, nemritkán hatásvadász eszközökkel, kívülről avatkozott be annak az országnak az ügyeibe, amelynek polgáraként nem akart élni. Elsősorban Kossuth személyi hiúságát támadta, arra vezetve vissza ekkori lázas tevékenységét. 1870 márciusában egy hosszú verssel kapcsolódott az egyik Kossuth-levélhez, amelynek lényegét úgy értelmezte, hogy Kossuth nem tud belenyugodni Magyarországnak az általa kijelölt úttól való eltérésébe. Válasza erre az volt:

„Avagy ha épen meg nem engeded,
Bátrak leszünk mi élni, boldogulni,
Nem birva kegyes engedelmedet.” (1870. 125.)

Kossuth nagyszabású egyéniségét, szerepének korábbi jelentőségét ritkán vonta kétségbe – annál inkább pellengérre állította követőit, sőt éppen Kossuth nevének meghurcolásával vádolta őket, főként a szélsőbaloldal egyik vezérét, Madarász Józsefet és a demokrata köröket. A legkeményebb bírálatot azonban Kossuth Ferenc, „Princ Franci” kapta.

A balközéppárt elsősorban érzelmi alapú Kossuth-kultusza is az élcek gyakori témája volt. Tisza Kálmán politikájának és Kossuthnak egymáshoz való viszonyáról azt írta 1872-ben, hogy „Kossuth Lajos előtt »nagyon csökkent Tisza Kálmán államférfiúi tehetsége«. Még jobban is fog csökkenni. Mentül józanabb lesz a nép, annál jobban csökken Tisza államférfiúi nimbusza. Egyébaránt Tisza Kálmán nimbusza csökken Kossuth Lajos előtt, Kossuth Lajosé csökkenni fog Tisza Kálmán után. Ez a tények logikája.” (1872. május 26. 26.)

A szélsőbaloldalt, a 48-as pártot műveletlenséggel és kulturálatlansággal vádolta karikatúráiban és élceiben. „A szélső balon nagy ember vagy, ha írni és olvasni tudsz és nyilvános helyen le nem sanyizod magad” – mondta tömören. Ezenfelül mindkét baloldali pártot erőszakosság, durvaság vádjával illette, mert, főként a választások idején, ők provokálják a verekedéseket. A balpárti vezetésű vármegyék jelentős részében a visszaéléseket is mindig szóvá tette. A balközép politikájáról az volt a jogos véleménye, hogy annak egyetlen célja hatalomra kerülni. Mindig Tiszáékat tüntette fel a liberális és demokratikus politika legveszedelmesebb ellenfeleiként, mert szerinte ez a párt képviselte az igazán szűk látókörű, vármegyei szemléletű feudális reakciót. A vármegyei átszervezésnek szembeszegülő baloldali magatartásban ezt a reakciót látta. Középkori lovagi kosztümökben ábrázolta vezéralakjait, ülve az „alkotmány” bástyáján a „vármegye” feliratú zászlóval. S bár „…az {II-2-203.} alkotmány itt künn van.., de ők még benn vannak!… Tehát magukat védelmezik az urak!” – mondta. (1869. 256–257.)

Egyes kérdésekhez kapcsolódva, a kormányból is tolla hegyére tűzött egy-egy személyt, leggyakrabban Lónyay Menyhértet mint miniszterelnököt. Az országgyűlési képviselőket pártállástól függetlenül karikírozta nemtörődömségükért, az ország ügyeinek elhanyagolásáért, a hivatali apparátust hasonlóképp, a rendőrséget pedig azért, mert nem igazságot osztott és a lakosságot védte, hanem minden eszközzel fellépett a szegények ellen, miközben a gazdagokat támogatta kétes üzelmeikben.

A nemzetiségi kérdés nagyrészt politikai kérdésként merült fel a Borsszem Jankóban, sokszor a baloldal őszintétlen izgatásainak színtereként – de nem sértette és nem kezelte le a nemzetiségeket, mint azt a többi élclap gyakran megtette. Az egész időszakban egyedülálló hangnem volt ez, sőt az még inkább, hogy elítélte az első elemista magyar olvasókönyvet, mert félreismerhetetlen céljának látta, hogy „a hat éves magyar gyermekben már föl kell ébreszteni a nemzetiségi különbségek érzetét”. (1873. febr. 16. 4 – 5.)

Eleinte sokszor karikírozta a nemzetiségeknek a dualista államformával szembeni ellenállását. A románok esetében különbséget tett az erdélyi románság és a hol az orosz cárra, hol Bécsre kacsingató „nagyromán” aspirációk között. A szerbeknél az indulatos magyargyűlöletnek, a cár dicsőítésének és a többi nemzetiség lenézésének különös keverékét látta, a horvátoknál a „csak-azért-is” kívülmaradást. A szlovák nemzetiségi törekvésekről nem esett szó, annál több Palacký romantikus cseh nacionalizmusáról (– csúfolván azonban a föderalizmus megfontolandó eszméjét is) és a pesti Zatracenyklub óvatos, de veszélyesnek ítélt tevékenységéről. 1870-től sokszor kísértette Magyarország feldarabolásának rémképe, 1874-ben pedig a nemzetiségi kérdés túlfeszítésére közölt már ilyen élceket: „Magyarországban valahol ismét egy új nemzetiséget födöztek föl. Brassóban, Alsó Kubinban és Újvidéken országos kivilágítás.”

Külpolitikai kérdésekben magatartását az általános háborúellenesség jellemezte. Sokszor idézett 1868-as karikatúráján Atlas a sok szuronytól már alig bírja hordani a földgolyót: ez a téma még sok képi és írásos változatban visszatért.

Miközben a francia kultúra rajongója volt, III. Napóleont már 1869 szeptemberétől egyre jobban támadta, s már ekkor előre jelezte a forradalom elkerülhetetlenségét. A porosz és a francia hatalom háborúját egyformán elutasította, majd magasztaló rajzot közölt a francia forradalomról. A porosz győzelem egyre élesítette hangját Németország ellen, s a porosz vandalizmus hosszú ideig témája maradt. A párizsi kommün megítélésében egyértelműen polgári magatartást tanúsított, ugyanakkor többet foglalkozott vele, mint a többi élclap. A nagypolgárság „megnyúzását” mint kívülálló harmadik nevette, de a kommünben a rablásokat, a fejetlenséget, a leplezett zsarnokságot és főként a francia kultúra elárverezését látta. Egyértelműen a köztársaság mellett foglalt állást.

{II-2-204.} 1875 döntő év volt a Borsszem Jankó életében. Nemcsak korábbi kiadójától, a Deutsch Testvérektől vált meg, hanem főként politikailag lett válságos a helyzete. Tisza Kálmán hatalomra kerülésével, a pártfúzióval a Borsszem Jankó megszűnt pártlap lenni, ugyanakkor hajtóvadászatba kezdtek ellene a győztes balközéppárt lapjai. Az új helyzetben ügyes diplomáciai fogással biztosította Ágai a lap fennmaradását. Tisza kinevezésekor – saját elveinek fenntartását hangsúlyozva s legalábbis egy ideig változatlanul megőrizve a Tisza elleni szúrásokat – szellemesen, de iróniával teli tisztelgő látogatásról adott hírt a lap. „…Míg egyrészt szívesen látom, hogy olvasóközönségem immár exc[ellenciá]ddal is szaporodott, kinek tán nem egy ebéd utáni kávéját fogom ezentúl megsózhatni – mondta beszédében Borsszem Jankó –, másrészt nem csekély megnyugtatásomra szolgál, hogy végre valahára lesz valaki táborunkban, aki tud akarni is. Igen okos emberek vagyunk mi néhai deákpártiak, de kellett valaki, aki minket zsebre rakjon, különben gazdátlanul elbitangoltunk volna. E providentialis férfi exc[ellenciá]dban elkövetkezett s nemcsak nem venném rossz néven, de örülnék is rajta, ha sikerülne minket zsebre raknia, arra nézve úgyis nyugodt lévén, hogy velünk el nem fut. Elég nehéz kő vagyunk mi a zsebben. (…)

Ezek után kérem Exc[ellentiá]dat, mint az egyesült párt kormány férfiát, fogadja el kibékült tollamnak érzékenyen csepegő tintacsöppjeit.” (1875. március 7. 4.)