6. KULTURÁLIS ELMARADOTTSÁG ÉS EURÓPAI LÁTÓKÖRŰ MŰVELŐDÉS

Az európai tájékozódás, az egyetemes civilizációéredményeinek és a szellemi mozgalmaknak bemutatása, közvetítése elmaradottságunk tudatosulását eredményezte széles körben A nacionalizmus felerősödéséhez fonák módon is hozzájárult.

A lemaradás érzékelése többször a múltba történő menekülésben nyilatkozott meg, például Vajda János néhány írása esetében. Különös gondolatmenetű cikkeiben, elmélkedéseiben túláltalánosított nemzetkarakterológia, a szellemi tulajdonságokat megfelelő testi jegyekben kereső frenológia és a népmesei formában megjelölt teljes egyenlőség kívánása keveredett egymással. A hazai viszonyokat nem korának követelményei, sem a jövő igényei miatt bírálta, hanem a múltbeli dicsőségre és nagyságra hivatkozva. Jelenét kritizálva Vajda mércéként hősi múltat, 1849 „csodatevő szeretetteli egységét” állította. (A csodák titka. 1870. 16. 193.) Szemében a magyar történelem és művelődés lezáródott 1849-ben, mert „…szomorúan tapasztaljuk, hogy szellemi téren újabb, az elődökhöz méltó sarj nem mutatkozik…” (Tüneményes alakok. 1870. 24. 293.) Ezt az egyoldalúan menekülő magatartást különböző oldalakról indokolta írásalbán, míg az egyetlen ígázán nagy embert Tisza Kálmánban fel nem ismerte, mert Vajda szerint ő tudta a közjogi {II-2-224.} vitában megoszlott nemzetet egy csapásra egyesíteni: hiszen Tisza a tehetséget, erőt és a konok jellemet testesítette meg. (1875. 9. 129–30.)

A Vasárnapi Újságban csak egyszer találtunk olyan bírálatot, mely a szabadságharc vagy a passzív rezisztencia felidézésében nem látott menedéket a jelen mulasztásai és gondjai elől, mely szólt a hibákról és bűnökről anélkül, hogy élüket azonnal elvette volna a nemzeti hiúságnak történő udvarlással (mint például Vajda az „ötmillió lovag” országának nevezve Magyarországot). Szeremlei Sámuel hódmezővásárhelyi református lelkész, szabadelvű teológus Vallás-erkölcsi és társadalmi élet 1848 óta Magyarországon című könyvéből részletet közölt a lap. Szeremlei általános bírálata kulturális, művelődési, gazdasági és társadalmi életünk elmaradottságát egyaránt érintette, leszögezve, hogy végre nem külső körülményekben kellene keresnünk a bajok okát; kijavításukat ideje lenne önmagunkon és a magunk erejéből megkezdeni a történelmi sirámok helyett. Magyar műveknél nem volt szokás, itt mégis bevezető értékelést közölt a lap Komáromy Lajos pesti református főgimnáziumi tanár tollából. Komáromy lélektani magyarázattal akarta elvenni az uralkodó nemzetet ért kritika élét, mondván: Szeremlei „munkája olvasása közben sokszor az jut eszünkbe, hogy talán az író kedélyében kell lenni valami olyannak, mi sötét színben mutatja neki a világot.” (1874. 18. 282.)

Tudatosult elmaradásunkra másik gyakori válaszként a rekompenzáló magyar nemzeti tudat jelentkezett. Szász Károly cikkei többször összefoglalták ezeket a nézeteket. E magatartás két tételt állított fel. Az egyik inkább a múlt felől közelített; eszerint: „…ellenségeink azért ellenségeink, mert nem ismernek, s a nemes szív, ha hazánkat és nemzetünket megismerte, barátunkká válik.” (1871. 1. 2.) A másik kételytelenül közölte, hogy ma „…közügyeink s irodalmunk a haza határain túl is mindenütt figyelemben részesülnek, a solidaritás által, mellyel a mívelt európai nemzet-családhoz sokképen vagyunk kötve…” (1872. 49. 615.) Egy-egy Magyarországot ismertető angol vagy francia útikönyvből, a kis számú szépirodalmi fordításból messzemenő következtetést vontak le a cikkírók.

A dicső múltba vagy a jelenről alkotott illúziókba menekülés jellemző magatartás volt. Ezt az első lépést követte a lapban a nemzeti öntudat tömjénezése. Sajátos frazeológiája is megjelent. Állandó összetételek voltak „a hanyagságig lovagias uralkodó faj”, a mindenre mentséget adó „lángoló hazafiság”, „honszerelem” és hasonló kitételek, különböző szerzők, különböző tárgyú írásaiban. Még nem támadtak – sőt hirdették a nemzetiségek teljes művelődési autonómiáját –, de nemzeti és szellemi védvám-rendszert akartak kidolgozni. Már címével is jellemző magatartásnak adott hangot a nyelvész, irodalomtörténész Imre Sándor Németesedés, elkorcsosulás című írásában. Ez a már korábban idézett értekezése a moralizáló nacionalizmus színvonalas, kiváló összefoglalása volt, valóságos programirat, melyben minden mondat súlyos. Egybefogta a kiegyezést követő szabad közélet nemzetiségi, a kapitalizálódás társadalmi és nemzeti veszélyeit s Nyugat-Európával {II-2-225.} szembeni valóságos lemaradásunkat. A megvalósult társadalmi szabadság téves alaptételéből kiinduló konzervatív gondolatmenet a maga eszmerendszerében logikus és tetszetős, végkövetkeztetése reakciós volt: bezárkózva, az országon belül kell a magyarságnak és kultúrájának megmaradnia, de ott saját lábán megállnia, elutasítva bármiféle együttműködést és külső hatást. Imre Sándor felállította az öntudatos elmaradás ideológiai programját.

Az Európához való felzárkózás reménye, vágya, a nagyvilág jelenségeinek, eredményeinek értékelése, valamint a zárt nemzeti keretek közé való bezárkózás programja közötti harc kimenetele ebben az időszakban még bizonytalan volt. Sőt az 1870-es évek elején a Vasárnapi Újság hasábjain kifejezetten az előbbi oldalára látszott billenni a mérleg.