{II-2-238.} 3. OPTIMISTA NEMZETI ÖNTUDAT

Ágai lapja a hetvenes évek elején érdeklődéssel fordult a szomszédos népek, az ország nemzetiségei és kultúrájuk felé. Az irodalmi rovatokban minden évben jelentős teret kaptak a Duna-medence nemzeteinek irodalmi alkotásai, olykor népköltészete is. Önálló cikket ritkán közölt a magyarság politikai és kulturális sorskérdéseiről, ha ritkán megtette, akkor e cikkei igazságkereső szándékúak voltak. 1871-ben Sincerus aláírással (valószínűleg a bukovinai székelyek között szociográfiai felmérést készítő László Mihály tollából) levelet közölt Erdélyből. A cikk összekötötte a társadalmi és a nemzetiségi kérdést, s ennek alapján mondta ki, hogy „…Erdélyben a múlt a magyaré és a szászé– a jövő az oláhé”. Indoklása figyelemre méltó társadalomtörténeti éleslátásra mutat. „Magyar- és Erdély országban, hol mindig csak a jobbágy és rabszolga után vadásztak, – hol kevesen örökön-örökké azon törekedtek, hogy a sokaságot járomba igázzák s minden eszközt válogatás nélkül felhasználtak, hogy a gyengébb sokaság szétválasztó intézkedések által még gyengébb és egyöntetű soha se legyen, mondom, itt Magyarhonban és kiválólag Erdélyben e szerencsés eredmény [ti. a különböző népcsoportok összeolvadása és „közvetett nemzetté” alakulása] nem jött és nem is jöhetett létre, sőt nem is fog most már létrejönni soha.” (1871, 12, 144.) Három évvel később azonban Jan Kollar és a szlovák irodalom bemutatásának közelében már Czékus Istvánt ünnepelte a lap a nagyrőcei szlovák gimnázium bezáratásáért, mert ezzel „megmutatta, hogy ő először hazafi s csak azután a tiszai egyházkerület főpásztora”.

1872-től a Magyarország és a Nagy Világ már hangsúlyozott kitételekkel igyekezett magyar nemzeti lap lenni. A „faji jelleg”, a „magyar szellem”, „magyar érzés” minduntalan megjelenő kifejezései, értékmérő kategóriái lettek. A tárcaírói szólamok gyakran átterjedtek az ismeretterjesztő írásokra is. A hangadó cikkek a kiegyezéssel megoldottnak vélték összes társadalmi, kulturális és civilizációs problémánkat is. A 19. század közepi polgárságnak a francia forradalomból s az ipari forradalomból felépített és általános emberivé kivetített sikerélményét, akadályt nem ismerő optimizmusát a Magyarország és a Nagy Világ magyar nyelven, a hazai polgárság és polgárosodás sajátjaként sugározta. Ekképp öntudatilag felemelte olvasóit a legfejlettebb országokhoz és társadalmakhoz. Ő benyomásként keltette ugyanazt, amit a Vasárnapi Újságban Szász Károlyék többször megfogalmaztak, hogy egyenrangúak vagyunk Európával. Az eredményekkel elégedett öntudatnak egyik tömör összefoglalását Pauler Gyula írta le: „…nem került egy nemzedékbe, hogy nyelvet teremtettünk magunknak és egy második nemzedék már lassanként a tudomány, művészet és ipar minden ágát kezdi elfoglalni. Meggondolva halad. Az elfoglalt positiót a győző erősen tartja, maga köré gyűjti az ifjabbakat, de azok nem állapodnak meg, magasabbra törnek és fáradozásaikat újabb siker koronázza.” Sőt kételytelenül azt is hozzáfűzte, hogy „a {II-2-239.} zöld asztalú táblabírás nemzet megszűnt lenni és jövőjét a tanszéken keresi és megtalálja, mert sokan vannak a derék harcosok…” (1874. 30. 365.) A cikk alól már csak a wagneri kísérőzene hiányzik: az istenek bevonulása a Walhallába.

A refrénszerűen visszatérő szólamokat nem követte indoklás, sem vita vagy ellentmondás: írók és olvasók egymásra találtak egy kellemes és optimista hitben.