3. AZ ÚJ OLVASÓKÖZÖNSÉG

Az 1870–80-as években új olvasótábor jött létre. Az olvasni tudók, a potenciális újságolvasók száma 1870 és 1890 között három és fél millióról csaknem a kétszeresére emelkedett. 1870-ben a hat éven felüli férfinépesség 40, 1890-ben már az eleve nagyobb létszámú csoport 60%-a tudott olvasni. (A nőknél 25, illetőleg 50%.) A gyarapodó potenciális olvasótábor egyúttal a sajtóterjesztés számára egyre hozzáférhetőbb lett, hiszen a városokban koncentrálódott. Az újságírók egyesülete 1881-től kezdődően ismételten szorgalmazta, hogy a hírlapok 1867-ben betiltott utcai árusítását újra engedélyezzék. Egyes példányokhoz ugyanis csak zárt üzlethelyiségben, trafikban, kiadóhivatalban, postán, pályaudvaron lehetett hozzájutni. Ausztriában még ez is tilalmas volt, ott kizárólag előfizetési rendszer létezett. Az utcai árusítás végül 1896-ban vált szabaddá, az utcának (s nem előfizetőnek) szánt első bulvárlap, az Esti Újság ― s véle a rikkancs ― akkor jelent meg.

Az 1860–1870-es években az olvasók többsége a módosabbakból kerülvén ki, választójoggal rendelkezett. Befolyásolásuk érdekében a politikai lapok szorosan a pártok függésében maradtak. Mint említettük, mindegyik pártnak megvolt a maga néplap-hetilapja is.

Az olvasók táborába ifjú vagy felnőtt fejjel belépők többségéből azonban {II-2-257.} hiányzott a parlamenti politikai pártok valamelyikéhez fűződő erős érzelmi-politikai kötődés. Lassan a múltba merültek azok az idők, amikor a parla-menti pártok az alkotmány visszaszerzése vagy megtartása érdekében a nemzetre hivatkoztak, s olykor közvetlenül is a néphez fordultak. A Nép zászlója 1868-ban még kérvényezési akciót indított a kiegyezési törvény eltörlése érdekében, a későbbi időkből nem tudunk hasonló példát említeni. Az új olvasók többségének még választójoga sem volt, s így a politikai pártok megnyerésükre gondot nem fordítottak. De nem is ismertek olyan felkarolandó érdekeket, nem alakítottak ki olyan frazeológiát, amellyel például a lassan asszimilálódó városi kispolgárokhoz vagy a kialakuló munkássághoz közelebb tudtak volna jutni. Nem tekinthetjük véletlennek, hogy az első sikeres politikai lapvállalkozások, amelyek programszerűen hirdették a pártoktól való függetlenségüket, először az ő nyelvükön: német nyelven jelentek meg. A mozgékony Neues Pester Journal egy évtized leforgása alatt milliomossá tette újságíró-alapítóját, Bródy Zsigmondot.

Az új olvasóközönség számára a politika nem a tevékenység fontos színterét, hanem a tájékozódás lehetséges alkalmát jelentette. E távolságtartó viszonyulás, amely a pártok különbségét lényegtelennek tartotta, ugyanakkor mentes volt a politika iránti közömbösségtől. Ennek eredményeként homogenizálódott az eddigi irányzatok szerint tagozódott olvasóközönség. Az érdeklődés egységesüléséhez a magyarországi táji régiók integrációja, öntörvényű fejlődésének lezárulta is hozzájárult. Erdélyi ember 1875 előtt nemigen olvasott pesti lapot, hanem a kolozsváriak közül választott. A század utolsó negyedében már nyilvánvalóvá vált, hogy e régió sorsa is Pesten, a parlamentben és a minisztériumban dől el. Mindenki pesti hírek után sóvárgott tehát, aki tájékozódni kívánt. A vidéki hírlapirodalom hanyatlása csak a magyar társadalmi-politikai élet fokozódó fővárosi koncentrációját tükrözi vissza. „A legtöbb vidéki lap nem egyéb, mint Budapesten gyártódó kőnyomatos correspodenciák és fővárosi újság- és könyvreklámok lenyomtatása” (Nemzet, 1885. január 6.). E lapoknál hovatovább nemcsak a politikai, hanem a szépirodalmi rész is a pesti kőnyomatosokra támaszkodott. Székelyföldtől a stájer határig ugyanazon cikkek, tárcák, versek és hirdetések jelentek meg a lapokban. A helyi erők működésében sem volt sok köszönet. „Nagyrészt egyetemi polgárok, gimnazisták töltik meg azokat… sokan nyomdamániájukat a vidéki lapok útján elégítik ki” - állapítja meg Porzsolt Kálmán (A Hon, 1880. december 5.). Kivételt képez az egykorú szemleírók szerint Kolozsvár, Temesvár, Szeged és Nagyvárad sajtója. De még Kolozsvárott is előfordulhatott, hogy a Magyar Polgár szerkesztője, K. Papp Miklós, megelégelvén, hogy az ottani konzervatív Ébredés vezére, Asbóth János folyvást az ő lapjából ollóz, külön Asbóth számára egy abszurd számot adott ki vad háborús hírekkel. Az Ébredés beugrott a csínynek, a lap helyzete mind lehetetlenebbé vált, rövidesen meg is szűnt.

A vidéki olvasók többsége tehát a fővárosi lapoktól igényelte az alapos tájékoztatást. De a központi lapok közül a továbbra is a pártpolitikához {II-2-258.} igazodó újság nem betekintést biztosító ablak, hanem torzító szemüveg lett a számukra, amely tisztánlátásukat homályosította el. Elfogultságtól mentes tudósítást (és némi eligazítást) vártak, hogy gazdasági-társadalmi tevékenységük sikeres lehessen. Eddig a pártok lapjai szerették volna, hogy sok olvasójuk legyen. Most az olvasók kívántak maguknak olyan lapot, amely politikai ugyan, de mégsem egy párt nevében politizál. Más szóval a lap adjon politikai információt, de az értékelést bízza az olvasóra. Ne csak tényeket közöljön ugyan, de eszmerendszerének alapjául csak olyan elveket válasszon, amelyek az ebben a rendszerben felnevelkedettek számára közösek. A „nemzet”, a „haladás”, a „magyar állameszme”, a „faji hivatás” szempontjából tétessenek mérlegre a lapban bemutatott európai és hazai történések.

Az új olvasóközönség igényeit visszatekintve könnyű megfogalmazni – a valóságban azonban a lapvállalkozók lapalapítási kísérletek egész sorát hajtották végre, s kudarc és bukás követte egymást mindaddig, amíg formátum, rovatbeosztás, nyelvezet, politikai alapeszmék dolgában olyan laptípust lehetett kialakítani, amelyet gazdái a maguk terminológiája szerint joggal tekinthettek „nemzeti vállalat”-nak, hiszen parasztnak, kispolgárnak, vidéki értelmiségnek, pesti kereskedőnek közös olvasmányául szolgált. (E kísérletek története – a vállalkozók a legkülönfélébb külföldi példák nyomán indultak el – a korszak sajtótörténetének egyik legizgalmasabb fejezete.) Politikai értelemben a pártokfelettiség programja természetesen nem valósulhatott meg maradéktalanul; de ha nem is a pártok felett, mindenesetre a pártok mellett, önállósodva létezett már az 1880-as években a három fő politikai áramlatnak megfelelően az a három, egyenként is tízezres előfizetői táborral rendelkező orgánum, amely ettől kezdve önálló politikai tényezőként, olvasótáborok nevében politizált: a kormánypárttal rokonszenvező Pesti Hírlap (1879 –), a mérsékelt ellenzékhez közeledő Budapesti Hírlap (1881 –) és a függetlenségiekkel kacérkodó Budapest (1879 –). Kettő közülük kiadói vállalkozás (Pesti Hírlap – Légrády testvérek; Budapest – Wodiáner), a harmadik nemcsak politikailag, hanem gazdaságilag is emancipálódó újságírócsoport (Rákosi Jenőék) tulajdonában van. (Figyelemre méltó, hogy a legtöbb ellenzéki és kormánypárti politikai lap eddigi kiadója, az Athenaeum nemcsak innen, hanem a kezdeményezők sorából is hiányzik. Az Athenaeum ráfizetéses politikai lapjait a háttérben maradó érdekcsoportok dotációja tartotta fenn – a vállalat akkori vezetői a busás nyereséget hozó hírlapi vállalatot el sem tudták képzelni.)