4. INFORMÁCIÓVAL EGYÜTT SZENZÁCIÓ

Mi újat tudtak adni az új típusú politikai lapok? Hiszen a politikai élet keretei s az információs rendszer lényegében változatlan maradt.

Az 1880-ban megalakult a működését 1881-ben megkezdő Magyar Távirati Iroda, Maszák Hugó és Egyesy Géza országgyűlési gyorsírók magánvállalkozása, {II-2-259.} csak a belföldi hírszolgálatra kapott működési engedélyt. „Ezen vállalat célja az országgyűlési tárgyalásokról, továbbá az ország fővárosában történő politikai, közgazdasági, pénzügyi és kereskedelmi eseményekről távirati tudósítást közölni a vidéki hírlapokkal és viszont: az ország legjelentékenyebb pontjain előforduló fontosabb közérdekű mozgalmakról táviratilag értesíteni a Budapesten megjelenő hírlapokat.” (A Hon. 1881. január 22.) Működésének súlypontját mutatja, hogy irodája az országgyűlés közvetlen közelében, a Sándor utcában nyílt meg. Az újságolvasót azonban egyre kevésbé érdekelte a politikai pártok parlamentben folyó vitája.

A parlamenti tudósítások naplószerű közlése egyre rövidült, s mind hosszabb lett e rovat élén a lap összefoglaló tájékoztatója. Ebből az eredetileg csak eligazító sorokból, valamint a hajdan csak tárcában közölt „parlamenti fény- és árnyképek” szarkasztikus portréiból alakult ki a parlamenti tudósítás immár az újságírói szubjektivitásnak is teret engedő műfaja. Nem véletlen, hogy Kecskeméthy Aurél „fény- és árnyképeinek” írói álneve, Kákay Aranyos, tovább élt ifj. Ábrányi Kornél, Mikszáth Kálmán és Ágai Adolf a műfajt tovább fejlesztő írásaiban, mint Kákay Aranyos No. II., No. III., ill. Náday Ezüstös. Amíg korábban a magyar képviselőházból éppúgy szó szerinti közléseket adtak (persze rövidítve, de a rövidítést a „kőnyomatosok” végezték el), mint a bécsi vagy a londoni parlamentből, most az újabb tudósítások valósággal elkalauzolták az olvasókat a Sándor utcába, személyes résztvevőjévé tették az eseményeknek. A politikusok familiáris külső és belső jellemrajza, magánviszonyainak felemlítése nem az olvasók információéhségét, hanem intimitásigényét elégítette ki. (Ennek a kívánalomnak például korábban a többezres példányszámú, ugyancsak pártpolitikai kötöttségű élclapok tettek eleget.) A „családi Magyarországon” az ilyen információk látszólag beavatták az olvasót az államférfiak mindennapi gondjaiba, s nehézségeiket a családatya vagy a segédjeit irányító kismester gondjaihoz hasonlóan modellálták, megengedve, hogy az irányítóknak néha nincs igazuk, de „családfői” szerepük jogosságát igazán soha kétségbe nem vonták, hiszen személyes rátermettségükben, ritka kivételtől eltekintve, nem lehetett kételkedni – s az országot egy nagy családnak hazudva a rendszer egészét megkérdőjelezőket eleve a kitagadott fiú szerepére kárhoztatták.

A vezércikk az újságon belül a leginkább őrizte szakrális jellegét – csak „komoly” politikai kérdésekről lehetett ott cikkezni –, mégis nagy átalakuláson ment át. Tematikai megosztásban ugyan fele részben továbbra is külpolitikai jellegű vezércikkek születtek, mintegy negyedük az osztrák – magyar viszonnyal vagy az osztrák belpolitikával foglalkozott, s a maradék egynegyed a hazai – elsősorban a parlamenti – politikával; a tárgyalásmód azonban megváltozott. Jóllehet a vezércikkek többsége továbbra is névtelenül jelent meg, egyre több teret engedett az írói szubjektivitásnak. Agitatív politikai beszédek helyett írásművek születtek, s minthogy lemondtak az akusztikus élmény felidézéséről, szónoki helyett írói eszközök alkalmazására kényszerültek. Az éppen soron lévő törvényjavaslat részletei feletti vélemény nyilvánítás {II-2-260.} helyett mind gyakrabban választottak a napi politikától távolabb eső tárgyakat, ahol a gondolat is szabadabban csaponghatott, a vélemény nyilvánítása hatását tekintve is kockázatmentesebb lehetett. A centralisták korához képest azonban sokat vesztett analitikai jellegéből. A vezércikk elsőrangú politikai műfaj maradt, megjelenéséről csak az esti lapok mondhattak le, de újságírói megoldásaiban mindinkább a tárca jelleg hatotta át.

A tárca hírlapi műfaja régóta létezett, de elsősorban azon közlemények együttes megjelöléseként, amelyeket a lap alsó harmadában, vonal alatt, a politikából mintegy kirekesztve helyeztek el. Regények, bírálatok, könyvismertetések, tudományos értekezések és társulati ülésekről szóló beszámolók jelentek meg itt. Az 1880-as években a tárca teljesen újjászületett, maga a szó is új jelentést kapott. „Egész új fajú cikkek keletkeztek – regisztrálja panaszkodva Gyulai Pál –, melyeknek nincs egyéb célok, mint elmés rajzokat közölni a képviselőházról, terjeszteni a folyosó adomáit, humorosan leírni az ünnepélyeket, lakomákat, pártértekezleteket, városi közgyűléseket, utcai és nem utcai botrányokat s gúnyolni sok mindent, olyant is, ami nem éppen gúnyolni való.” (Budapesti Szemle. 1895. LXXXI. 461.)

Műfajilag az „új” tárca lehet életkép, vázlat, rajz, csevely, s az „ingerlő rendetlenséggel” előadott divatos írásművek olykor még a hagyományos elbeszélést is kiszorítják a lapokból. A megújult tárca ugyanarról a nem-politikai, elsősorban kulturális szféráról tudósított, de az objektív leírásra törekvő logikai-értelmi tárgyalásmódot a szerző személye által meghatározott indulati-érzelmi közelítésmód váltotta fel. Sajátosságaként már Gyulai is a nézőpontok váltogatását emelte ki. Az eszmeileg és politikailag csak árnyalatokban különböző polgári politikai sajtóban most végre nagyszerű alkalom kínálkozott egy-egy lap egyénítésére. A legnagyobb gondot immár nem a vezércikkírók, hanem a tárcaszerzők megnyerésére fordították. A tárcaírók, így például a veterán Ágai Adolf, kezdettől a legkülönbözőbb pártállású lapokba dolgoztak, s a tárcaszerzők továbbra sem politikai vonzalmak alapján szegődtek egy-egy orgánumhoz. Az újságírók fizetése a szolid megélhetéshez volt elegendő, a tárcák szállítói az 1880-as évektől meghökkentően magas honoráriumban részesültek. Főként az üzleties sajtóvállalkozások voltak azok, amelyek a kiváló publicisták és írók megnyerésére gondot fordítottak.

Valóban itt, a Pesti Hírlapnál, a műfaj első úttörőjénél és a konkurrens Budapesti Hírlapnál találjuk a legjobbakat: Mikszáth Kálmánt, Herczeg Ferencet, Rákosi Viktort, Bródy Sándort. Az Athenaeum sem volt éppen szűkmarkú, a Pesti Napló tárcaírói között, Petelei Istvánt leszámítva, mégis csak egy másodrangú csoportot regisztrálhatunk: Malonyai Dezső, Kóbor Tamás, Pekár Gyula jelentkezik itt. Hangsúlyoznunk kell, hogy kevés tárcaszerző van kizárólagosan lekötve – ilyen a nem annyira tárcát, mint inkább krokit író Mikszáth Kálmán a Pesti Hírlapnál vagy az először a Gyurkovics fiúkkal jelentkező Herczeg a Budapesti Hírlapnál.

A megújult tárca irodalomtörténeti értékelése nem lehet feladatunk. Itt, a politikai sajtó története kapcsán mint a sajtó depolitizálódásának jellegzetes {II-2-261.} termékére kell rámutatnunk. Különös fejlemény ez akkor, amikor a sajtótörvény igen széles körű szabadságot biztosított a politikai kérdések nyílt megtárgyalására. A tárca politikai lapban legfontosabbá válásában öltött testet Tisza Kálmány korának öncsalása: oly jól mennek a dolgok, hogy tulajdonképpen nincs is szükség politikára. Az olvasók először, hovatovább pedig kizárólagosan a tárcát olvasták a lapokban. Aktualitása híréhségüket, szókimondása és iróniája eligazításigényüket elégítette ki. S ami nem volt feldolgozható a tárcában – munkásmozgalom, agrárkérdés; nemzetiségi ügyek, világnézeti problémák –, szinte nem is létezett a számukra, illetve csak anekdotikus szinten, mosolyt fakasztó jelenségekként.

A külpolitikai rovat, a terjedelem bővülésével párhuzamosan, ekkor terjedt túl a táviratok közlésén és a közülük a fontosabbakat kommentáló alkalmi vezércikkeken. 1871-ben Ugron Gábor csak szerencsés véletlen folytán tartózkodott Párizsban, s tudósíthatta A Hont a kommün eseményeiről – 1878-ban, az orosz – török háborúban a nagy lapok haditudósítókat küldtek ki, s Európa más nevezetesebb eseményeiről is, ha nem is önálló tudósítók útján, de egymással – többnyire egy-egy hozzájuk közel álló bécsi lappal –társulva gondoskodtak részletesebb beszámolókról. Míg korábban a bécsi újságírók a pesti vonattal érkezőket és a pestiek a császárvárosból befutó gyors utasait faggatták ki a legfrissebb hírekről, a nyolcvanas években a dualista birodalom két fővárosában állandó tudósítók működtek, a századfordulón pedig a nagy világvárosokba küldtek – több lap közösen – újságírókat. A tudósítók önálló véleménnyel, szubjektív hangvétellel, de legalábbis „magyar szempontból” értékelték az eseményeket – s a külpolitikáról naprakészen megalkotott önálló vélemény, mely nem tartózkodott az elismerő vagy elmarasztaló megjegyzésektől, ezáltal minden közvetlen politikai propaganda nélkül Magyarország birodalmon belüli külpolitikai önállóságát, sőt Magyarország külön nagyhatalmi rangját sugallta az olvasóknak.

A tudósítói hálózaton keresztül már nemcsak a lényegi külföldi információk, hanem a szenzációk is bekerültek a lapba – s olykor nem is öncélúan. Az orosz – török háború során elkövetett kegyetlenkedések a keleti hadviselés módszereihez eddig is hozzátartoztak, de a közvélemény először értesült a borzalmakról. A cárgyilkosok perének és kivégzésének részletes ismertetése során (1881) lehetett a hazai lapokban bővebbet megtudni az „orosz nihilisták” eszméiről és törekvéseiről. A gyarmatosítások politikai konfliktusai az egzotikumok ismertetése mellett az olvasókat ráébresztették arra is, hogy a világpolitika léptéke nem azonos a kontinens erőviszonyaival.

A hazai szenzációk, a riportok is csak az 1880-as évektől kezdődően foglalnak el egyre nagyobb teret a lapokban. Az egykorú sajtót lapozva úgy tűnik, mintha az 1870-es évek végéig semmilyen kiugró, helyszíni beszámolót érdemlő esemény nem történt volna. Még az akkori választásokról is csak mozaikszerű képet kapunk, közvetlen beszámolót csak a fővárosiakról adtak. Az 1879-es szegedi, hetek alatt kifejlődő árvízkatasztrófáról gyér távirati {II-2-262.} tudósítások jöttek – napokkal a város teljes pusztulása után utaztak le az első laptudósítók.

Az 1880-as évek jelentős hazai eseményei viszont részben még ma sem hullottak ki az emlékezetből, s ez az egykorú sajtónak köszönhető. 1882-ben a középkori vérvád felelevenítésével állítottak zsidó vallásúakat bíróság elé, s az úgynevezett eszlári per visszhangja mutatja a sajtó változását. A régi tradíciókat követő kormánypárti Nemzet és a függetlenségi ellenzéki Egyetértés tízezer szavas távirati tudósításokat közölt, s vezércikkekben hangoztatta a vádlottak ártatlanságát. A modernebb lapok a per rövidebb ismertetése mellett glosszákat, intimitásokat, hangulati beszámolókat, rajzos képeket is közzétettek, s üzleti érdekből, az érdeklődést szítva, még a tárgyilagosság pózát is felvették, mondván, hogy a végső igazságnak, a teljes bizonyosságnak a bíróság előtt kell majd kiderülnie. Sőt akadt egy orgánum, amely rosszul felfogott üzleti érdekeitől indíttatva az antiszemitizmus vizeire hajózott: a korábbi röpiratai szerint liberális beállítottságú, bár kalandorságra eleve hajló Verhovay Gyula Függetlenség című lapja azonban, amelytől korábbi függetlenségi párti támogatói is elfordultak, elvesztette hajdani népszerűségét, s néhány év után megszűnt. Majláth György országbíró meggyilkoltatása (1883) volt az első alkalom, hogy a sajtó nemcsak kihasználta-felhasználta a szenzációt, hanem aktívan bekapcsolódott az eseményekbe: maguk az újságírók is nyomozásba kezdtek (s az olvasók sem a rendőrségre, hanem a redakcióba mentek bejelentést tenni), s a rövidesen elfogott gyilkosok nevének említése évtizedekig a rossz emberek szidalmazó megjelölésére szolgált.

A négyoldalas napilapok utolsó oldalát, tehát egynegyedét mindenkor a hirdetések foglalták el. A kiadónak fenntartott rész korábban teljesen elkülönült a szerkesztőáltal megtöltött hasáboktól, s a hirdetések csupán a lap anyagi fenntartására szolgáltak – az olvasók megnyerésére ekkor még senki sem gondolt. Az új típusú sajtó megjelenésével az utolsó oldalon – illetve negyedrét lapok esetében az utolsó oldalakon – is fordulat történt: az apróhirdetés rendszeresítésére gondolunk, melynek elsősége nálunk a Pesti Hírlapé. Az újítást jogszabályi könnyítés is elősegítette. Eddig harminc krajcár illetéket kellett fizetni egy hirdetés után, bármekkora volt is terjedelme. 1880-tól a kishirdetések adója tíz krajcárra csökkent, a nagyobbaknál nagyság szerint nőtt. A kishirdetés lélektani s ezáltal üzleti jelentőségének felismerése a Légrády fivéreké. Arra gondolunk, hogy az „apró” hirdetés személy és személy között közvetít, majd teremt kapcsolatot, s így éppen ezzel a személyes vonatkozásával annak is mond valamit, aki nem érdeklődik adásvétel, bérlet vagy ismeretség iránt.

A kishirdetés – nem is szólva arról, hogy új olvasókat toboroz, olyanokat, akik e rovatnál kezdik a lapolvasást – az előfizetők saját, jól ismert, kicsiny világát adja vissza. Egy ismerős világ, a maga mindennapos gondjaival, köszön az olvasóra, s a rovat ezért pszichológiailag is megalapozott, bensőséges kapcsolatot teremt a lap és olvasója között. S a mindennapi világról a {II-2-263.} hirdetésekben hűen tudósító lap iránti bizalom lassan átterjed a belső s végül az első hasábokra is. A mindennapiság szférája e folyamattal párhuzamosan ugyancsak „hátulról” lopakodik be a lapba: az apróhirdetések előtt már a szerkesztői részben volt elhelyezve eddig is a tőzsdei tudósítás és a vasúti menetrend, most megjelenik a színházi műsor, az időjárás-jelentés, az események naptára, majd a társulatok közleményei, az olvasók levelei, a főváros mindennapi életének gondjai – a kishirdetések világát azután Mikszáth is több alkalommal választotta tárcacikkei témájául.

A nagy sajtótörténeti fordulattal párhuzamosan végbement a hírlapi stílus átalakulása is. E nyelvi változások elemzése még elvégzendő feladat. Szembeötlő az értekező próza háttérbe szorulása, a virtuóz, „zsurnalisztikusnak” nevezett stílusfordulatok kedvelése (közeledünk a századvéghez, a szecesszióhoz!), a pátosz helyett az álpatetikus irónia alkalmazása, az idegen szavak helyett nyelvújítói buzgalommal alkotott újak használata, az érzelmek felkeltése, sőt: az aktivitás élesztgetése. A kérdőjelek helyett felkiáltójelek állnak a vezércikkek végén: a sajtó minden látszat szerint politikai hatalommá vált.