5. A POLITIKAI HATALOMMÁ VÁLÓ SAJTÓ

Amikor 1872-ben a balközépi pártvezetés elhatározta Lónyay Menyhért miniszterelnök megbuktatását, a személyeskedő támadást Csernátony Lajos lapszerkesztő-képviselő nem lapjában, hanem a parlamentben indította meg. Nem az Ellenőr hasábjain, hanem a képviselőház padsorai előtt jelentette ki: szégyenletes dolognak tartja, hogy „amikor az ország szegényedik, Lónyay gazdagodik”. A sajtó nem tett többet, mint ismertette a beszédet és a nyomában támadt parlamenti vihart – Lónyay rövid időn belül megbukott.

1879-ben az akkor konzervatív ellenzéki újságíró-képviselő, Asbóth János megbizonyosodott Zichy-Ferraris Viktor gróf belügyminisztériumi államtitkár panamáiról. Vádjait már nem a parlamentben, hanem a Magyarország című lapban tette közzé.

A sajtó hovatovább egyes politikusok lejáratásán vagy népszerűsítésén túlmenően is átvette azt a feladatkört, amelyet korábban jórészt a parlament látott el. Az új eszmék, programok meghirdetésére gondolunk. Mert amíg korábban, például 1875-ben a pártfúziót vagy a konzervatív párt megalakítását Tisza Kálmán, illetőleg Sennyey Pál parlamenti beszéde jelentette be, a sajtó csak utólag regisztrálta az eseményeket, most az új politikai elképzelések előbb bukkannak fel a sajtóban. A kiegyezést politikai értelemben (dualizmus) elfogadó, de azt gazdaságilag „tovább fejleszteni” kívánó, önálló vámterületet, magyar vezényleti nyelvet követelő koncepció például nem a parlamenti politikai pártok nézeteinek változásával született meg s lett a századfordulót követően már a parlamenti többségnek is programjává, hanem először Toldy István „minden irányban független” lapjában, a Nemzeti Újságban fogalmazódott meg 1878-ban. A példákat tetszés szerint szaporíthatnánk, {II-2-264.} de elég, ha a későbbiek közül csak a nemzetiségi törvény eltörlésének követelését vagy a „harmincmillió magyar” ábrándképét említjük –utóbbit Rákosi Jenő hirdette meg a Budapesti Hírlapban.

Bármennyire megvalósíthatatlan volt is a javaslatok többsége, azok az ábránd képek, amelyeket a többtízezres nagyságrendben megjelenő új típusú sajtó hirdetett meg, nemcsak az olvasókat fertőzték meg, hanem ezáltal a politikát is arra kényszerítették, hogy programpontjait a közhangulatnak megfelelően módosítsa. E nemritkán illuzórikus politikai programok újra létrehozhatták ugyan a parlamenti politika és a közhangulat egységét, de az újra megteremtődött egység az eleve megvalósíthatatlan célok folytán most már előbb-utóbb az intézményes politika csődjét kellett hogy eredményezze.

Azt jelentené mindez, hogy végső soron csak a tömegekre nem figyelő, tehát népszerűtlen politika a jogosult? Hogy a sajtó lesz az oka a dualizmus kora politikai válságának azzal, hogy „megfertőzte” a közéletet? A kérdésre a konzervatív szemlélet – például Szekfű Gyula Három nemzedék című műve – igennel válaszolt. Ez a válasz azt sugallja, hogy a politika és társadalom kapcsolatának megbomlása helyrehozhatatlan, tehát a helyes politika érdekében vállalni kell a népszerűtlen, a tömegeket kikapcsoló politika felelősségét. Megítélésünk szerint ennek az antidemokratikus megoldásnak még a logikája is helytelen.

A sajtó valóban hatalommá válik, de soha nem lehet önálló tényező, valamiféle „harmadik erő” a társadalom és a politika mellett. Vagy a társadalom érdekérvényesítése megvalósítása, vagyis a politikai demokratizmus fejlesztése, lehetőségeinek kimunkálása mellett áll, szorgalmazva azt, hogy a társadalom csoportjai és érdekei megfelelő politikai reprezentációt kapjanak, vagy az adott politikai rend fenntartása mellett foglal állást, vagyis a hatalmi rendszer, a hatalmon lévők általános (s ennyiben valóban „pártok feletti”) érdekeit képviseli, s ha elárulja is vonzódását egyik vagy másik árnyalathoz, az adott viszonyok stabilizálását tekinti feladatának. Utóbbi esetben a sajtó nem a társadalmi változások politikai konzekvenciáit hangoztatja, hanem a politika stabilitását szeretné propagandájával rávetíteni a társadalomra, belészuggerálni az olvasókba. S hogy az utóbbi típussal mennyire torzítás nélkül jellemezhetjük az új típusú sajtó helyzetét, mindennél jobban bizonyítja vezető személyiségeinek pályaképe. Az újságírókból nem az érdemi továbblépés elvi kérdéseit kimunkáló programadók vagy a gyakorlati politika megújítói, de nem is a hivatásos politikusok uszályhordozói és népszerűsítői, hanem az adott pártviszonyok között taktikázó befolyásos politikai személyiségek lesznek.