{II-2-265.} 6. ÚJSÁGÍRÓKBÓL – POLITIKUSOK

A politikai sajtó 1880 utáni változásairól tanúskodik az újságírók pályaképeinek alakulása is. Az újságírói tevékenység nemcsak mint publikálás, cikkírás segít eszközként ahhoz, hogy általa a pártvezéri karrier elérhető legyen, hanem a korszak vezető publicistái működésüket mindvégig a sajtó terén – sokszor közelebbi program nélküli szervezési, szerkesztési téren maradva s cikkíróként névtelenül – fejtik ki. Karrierjük nem pártjuk szereplésével, hanem lapjuk népszerűségével fonódik szorosan egybe. A lapok száma ugyan csak lassan nőtt, az újságírók száma azonban egyre gyorsabban. A szerkesztőségek létszáma ugyanis felduzzadt. Az 1870-es évek elején négyen-nyolcan dolgoztak egy szerkesztőségben, az 1890-es évek elején már húszan-harmincan. A fő-, segédszerkesztők, vezércikk- és tárcacikkszerzők alkották a mintegy tíz fős elit csoportot, közülük többen országgyűlési képviselők, ismert publicisták vagy szépírók, tudósok. A szerkesztőségi rangsor a képviselőházi tudósítókkal és az újdonságrovat vezetőjével folytatódott. Egy-egy további rovatot – külpolitika, művészet, rendőri-törvényszéki tudósítások, megyei-egyházi hírek, közgazdaság – ketten-ketten gondoztak. A szerkesztőségben dolgozók közül alkalmanként választják ki azokat, akiket külföldre vagy hazai eseményekhez riporterként kiküldenek.

Az irodalomból élők – főként újságírók – számát és jövedelmét egykorúan György Aladár igyekezett fölbecsülni. Figyelembe vette, hogy például a Kisfaludy Társaság 57 tagja közül csak nyolc, a Petőfi Társaság 59 tagja közül csak tizenkettőélt kizárólag irodalmi munkásságából. A hírlapírók nyugdíjintézeténél 65 tag közül viszont már 43 kizárólag hírlapíróként működött. A hírlapírók számát hétszáz főre, évi átlag jövedelmüket viszonylag magasra, 1500 forintra becsülte. A pártoktól függetlenedő sajtó munkatársai között fokozatosan erősödött a szakmai szolidaritás. A Verhovay-ügy kapcsán, amikor újságírótársuk párbajban életveszélyesen megsebesült, elhatározták, hogy újságíró-egyesületet alapítanak. A Jókai elnöklete alatt megalakult egyesület elnöksége, a párbaj kiküszöbölésének szándékával becsületbíróságként működött. Ugyanezen évben, 1881-ben alakult meg a Magyarországi Hírlapírók Nyugdíjintézete, Falk Miksa elnökletével. 1891-ben jött létre, Rákosi Jenő vezetésével, az „Otthon írók és hírlapírók köre”.

Hogy a politikai hírlapírás a társadalmi emelkedés milyen lehetőségeit nyitotta meg az 1880-as évektől, három újságírói karrierrel példázhatjuk.

Csávolszky Gyula újságírói pályafutását, mint annyi pályatársa, az Ellenőr szerkesztőségében, a „Csernátony-iskolában” kezdte, szerkesztőjétől kapta csípős cikkei jutalmául a „Skorpió” álnevet. De nem követte főnökét és a Tisza-párt többségét a fúzióhoz vezető úton, hanem az „elvhű balközép”, majd a függetlenségi párt lapjának, az Egyetértésnek szerkesztője lett, s 1877-től már tulajdonosként is az ő neve szerepelt a mind nagyobb példányszámban megjelenő lapon. Az első években a politikával nem sokat törődött, viszont személyesen vette kézbe a terjesztést: trafiktulajdonosokkal, állomási restisekkel tárgyalt, hordárokkal osztatta ki ingyen a lapot, s így lassan elérte, hogy a kolportázs (utcai árusítás) tilalma ellenére lapja példányonként is megvásárolható lett.

Kitűnően értett munkatársai megválasztásához. Az Egyetértésben a függetlenségi párt különböző árnyalataihoz tartozó politikusok publikáltak, a szerkesztőségi állandó munkatársak száma itt is harminc körül volt, közülük vagy tucatnyian állandóan a várost járták friss anyagért. A terjedelmi növekedést – felismerve, hogy a politika új olvasókat már nem vonz – a tárca növelésére fordította, egyszerre két folytatásos regényt, számos kritikát, beszámolót, „csevelyt” közölt. A nyolcvanas években a Pallas részvénytársaság vette át a lapot, Csávolszky szerkesztő maradt, s már régen nem kényszerült arra, hogy a függetlenségi párton belüli irányzatok valamelyikéhez elkötelezze magát, sőt az olvasóközönséggel szemben is hangoztathatta önállóságát: „a pártélet válságos fordulatai között egyenesen hivatva érezzük magunkat arra, hogy mindnyájunkkal szemben azt a cenzori tisztet is gyakoroljuk, melyet az ő felelősségük (tudniillik a pártoké) és a mi felelősségünk (tudniillik a sajtóé) a közvéleménnyel szemben egyformán követelnek tőlünk”. Csávolszkyt több ízben képviselővé választották, de aktívan nem vett részt a parlamenti harcokban, csak közvetített pártja frakciói között. Újságírói tevékenységével viszont hatalmas vagyont szerzett, s a fővárosban telekspekulációkba kezdett. Volt idő, amikor egész házsorokat mondhatott magáénak! A századforduló után vállalkozásai sorra meghiúsultak, tönkrement. Koldusszegényen, elfeledetten halt meg.

Verhovay Gyula 1879-ben indított önálló lapot Függetlenség címmel. Sikerre számíthatott, mert jó érzékkel ragadta meg a közhangulat főbb jellemvonásait: az információéhséget és az ellenzéki alapállást. Lapja a „közélet megtisztítását” tűzte ki célul, s egy év múltán méltán állapíthatta meg: „plakátokban, pénzbüntetésekben, elítélésekben, párbajokban vihart keltettünk”. A leleplezéseivel személyes népszerűséget, majd képviselőséget szerzett Verhovay lapja molochként nyelte a szenzációkat. Újságírói módszerének lényege a fennálló intézmények, vezető politikusok kíméletlen, bármi áron való lejáratása volt. Amikor programjáról faggatták, Herman Ottó– Verhovay lapjának egy ideig munkatársa – szerint csak ezt válaszolta: „hát minek az? Csak a kedélyeket kell előkészíteni, a többi majd meglesz”.

A tények önmagukban nem, csak értékelő viszonyban válhatnak „botránnyá” vagy „szenzációvá”. Verhovaynak pusztán az ellenzéki attitűddel nem lehetett megelégednie. Végül azt a nézőpontot választotta, amelynek perspektívájából magától értetődő társadalmi folyamatok is botrányosnak látszódtak: az antiszemitizmusét. Lapjával a parlamentben is felbukkanó antiszemita párthoz csatlakozott, s e törekvés akkori kudarcával 1887-ben lapja megszűnt, 1892-ben személyes közéleti szereplése is véget ért.

Rákosi Jenő 1870-ben, Reform című lapjával már azt a célt tűzte ki, amelyet újságírói működésének majd tízéves abbamaradása után, előbb a Pesti Hírlappal folytatott, majd igazán az 1880-as években a Budapesti Hírlappal {II-2-267.} ért el: a pártoktól független politikai sajtó megteremtését. (Időközben az általa szervezett Népszínház igazgatója volt.) Az ifjúkori kudarc (a Reform annak idején Lónyay Menyhértnél volt kénytelen anyagi és politikai támogatást kérni) óvatosabbá tette, nem az ellenzékiség-önállóság jelszavaira építette új hírlapi vállalatát, hanem a „nemzeti” eszmekörre, melyet pártok felettinek hirdetett, s valóban, ha kellett, ellenzéki, ha kellett, kormánypárti tartalommal töltötte meg, s ha kellett, kirekesztette a nemzetből akár Ady Endrét is. Neve és lapja a századfordulóra fogalommá vált, soviniszta eszmeköréről itt többet elmondanunk fölösleges.

Személyiségéről viszont fontos megjegyeznünk, hogy sajtóvállalkozóként, felsőházi tagként is újságírónak tartotta magát, az oly gyakori konfliktushelyzetekben inkább az újságírókkal s nem a politikusokkal tartott. A századforduló után pedig a közvéleménnyel is szembeszállt, amikor a kormányzati válság idején lapjával Tisza István mellett foglalt állást. Anyagilag is, politikailag is a független újságírót, az önálló sajtóhatalom reprezentánsát testesítette meg. Személye reprezentatív annyiban is, hogy ezzel az önállósággal és hatalommal nem tudott mit kezdeni. Több ezer vezércikke nemhogy a történelem menetét, még a dualizmus kori politikát sem tudta közelebbről befolyásolni.