7. ÚJ JELENSÉGEK A VIDÉKI SAJTÓ VILÁGÁBAN

A 80-as években a vidéki sajtó súlypontjai nem változtak; irányzatok szerinti belső elrendezettsége lényegében szintén ugyanaz maradt – csupán két város sajtójának megerősödését emelhetjük ki: a függetlenségi ellenzék erdélyi csoportja elkülönülését hangsúlyozandó Kolozsvárott Ellenzék címmel önálló lapot bocsátott ki; Szeged a nagy árvíz után az országos figyelem középpontjába került, közélete megélénkült, új lapja, a színvonalas Szegedi Napló révén a hírlapi életben is figyelmet keltett.

Az Ellenzék az Ugron Gábor vezetésével szerveződő erdélyi képviselők orgánuma volt; szerkesztésének gondjait Bartha Miklós vállalta magára. A lap első száma 1880. október 1-én látott napvilágot. Megjelenését Kolozsvár helyi sajtója ellenséges féltékenységgel fogadta: a kormánypárti Kelet „forradalom” szításával vádolta, a hajdani balközépi Magyar Polgár viszont a függetlenségi eszmét féltette tőle. Több figyelmet érdemel az, ahogyan a lapot a Függetlenségi Párt vezetői fogadták: kezdetben szinte minden számottevő személyisége üdvözölte; Orbán Balázs báró hangsúlyozta, hogy a szerkesztővel mindazok egyetértenek, akik „önmegtagadással küzdenek hazánk államisága és függetlensége mellett”, akik „szemben állanak azon nemzetellenes áramlattal, mely örökségünket, jogainkat, nemzeti kincseinket egymás után áldozza oda Bécsnek”. (Ellenzék. 1880. október 1.) Sok függetlenségi politikus, például Törs Kálmán, Mezei Ernő, Somogyi Antal (az 1841. évi „szatmári 12 pont” egykori szerzője!) külső munkatársként segítette.

{II-2-268.} A szerkesztő ügyességét és bátorságát egyre többen elismerték. Amikor pedig a közös hadsereget kritizáló írásait megtorlandó a szerkesztőségben két katonatiszt megtámadta és súlyosan megsebesítette, egész Kolozsvár mellé állt! Bartha igen hamar a közélet feltűnő, a feltűnést élvező, sikeres alakja lett; képviselővé is választották.

Az Ellenzék az Ugron-csoport kezében a politikai agitáció hatásos eszközévé vált; ebben nagy segítséget jelentett Bartha Miklós kitűnő publicisztikája. A lap egyszer a legszélsőségesebb ellenzékiség hangján szólt – „Alkotmányunk látszat, melyet közérdek helyett a korrupció szabályoz”, „Vagyonunknak nem vagyunk urai… Mi csak rongyainknak vagyunk gazdái… Nincs hadseregünk, mely a magyar államot képviselné” (1880. október 1.), máskor Erdély sérelmeit fejtegette, vagy éppen önálló vámterületet, független kereskedelmet, új hitelrendszert és magyar nemzeti bankot követelt. Vitázott az erdélyi román sajtóval, azt hangsúlyozva, hogy „Magyarországnak mint államegésznek területi integritásával s belső egységével fenn kell maradni… ez egységet csak egy nemzet fejtheti ki, s e nemzet nem lehet más, mint a magyar” – „a román nemzetiség nem egyéb, mint kulturális tényező”. (1880. október 20.)

A lap rövid időn belül – Ugronék véleményváltozását követve – az éles ellenzékiségről a kormányképesség problémájára helyezte a hangsúlyt. Bartha Miklós a felépülését követő első jelentős cikkében sajátos ellenzékiségük tartalmát taglalta: úgy vélte, ha a fennálló alkotmányos rendszert mint működési keretet elfogadják, el kell fogadni „a jogélvezettel járó funkciókat is”, vagyis a politikában „a szent tartózkodásnak helye nincs”. „Magyarország függetlenségét nem lehet kivívni duzzogással.” (Ellenzék. 1881. március 4.) Ez konkrétan a delegáció munkájában való részvételt jelentette volna, később pedig természetesen kormányra jutást.

A kormányképesség problémája a Függetlenségi Párton belül éles vitákat váltott ki: Irányi Dániel tiltakozott a teljes függetlenség követelésének feladása miatt. A párt országos vezetői több fokozatban szembefordultak az Ugron-csoporttal, annak egyre jobban konzervatív és katolikus színezetű függetlenségi programját bírálták; nézeteltérésük a maga tartalmi teljességében a következő évtized elején, az egyházpolitikai viták során az Egyetértés, a Magyarország és az Ellenzék hasábjain bontakozik majd ki.

Szeged legtartalmasabb, legszínvonalasabb napilapja, a Szegedi Napló 1878-ban indult útjára. Színessége, változatossága, politikai elevensége hamar és számára előnyösen megkülönböztette a már másfél évtizede megjelenő, kormánypárti Szegedi Híradótól, de fölé emelte a szélesebben vett környék, Szabadka, Újvidék kisebb jelentőségű, eleve szűkebb olvasóközönségre támaszkodó periodikáinak is. A Szegedi Naplót Eisenstädter (Enyedi) Lukács szerkesztette, később, a következő évtized közepén a szerkesztést valójában Kulinyi Zsigmond végezte. A lap sikerének egyik titka éppen az volt, hogy munkatársait kellő igényességgel válogatta meg: Mikszáth Kálmán a 80-as évek elején hetenként kétszer jelentetett meg tárca- és „petitcikket”,{II-2-269.} s több-kevesebb rendszerességgel írásokkal szerepelt Gozsdu Elek, Kászonyi Dániel, Herman Ottó, Reviczky Gyula, Szana Tamás. Az újság egy-egy száma rendszerint kétlapnyi terjedelmű volt, amit 5 krajcárért árultak.

A szerkesztőség úgy vélekedett, hogy elsősorban a helyi várospolitikával kell foglalkoznia, s az adott körülmények között erre minden oka és lehetősége megvolt. Az 1879. márciusi nagy árvíz és azt követően meginduló újjáépítés országos jelentőségű ügy lett, az egész ország érdeklődött iránta.

A lap helyi ügyekben igyekezett következetes lenni, de az országos politikát illetően is eléggé világos, körülírható álláspontot képviselt. Többször hangsúlyozta, hogy „erősen ellenzéki” marad, mert meg van győződve, hogy „a mostani akár bel-, akár külpolitika ártalmára van az országnak”. (1879. augusztus 23.) A mérsékelt ellenzékkel rokonszenvezett: a kiegyezést elfogadta. Azt mondta, hogy „Ausztria szövetségéért készséggel feláldozzuk a magyar külügyet és hadsereget”, viszont szigorúan ragaszkodott a gazdasági függetlenséghez, úgy vélte, hogy „önálló vámterület nélkül hazánkra a pénzügyi bukás vár”. (Szegedi Napló. 1880. október 21.)

A Szegedi Napló annak a helyi polgár-vállalkozó rétegnek a lapja volt, amely a politikai irányzatok szerint megosztott volt, de a gazdasági életben önálló szerepvállalásra törekedett, ezért egységesen elutasította a vállalkozást és az önálló piac kialakulását akadályozó állami intézkedéseket.