8. A POLGÁRI POLITIKAI SAJTÓ VIRÁGKORA

Magyarországon nem jött létre a politikai pártoktól és a közönség tömegigényétől egyaránt független, a liberalizmus „klasszikus” modelljének megfelelő információs rendszer. A világhírű londoni Timeshoz hasonlítható helyzetű orgánum nálunk sohasem létezett. 1867-től, a sajtószabadság helyreállításától körülbelül 1880-ig a lapok közvetlenül a pártok függésében jelentek meg, azok eszméit hirdették s lényegében keveset törődtek olvasóikkal: inkább ellenfeleik lejáratására, semmint olvasótáboruk növelésére törekedtek. 1880-tól a politikai sajtó fokozatosan emancipálódott a pártok gyámkodása alól, ugyanakkor hasznot hajtó üzleti vállalkozássá fejlődve – ne feledjük, a Times gyakran ismétlődő periódusokban ráfizetéses volt mint vállalat! – az olvasótábor kiszélesítésére, az olvasók megnyerésére, kiszolgálására törekedett, s ily módon kommercializálódott, információival nem mozgósított, hanem kiszolgált. A politikai sajtó utóbbi esetben is különbözött a „klasszikus” modelltől, s az eltérés okait a társadalom szerkezetében és a politikai felépítmény sajátosságaiban találhatjuk meg. Kezdetben a hatalmon lévőknek érdekében állt az informálódni-tájékozódni vágyók körének szűkítése, legalábbis igényeik mellőzése, a politikai alternatívák sajtóbeli egyértelműsítése, mert a szélesebb olvasótábor nagy többsége érzelmileg, félig tudatosan ugyan, de határozottan elutasította a kiegyezéses rendszert. Maga a széles olvasótábor pedig korlátozott anyagi és politikai lehetőségei folytán {II-2-270.} nem kezdeményezhetett, nem tarthatott fenn ráfizetéses lapot; a vagyonosok szűk köre pedig nem tudta emancipálni magát az államhatalom közvetlen befolyása alól, hiszen segítsége nélkül jórészt még egzisztenciáját sem teremthette volna meg. A lehetőségek maximumát a kormánypárti német nyelvű Pester Lloyd valósította meg. A „pártok feletti” politikai lapok tehát csak a depolitizáltan politizáló, homogenizálódott olvasóközönség létrejöttével, kiszolgálásukra mint üzleti vállalkozások jöhettek létre az 1880-as években.

Ha más jellegű volt is tehát a magyar polgári politikai sajtó, mégis jogosnak érezzük, hogy a dualizmus korának első felében a politikai sajtó virágkoráról beszéljünk. Először abban az értelemben, hogy a sajtóban a politikai információk, a politikai lapok voltak a legnépszerűbbek. Ennek oka a magyarság művelődésének hagyományos, a szélesebben vett társadalmi érdeklődés rovására érvényesülő politikacentrikusságában rejlett. Már a kortársak is sokat vitatkoztak azon, hogy ez az örökség értékes vagy értéktelen – mindenesetre adottság volt, amely az időszaki sajtóból a politikai sajtót juttatta magas példányszámhoz, olvasottsághoz.

Második, tartalmi közelítésben azért beszélhetünk a polgári politikai sajtó virágkoráról, mivel a lapokban teret foglaló politika – jóllehet ugyanazon keretek között mozgott, mint a politikai pártok – mégsem volt azonos a parlamenti politikával. Ebben az időben a politikai sajtó a pártokat már nem, a közönséget még nem szolgálta ki teljesen. A közönség igényeinek teljes kiszolgálása a bulvársajtóra várt.

A politikai sajtó és a bulvársajtó közötti igazán érdemi – nálunk a 20. században regisztrálható – különbséget abban jelölhetnénk meg, hogy az utóbbi esetben – bár, a politikai rész terjedelmileg hasonló teret foglalhat el a lapban – a politikum feloldódik a szenzációkban, s mint az érdekességnek, szenzációknak egyik, a mindennapiságtól alapjában különböző szférája kerül bemutatásra, egyenértékűként a művészvilággal, a sporttal, a tőzsdei hírekkel. A politikai sajtóban a politikum és az általa determinált szférák, a bulvársajtóban a mindennapiság és a vele szemben álló „rendkívüli” szférák állnak szemben egymással. Minthogy Magyarországon 1867 -1890 között az előbbi típus vitathatatlanul egyeduralkodó volt, indokoltnak érezzük, hogy a korszakot sajtótörténetileg akként jellemezzük, hogy e negyedszázad a polgári politikai sajtó, ha nem is nyugati léptékű, de viszonylag jelentős virágkora volt.

IRODALOM

Az 1881. év elején végrehajtott népszámlálás eredményei. I – II. Bp. 1882. 825 I., 415 1. – Szalády Antal: A magyar hírlapirodalom statisztikája 1700-tól 1800-ig. Bp. 1884. 248 1. – Thirring Gusztáv: Budapest félévszázados fejlődése 1873- 1925. Bp. 1925. 270 l.

Hírlapjaink. A magyarországi hírlapok monográfiája. I – VI. Bp. 1895. – Rákosi Jenő: Emlékezések. I – III. Bp. 1926. – Halász Imre: Egy letűnt nemzedék. Bp. 1911. 528 I. – Novák László: A nyomdászat története. VI. (1868- 1900). Bp. 1929. 136 1. – Balás P. Elemér: {II-2-271.} A Széchenyi – Kossuth-ellentét hírlapi vitájuk tükrében. Kolozsvár, 1943. 230 1. – Dezsényi Béla- Nemes György: A magyar sajtó 250 éve. Bp. 1954. 287 1. – Németh G. Béla: Hírlapok, folyóiratok. A magyar irodalom története 1849-től 1905-ig. Szerk. Sőtér István. Bp. 1965. 1072 1. – Kolozsi Tibor: A szabadkai sajtó (1848–1919). Szabadka. 1973. 575 1. – Lengyel Géza: Magyar újságmágnások. Irodalomtörténeti füzetek 41. Bp. 1963. 193 1. – Magyarország története. 1849- 1918. Egyetemi tankönyv IV. Szerk. Hanák Péter. Bp. 1972. 663 I. – Gergely András- Veliky János: A sajtó útja a politikában 1867 után I – II. = RTvSz 1977. 1- 2. sz.:80–89., 117–125.