{II-2-273.} 1. A KORMÁNYPÁRT KÖZPONTI LAPJA: A HON

„Ha egy párt kormányra jut, természetes, hogy a hírlap, mely támogatta azelőtt, nem opponál neki azután” – jelentette ki A Hon, s persze nem érte be ennyivel, hanem az elvtelen kompromisszum számára megpróbált elvi alapokat teremteni. (A Hon. 1875. március 2.) Erre elsőként az 1875. március 15-i számok nyújtottak alkalmat. Most teljesedik ki igazán 1848 öröksége –nyilatkoztatták ki –, most alakult meg az első igazán parlamentáris kormány, amelyhez 1867 még csak a formai kereteket, de nem a lényeget tudta biztosítani, mert akkor még nem volt parlamenti váltógazdaság, amely most egy konzervatív és egy (kormányzó) liberális párt létével adva van. Maga a főszerkesztő, Jókai Mór vetette egybe a márciusi tizenkét pontot a korviszonyokkal, S vont elégedett mérleget. Néhány nap múlva, Deák híres húsvéti cikkének tizedik évfordulóján, a fő vezércikket író Hegedüs Sándor a fúziót Deák kiegyezési kompromisszumához hasonlította: „a mi változásunk csak ennyiből áll, s igazi meghatározása az, hogy hazafiúi kötelességünk teljesítését a lehetőségekhez szabtuk, hogy nem érjük be egyedül a jelszavak hangoztatásával, melyek nyolc évi tapasztalat szerint kiáltó szónak bizonyultak a pusztában.” (A Hon. 1875. március 28.) Egyik, a bankügyről szóló vezércikkének is ezt a címet adta: „Apasszuk illúzióinkat”.

Az újra jelentkező Jókai a szélsőbaloldalt és a nemzetiségeket tekintette a fő veszélyeknek, melyek a „szabadelvűséget és a szabadságot” fenyegetik, mondván: „azoktól, akik hazánkban sokallják a szabadságot, nem féltjük a szabadságot; hanem azoktól, akik kevesellik – igen”. (A Hon. 1875. május 27.) Kossuth Lajos itt is publikált levelével, amely egy erős, tekintélyes függetlenségi ellenzék megteremtését európai feladatnak tartotta, Törs Kálmán szállt szembe. A később ellenzékbe vonuló Pulszky Ferenc is beállt a fúzió dicsőítőinek gyakori vezércikkírói közé: „a fúzió megteremtette gyümölcseit, a magyar nemzet meghasonlása megszűnt, az egyetértés helyreállt”. S ennek a „nemzeti egyetértésnek” a feltétlen szükségességét – kormánypárti sajtóban egészen újszerű módon – avval indokolta, hogy „az ellenzék ott van a bécsi birodalmi tanácsban, ott a nemzeti bank irodáiban, ott a bécsi hírlapirodalomban”. A Hon gyorsan magáévá tette ezt az elképzelést, most már a névtelen cikkek is arról szóltak, hogy „a szabadelvű kormány sok részben éppen nem is párteltérést okozó belreformokkal és elvi kérdésekkel lesz elfoglalva, hanem Ausztriával szemben kell hazánk érdekeit érvényesíteni”, s e „magasabb állami-érdekeknek” a pártérdekek alárendelendők. Tisza Kálmán az, aki „közjogi alapon akarja a dualismust a szó teljes értelmében valósítani”. Ez a homályos ígéret elsősorban a küszöbön álló (tízévenként újra esedékes) gazdasági kiegyezés során elérhető újabb vívmányokra célzott.

A gazdasági kiegyezéssel kapcsolatos tárgyalásoknak már az elején kiderült az, amit a politikában tájékozottak már régóta tudtak, hogy a Tisza-kormány meg sem kísérli az önálló vámterület kialakítását. A Hon – kénytelen-kelletlen vállalva a népszerűtlenséget – mindvégig követte Tiszát. {II-2-274.} „Az bizonyos, hogy az önálló vámterület eszméjéhez fűződik nálunk a legtöbb lelkesedés, a legtöbb követelés. És éppen csakis az erős, népszerű Tisza-kormány lehet képes ezekkel szemben a hideg számítások, politikai és közgazdasági követelmények rideg követeléseit érvényesíteni.” A tárgyalások során az engedékenységet azzal indokolták, hogy „az osztrák kormány állására tekintettel kell lenni”, mert egy esetleges osztrák parlamenti válság kihatna Magyarország nemzetközi helyzetére is. Törs Kálmán ugyanakkor derűlátó módon mégis minden engedményt kizsarolhatónak tartott: „azért történt a fúzió, hogy a megoldatlanul maradt gazdasági kérdésekben a kormány szája által Magyarország beszélhessen … Nem akartunk pártot tartani rezervában, melyet a másiknak elestével előtérbe állíthassunk.”

A gazdasági kiegyezés miatt hamar népszerűtlenné váló kormánynak a népszerű Jókai hatalmas terjedelmű, választóihoz címzett, nyílt levélben sietett segítségére: „A magyar kormányférfiak jobban szerették Magyarországot, mint magukat, s helyükön maradtak.” Amikor 1877 februárjában mégis lemondott a kormány, ennek a férfias elhatározásnak a dicsőítése sem maradt el. (A hírlapok között nagy vita bontakozott ki arról, hogy összeegyeztethető-e a parlamentarizmussal, ha a miniszterelnök nagy parlamenti többséggel a háta mögött lemond. A Hon persze bizonygatta, hogy Angliában, ha hetven évvel ezelőtt is, de volt erre példa.) A soron következő március 15-i vezércikk most már 1848 bukását és a Tisza-kormány kudarcait állította párhuzamba: „Sem a forradalom alatt, sem a passzivitás után, sem most nem voltak arányban a nemzet erői követeléseivel, és ebből szoktak a katasztrófák, a zöld asztal mellett a koncessziók és desillúziók és a sajtóban, valamint a közvéleményben az elkeseredés származni.”

A külpolitikai tárgyú vezércikkek és írások is az óvatosságot, a célok mérséklésének szükségességét hirdették. Az 1875-ben kitört boszniai felkelés óta a „keleti kérdés” állandóan ott szerepelt a lapok hasábjain. „Nem gondolhat se erélyes intervencióról, de pláne annexióról józan eszű diplomata se Ausztriában, se Magyarországon” – szögezte le ekkor Jókai, bár lapjában helyet adott a magáétól eltérő nézeteknek is. Salamon Ferenc már azt fejtegette, hogy a sajtó, a népgyűlések ne vitassák meg a külpolitikát, ne adjanak „utasításokat” a külügyminiszternek, aki az összes körülmények ismeretében és felelősen cselekszik. A Hon azonban – az angol példára hivatkozva –mind a sajtóviták, mind a népgyűlések jogosságát elismerte. Ugyanakkor mindvégig, az 1877-es orosz – török háború kitörése után is, a béke fenntartása mellett nyilatkoztak, jóllehet beszámoltak a népgyűlések törökbarát határozatairól, a különböző gyűjtőakciókról. Kossuth beavatkozást sürgető levelével maga Jókai szállt szembe, lényegében a kiegyezés mellett felhozhatóévtizedes érvekkel: Magyarország önállóan nem állhat meg, a három lehetséges szövetséges közül (Ausztria, Dunai Fejedelemségek, Oroszország) Ausztria a legjobb, a gazdasági kiegyezés tíz év múlva korrigálható, s a külső béke mellett a belső béke szükségességét már avval indokolta, hogy nyolc év múlva ezredéves fennállását ünnepli az ország. (A millennium időpontját később {II-2-275.} állapították meg 1896-ban.) Ha mi fenntartjuk a békét – fejtegette tovább Kossuth ellenében – az orosz nem talál beavatkozási alapot, mert a liberális szabadságjogok biztosítják a nemzetiségek létét és fejlődését. Talán ennél is népszerűtlenebb feladatra vállalkozott A Hon, amikor 1878-ban Bosznia okkupációjának, katonai megszállásának elkerülhetetlenségét bizonygatta. Korábbi álláspontjuknak meg nem felelően arról írtak, hogy „annak lehetőségét és szükségét elismertük, hogy csapataink bevonuljanak a szomszéd török provinciák területére”. (A Hon. 1878. június 29.) Kénytelen-kelletlen, de ők is leszögezték, hogy „nemzeti elkedvetlenedés” vette tudomásul Bosznia pénzben és vérben annyi áldozatot követelő megszállását. A külpolitika azonban a berlini kongresszus lezárulása óta mindinkább teret veszít a lapban.

„A sajtó fegyverét csak akkor használjuk a kormány ellenében – ígérték 1875 végén –, ha vagy minket nem tudott a kérdéses ügyben kapacitálni, vagy nem hajlott a mi capacitatiónkra”. Elismerjük – tették hozzá–, hogy ez sokat levon egy hírlap érdekessé tételéből.” (A Hon. 1875. december 22.) Így is történt. A belpolitikai rész – a választások időszakától, illetve a parlamenti rovattól eltekintve – a benyújtott törvényjavaslatok egyetértő taglalásából állott. (A törvényjavaslatokkal kapcsolatos polémiák elsősorban a Mérsékelt Ellenzékkel és lapjával, a Pesti Naplóval folytak.)

Helyzetük így nem volt könnyű. Mint előfizetési felhívásukban mondották, akkor kezdték munkájukat, amikor nehéz volt ellenzéki lapot csinálni, és amikor nehéz lett egy nemzeti kormányt pártolni, mely az óriási deficit leszállításával ezerféle érdeket volt kénytelen megsebezni s állását minden oldalról támadó kül- és belellenség ellen védelmezni, akkor vállalkoztunk e kormányt támogató párt nézeteinek képviselésére”. (A Hon. 1878. december 22.) A kormányt és személy szerint Tiszát megvédték a politikai támadásoktól, de a lapban nyoma sincs a Tiszát, kormányát és működését dicsőítő írásoknak, a valóban otromba, személyeskedő vádakra és rágalmakra pedig egyáltalán nem reflektáltak. A terjedő új típusú, nem párthoz kötődő napisajtót említésre sem méltatták – vidéki olvasójuk akár nem is tudhatott arról, hogy ilyen lapok egyáltalán léteznek. A korszak egyik legjelentősebb panamabotrányából és annak hullámveréséből, az Asbóth – Zichy ügyből azonban A Hon sem vonhatta ki magát, annál is inkább, mert Zichy-Ferraris Viktor, akire Asbóth János súlyos sikkasztást bizonyított, a Belügyminisztérium államtitkára volt, Asbóth János pedig 1880-tól, akkor már mint kormánypárti, A Hon munkatársa lett. A Hon, tárgyilagosságát megőrizve, a tanulságok levonására vállalkozott. „Megmondtuk még a nyáron – emlékeztetett Jókai – akkor, amikor ’az urak’ megindították a hírlapi heccet némely ’urak’ ellen: – Urak! Ennek nem lesz ám jó vége: Ha egyik ’úr’ elkezd vadászni a másik ’úrra’, majd a nép megkedveli a sportot s vadászni fog valamennyi ’úrra’!” Határozottan szót emeltek „azon személyeskedő, szenzációt hajhászó irány ellenében, mely a közönséget a legbadarabb gondolatokkal és legcéltalanabb gyűlölettel akarja szaturálni mindenki iránt”. (A Hon, {II-2-276.} 1880. január 27., február 4.) De hogy miért jelentkezett ez az irány, s hogyan lehetne legyőzni – arra nem tudtak magyarázatot adni. Bár tagadhatatlan, hogy felfigyeltek a társadalmi élet átalakulására, lassan a szociális szempontot is társították a politikaihoz, a liberális szólamú kormánypárt, illetve a rendszer stabilitásába s ebből fakadóan üdvös voltába vetett hit uralma rendíthetetlennek látszott A Hon hasábjain.

„Őszintén szabadelvűek és a biztos, alkotmányos haladás emberei vagyunk és maradunk mindig”. (A Hon. 1876. december 8.) Elutasították a sovinizmust, kulturális téren a „szabad versenyt” hirdették. Vezércikkben foglalkoztak Istóczy Győző 1878-as parlamenti beszédével, a politikai antiszemitizmus első hazai jelentkezésével, s élesen elutasították javaslatait. „Európa sem fog kebelében megtűrni egy oly államot, mely efféléhez fogna … mániáját nem tehetjük magunkévá és jóakaratúlag figyelmeztetjük, hogy a népet rögeszméjével ne izgassa.” (A Hon. 1878. június 25.) Ugyancsak a liberalizmus szellemében védelmükbe vették a politikai tevékenysége miatt üldözött Frankel Leót, részletesen s nagy ellenszenvvel számoltak be a németországi szocialistaellenes törvényjavaslatról és parlamenti vitájától, s elfogadása után „Rendőr-állam” rovatcím alatt számoltak be a törvény következményeiről. A munkásmozgalomban idehaza sem láttak veszélyt. Az 1878-as nem-választók kongresszusa szerintük „külföldről importált mozgalom és izgatás, melynek a magyar népnél abszolúte semmi talaja nincs.”

A Hon ekkor már egyedül tartotta fenn azt a hírlapi szokást, hogy a különböző pártok véleményét egymás után ismertesse, közölje válaszfelirati javaslataikat, mintegy jelezve, hogy nem egyoldalúan, hanem tárgyilagosan kíván tudósítani, s az olvasóra bízza a döntést. A magabiztos, önelégült, új eszmék és eszközök segítségére nem szoruló liberalizmust tükrözi a lap eszméiben és szerkesztésében. Büszkén írta 4700 vezércikke egyikében Hegedüs Sándor: „bírunk egy alkotmányos állam tényezőivel és egy kultúrállam aspirációival, sokat tettünk a jogállam megállapítására hazánkban, sőt társadalmi fejlődésünket is egészen a nyugati civilizáció hatása alá helyezők emelkedett az életmód (a standard of life) még a legalsóbb néposztályokban is.” (A Hon. 1876. december 24.)

A biztonságot, megállapodottságot, állandóságot tükrözte a lap szerkesztése is: évek hosszú során át változatlan beosztásban jelent meg. Lett légyen orosz – török háború (amely pedig a legtöbb lap belső beosztását megbolygatta, s számos szerkesztési újítás elindítója volt) vagy jeges árvíz Budapesten, a reggeli lap politikai tárgyú vezércikkel indult, amelyben rendszerint a parlamenti tárgyalásokat vagy az Ausztriával közös ügyekről folytatott tanácskozásokat kommentálták. Ezt követték a politikai hírek (pártkörök, bizottságok, kőnyomatosok közleményei), majd a hosszú, teljes szövegű országgyűlési tudósítások (amelyek az esti lapba is átkígyóztak), majd a belső vezércikk, azután a hírek, távirati tudósítások, a színházi, tanügyi, törvényszéki rovatok, végül a közgazdaság: üzleti és terménytudósítások, a reggeli lapban a budapesti, az estiben a bécsi tőzsdei jelentések. Valamennyi rovatra {II-2-277.} és műfajra a tények tisztelete volt a jellemző. Még a vezércikkek is hemzsegtek a különböző költségvetési tételek számadataitól, egyetlen komolyabb cikk sem jelent meg különböző statisztikák, táblázatok nélkül, de ugyanígy „pozitív” adatok egész sorát közölték Deák betegségéről, a boncolás során talált kóros elváltozásokról is – a szenzációhajhászás minden igénye nélkül. A kishírek is gyakran tényeket s nem újdonságokat közöltek. Mai fogalmaink szerint nem lenne hír a következő: „A telephon Budapesten mindinkább terjed. A Puskás által felállított hálózatból eddig 550 sodrony van működésben s közelebb a Svábhegyre és Zugligetbe is kiviszik. Naponként átlag 800–1000 fél közlekedik ily módon egymással. A vállalatot Kemény Gábor ker. miniszter is nagyon pártfogolja.” (A Hon. 1881. július 23.)

Egyetlen új rovat honosodott meg a lapban, a riport. Első ízben Deák temetése és az 1876. februári budapesti árvíz alkalmából jelent meg – az újságíró személyiségéből még alig valamit felvillantó, inkább tárgyilagosságra törekvő– helyszíni tudósítás. Az 1879. évi szegedi árvíz idején már helyszíni tudósító küldte a táviratokat. A lapnak azonban sem botrányairól, sem írásairól ismert „reporterei” nem voltak. Hegedüs Sándor, Visi Imre, Törs Kálmán, a fő vezércikkírók, politikai tekintélyeknek számítottak, az országgyűlési képviselők soraiban, s nem a hírlapírók karzatán ültek. Szathmári György volt a külpolitikai, Mudrony Soma a közgazdasági, György Aladár az irodalmi és társadalmi rovat vezetője, valamennyien ismert közéleti személyiségek. A rovatvezetők a lap ellenzéki korszakában csaknem teljesen önállóan dolgoztak. Ebből következett, hogy A Hon vezércikke és belső oldala gyakran homlokegyenest ellenkező állítást tartalmazott. Ez a helyzet azonban a kormánypártivá „előlépő”, külföldön is olvasott újságnál már nem volt fenntartható. A névleges szerkesztő, Jókai Mór továbbra sem szólt bele a szerkesztés munkájába, bár a legendákkal ellentétben azért mindig elolvasta, amit munkatársai írtak, s alkalmanként közölte is velük véleményét. A technikai szerkesztő, Frecskay János mellett Hegedüs Sándor látta el a kormánypárt szócsövének politikai felügyeletét, s így biztosította a lap egyöntetűségét, de a kezdeményezések fékezésével csak fokozta unalmasságát. A szerkesztőségi munka a hagyományos módon folyt az Athenaeum épület három szobájában: az utolsó éveket nem számítva este nyolckor bezárták a szerkesztőséget, így a frissen érkezett táviratok kommentár nélkül jelentek meg a másnapi számban, az utolsók pedig el is maradtak. A laptársak, amelyek korábban „az öreg Naplót” emlegették, most „a jámbor Hon” nehézkességén derültek.

A Honnak mind egész íven megjelenő reggeli, mind fél íven megjelenő esti kiadása rendszeresen közölt tárcákat. Itt jelentek meg a színibírálatok, új épületek, új könyvek ismertetései, rövidebb történelmi források, Kossuth nem politikai tárgyú levelei, szemelvények az Athenaeum kiadványaiból, életrajzi ismertetések (többek között Csernyisevszkijről, Lasalle-ról), többnyire névtelenül. Az igazi vonzerőt azonban a folytatásos regények képezték; a romantikus George Sand és Blackmore; a kortársi ismeretterjesztő-útleíró {II-2-278.} irodalom népszerű szerzői közül Georg Ebers, Charles Lever, Jules Verne; a folytatásos regények izgalmára specializálódó Collins Wilkie; s az orosz írók közül Turgenyev elbeszélései és regényei láttak az évek során napvilágot – már amennyire ezt terjedelmileg az egyetlen magyar szerző műveinek páratlan áradása lehetővé tette. Jókai Mór tucatnyi ekkor készült regénye látott első ízben napvilágot A Hon hasábjain. Jókai regényei biztosítottak, ha folyton csökkenő számban is, olvasókat A Hon számára. Nem véletlen, hogy az egyik, 1881. évi előfizetési felhívás a lapból már csak egyedül Jókai soron következő regényére hívja fel a figyelmet, s az év végi is óvakodik a politikai programadástól: „lapunkból a közönség csak azt tudja meg, ami igaz, és csak akkor, amikor annak közlése ildomos … elismerjük, hogy ez a lap érdekességének rovására történik…”. (A Hon. 1881. december 22.)

S valóban: A Hon 1882. évi folyamában már eltűnnek a régóta gyérülő vezércikkek, néhány külpolitikai hír kommentálását rögtön a kimerítő parlamenti tudósítás követi, s a parlamenti szünetek időszakában a lapot a „társulati élet”, „törvényszéki csarnok”, „fővárosi ügyek” rovata tölti ki, mintha nem is politikai, hanem társasági jellegű lenne. Pártpolitikai és kiadói érdekek egyaránt orvoslást követeltek. 1882. augusztus 31-én, A Hon utolsó, esti számában jelenti be Jókai, hogy A Hon egyesül az Ellenőrrel, s az új lapnak Nemzet lesz a címe: „…nagy szükség volt erre az átalakító egyesülésére a két lapnak. A szabadelvű pártnak oly közlönnyel kell bírnia, mely a versenyt a mostani hírlapirodalomban jól szerkesztett szellemi tartalom, a mindent befogadni képes terjedelmesség mellett folyamatosan kiállja.” Valójában azonban nem annyira egyesülés történt, mint inkább az elaggott A Hon olvadt bele a magát folytonosan megifjítani képes kormánypárti laptársába, az Ellenőrbe.