2. A POLITIKÁBÓL KIÁBRÁNDULÓK LAPJA: AZ ELLENŐR

A pártfúzió nyomán 1875 elején előállott új helyzetet az Ellenőrben a szerkesztő, Csernátony Lajos „Széttekintés” című hosszú cikksorozata elemezte. Csernátony „Széttekintése” szerint nem következett be lényeges fordulat pártjuk politikájában – csak éppen most kormányprogramként valósíthatják meg azt. „Hogy 1872 előtt merevebb volt a balközép álláspontja, s hogy némely tagjai, és köztük én is, a párt kormányra lépését a kiegyezési törvények reformálhatóságának feltételéhez vélték kötendőnek: az tény és tévedés volt, mely főleg azért sajnálandó, mert az egyedüli fogantyút képezé a hatalmi monopólium jobboldali birtoklását képező ürügy fenntartására.” (Ellenőr. 1875. mácius 6.) A bekövetkezett fordulatnak megfelelően „az Ellenőr ezentúl a szabadelvű párt egyik közlönye lesz, mely a Deák-párt és balközép egyesüléséből keletkezett minisztérium irányában ez idő szerint magát kormánypárti lapnak nyilvánítja”. Ugyanakkor leszögezte, hogy szilárd híve ugyan a szabadelvű párt politikájának, de „saját meggyőződésének {II-2-279.} orgánuma”, az Ellenőr, „nem keres patrónust”. (Ellenőr. 1875. március 14.) Az önállóság igényét mutatta, hogy a lap nem a szabadelvű párt egységét kívánta erősíteni, hanem inkább saját régebbi párthíveinek táborát.

Csernátony újabb nagy cikksorozatot indított „A választások előtt” címmel, amelyben a volt Deák-párti „élősködők” kibuktatását szorgalmazta. Vitatkozva a Reform utolsó számainak egypártrendszeren alapuló parlamentarizmust vizionáló állásfoglalásaival, erős ellenfelet, számottevő konzervatív pártot óhajtott: „…én inkább szeretem, hogy a bármi okon keletkezett és keletkezhető elégedetlenségek számára legyen egy szervezett, alkotmányos és parlamentáris gyűlhely, mintsem hogy benn maradjanak pártunkban, mint forrongó elemek és áskálódó vakondokok.” (Ellenőr. 1875. június 11.) Közvetlenül egyes személyek ellen is támadásokat intézett, a „maradjon otthon” jelszavával akarta őket távol tartani még a választási harctól is. A volt Deák-pártiakat a Pesti Napló vette védelmébe. Az Ellenőr hosszú vitákba bonyolódott e „cáfolásra bolond, fidibusnak nedves” lappal más, elsősorban pénzügyi kérdésekről is. Csernátony stílusa és lendülete a régi volt, hiszen az ellenfél sem változott: „…csak azon, minden tekintetben selejtes elemek arcátlanságának hatástalan pirulásképtelenségéről lehet szó, amelyek a megbukott Reform és a g’schffielésekből kikopott Pesti Naplóvastagbőrű vakondokainak hírlapirodalmi egyesült üzletében képviseltetik politikai üzérkedésük kufár érdekeit.” (Ellenőr. 1876. május 4.)

Mindezzel még pártvezér barátja, a miniszterelnök pozícióját is erősíthette, azonban 1876 tavaszán, kiegyezési tárgyalásaival elégedetlen lévén, nyíltan szakított vele. Bejelentette, hogy kilép a szabadelvű pártból, mert szerinte többet is el lehetett volna érni a gazdasági kiegyezésről folytatott tanácskozásokon, kudarc esetén pedig a kormánynak le kellett volna mondania. Nem csatlakozik a konzervatív párthoz, ez a csoportosulás pártként nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket (korábban Csernátony cikkeiben valósággal dédelgette őket, mint a kétpártrendszer bizonyítékait), talán most a független szabadelvűek csoportjából, melyhez maga is tartozik, fog új, kormányképes második párt kifejlődni. 1876 végén azonban már olyan jelentéktelennek ítélte e különbségeket, hogy feleslegesnek látta az önálló „független szabadelvű párt” fennmaradását, s visszatért a kormánypártba. „A magyar nemzet nem volt a mostanihoz mérhető nagy válságban a mohácsi veszedelem óta”, s ez az egységet követeli meg. „Ha már csakugyan az ellenzék izmosságától kell függni a kormánypárt cohesiojának, fegyelmének s tevékeny becsvágyának: hát elég ellenzék erre Ausztria.” (Ellenőr. 1875. július 17.) Osztrákellenes, horvátellenes, nemzetiségellenes cikkek követték egymást, s a külső „veszélyek” állandó figyelemmel kísérését kiegészítette a hazai társadalmi bajok elemzése is. A magyar sajtó történetében évtizedekig vitatott kérdés, a középbirtokos nemesség pusztulása a sajtóban ekkor és itt bukkan fel elsőízben, 1876 augusztusában – egyelőre csak néhány számban, lényegében visszhang nélkül, de már itt sem a nemzetiségi kérdésre való hivatkozás nélkül.

{II-2-280.} Az Ellenőr pártja fő vonalától eltérőállásfoglalása és hangneme a szerkesztő önálló véleményének volt köszönhető, de csak a szerkesztő gazdasági önállósodási törekvésének megvalósítása tette lehetővé. Csernátony sorra visszafizette az alapításkor kapott kölcsönöket, a kauciókat, s így a lapot sajátjának tekinthette. A névleges kiadók a Légrády testvérek voltak, ők nem voltak érdekeltek a lap politikai vonalvezetésében. Hindy Árpád segédszerkesztővel együtt a szerkesztőség egyelőre a régi maradt. Nem változott a lap beosztása sem: Táviratok után a budapesti színlapok következtek, majd a cím nélküli vezércikk, a politikai hírek, s azután a többi rovat, amelyek 1876-tól már állandó, nagybetűs címet kaptak. (Korábban a magyar sajtóban, valamennyi lapnál, a rovatok valósággal egymásba folytak, s csak esetleg eltérő tipográfiájuk tette azokat elkülöníthetővé.) Ilyen rovat volt a hírek, a külföld, a tudományos mozgalmak, a fővárosi ügyek, a csarnok – színvonalas könyvszemle, tulajdonképpen a hiányzó tárcát pótolta –, a közgazdaság. A „csarnok” és a folytatásos regények szerzőgárdája csaknem kizárólagosan angol volt.

1877 februárjában Csernátony a szerkesztést Palásthy Sándornak, vezércikkező kollégájának engedte át, ő maga a szerkesztőséggel együtt továbbra is a lapnál maradt. Az új szerkesztő rendkívül gyorsan és frissen reagált az orosz – török háború szenzációt kínáló lehetőségeire. Először is változatlan előfizetési áron két kiadást jelentetett meg: a hajnali négykor kibocsátott főlapot 1–1 1/2 ív terjedelemben és a délután fél háromkor megjelenő esti lapot 1/4–1/2 ív terjedelemben. Bevezették a példányonkénti árusítást (a reggeli szám hat, az esti két krajcárba került). Átszervezték információs rendszerüket, jelentős költségeket vállalva: saját tudósítójuk volt Bécsben, a török táborban, egy bécsi lappal szerződtek, amelynek táviratait egy időben ők is megkapták, mindezt a nagyobb balkáni városokban lévő magánlevelezőik és a bécsi lapok táviratai egészítették ki. Az újság első oldalán a háborús hírek, táviratok jelentek meg, a vezércikk a második lap első hasábjára került, tehát terjedelme is csökkent. Emellett nagyméretű, jó minőségű térképeket tettek közzé a hadszíntérről. Mindez persze főként a kiadók, a Légrády testvérek üzleti ügyességét dicséri. Talán nem túlzás, ha azt állítjuk, hogy az Ellenőrön (amelynek maguk is munkatársai voltak) tanulták ki az újságcsinálás mesterségét, amely utóbb a Pesti Hírlap példátlan sikeréhez segítette őket. A Normál mozgékonyabb, frissebb lap, amelynek kormánypártisága e hónapokban alig volt kitapintható, olyan népszerű lett, hogy esti lapját, előfizetési ára emelkedése nélkül állandóan fél ív terjedelemben jelentette meg. Óvatosan eltávolodott a kormány békeőrző álláspontjától is, amennyiben – a közhangulatot követve és befolyásolva – hangoztatta, hogy nem érdemes a békét fenntartani. „A háború becsülettel nem lesz kikerülhető”, „a hadbalépés kényszerét elodázhatjuk még, de kikerülni nem fogjuk” – ismételgette a háborúpárti lap.

1877 őszére a háború elvesztette érdekességét, de a szerkesztőség fenntartotta a bevált elrendezést: a lap élén külpolitikai szemlét adott, itt közölt {II-2-281.} minden fontos értesülést, táviratot, de most már a belpolitikai vonatkozásúakat is. A reggeli és esti lap egyaránt közölt regényt s emellett tárcát. Mint előfizetési felhívásukban ígérték, a „függetlenség, igazságszeretet, hírlapi pontosság követelményei” vezetik őket munkájukban. Ők kezdeményezték „azt a nívót, amit nélkülük évek múlva sem ért volna el a napi sajtó”. „Jövőnk záloga a múlt” – hangzott a frappáns ígéret. Francia és spanyol regények egész sorát ígérték s indították el (Daudet, Hector Malot, Verne és Emil Castelar író-politikus műveit).

Futotta a megújulásra a vérbeli polgári zsurnaliszta Csernátony tálentumából is. „Rovás” címmel indított új rovatot. „Miért kellene csak vezércikket írni, akármiről is? S ugyan miért ne számíthatna egy helyes nézet az értelmes elismerésre akkor is, ha száz sor helyett csak tízet vesz igénybe, hogy nyilvánuljon? … volt mindig egy rovatom, melyben rövidre fogtam a munkát … az ilyen kirándulások alatt éreztem íróságomat legjobban…” – indokolta-magyarázta jellegzetes álló betűkkel szedett rovatának, a „glosszá”-nak megindulását, amellyel gyakorta jelentkezett, s mint vezércikkeiben is, itt is gyakori Shakespeare-parafrázisokkal élénkítette eszmefuttatásait. (Ellenőr. 1878. január 20.)

A szerkesztés, amelynek vezetését a betegeskedő Palásthy helyett Hindy Árpád vette át, továbbra is a közérthetőségre törekedett. Kerülték az elvi fejtegetéseket, a vezércikkek szemléletes képpel indultak: „Somssich Pál unatkozik. Hja-hja. Három esztendő és semmi kabinetváltozás. Ez képes egy Somssich Pált halálra untatni.” Vagy: „Egy arculütés csattant. Kit ütöttek arcul? A magyar nemzetet! Pirulnánk, a szégyen arcunkba kergetné a vért, ha ezt idegen, ellenségünk teszi vala…” (Ellenőr. 1878. július 6., november 10.) Ebben az időszakban, 1880-ig, az elvi fejtegetések igen ritkák, a politikai eseményeket pedig a szabadelvű párt álláspontja alapján értékelték. Ők is elutasították Istóczy Győző antiszemita kirohanásait („Közöljük beszédét, de nehogy félreértessünk, csakis mint mulattató olvasmányt, mert különben sajnáljuk, hogy egy ilyen beszéd a magyar parlamentben előadható volt.”), s minden ellenzéki megnyilvánulással szemben a roppant parlamenti többségre hivatkoztak. Csernátony ezt a többséget már sokallotta is. Szerinte egy túlságosan nagy kormánypártban nem lehet elérni, hogy minden tehetség érvényesüljön, ahol viszont két nagy, kormányképes párt van, „ott mindenki teljesítheti kötelességét a saját zászlója alá tartozó hívek érdemeinek alkalmi, lehető és lelkiismeretes méltatásában … a politikai pálya is professio… a politikai pályára készült és lépett egyének is megvárhatják a tehetségük szerinti alkalmazást és előmenetelt.” (Ellenőr. 1878. augusztus 24.) A hajdan Tisza Kálmán „lejbzsurnáljának” bélyegzett Ellenőr közvetlenül nem sokat törődött pártja vezetőinek népszerűsítésével. Inkább csak annak megállapítására szorítkozott, hogy bizonyos lapokat egyetlen vágy, Tisza megbuktatásának óhaja vezérel.

Külpolitikai szemléikben élesen elítélték Bismarck szocialistaellenes intézkedéseit, s a reakció lejtőjére lépett Németország („melyen, aki rálépett, nem {II-2-282.} képes megállani”), Oroszország és Olaszország reakciós szövetségét látták kialakulóban. Ennek szerintük a liberális Franciaország és a Monarchia szövetsége állíthatna gátat, s e koncepció jegyében nagy izgalommal figyelték a francia belpolitika eseményeit. A politikai tárgyú cikkek azonban korántsem foglaltak el annyi hasábot a hetvenes évek végén, mint korábban.

„Azon leszünk, hogy találjon elég olvasni valót az is, aki a politikát már – megunta” – ígérte az előfizetési felhívás, s valóban: bő tudósítások jelentek meg az ország fontosabb eseményeiről. Első helyen említhetjük az 1879. évi tiszai árvizet, amely Szegedet romba döntötte. A részletes tudósítások nem szűntek meg az árvíz elvonulása után, hanem állandóan figyelemmel kísérték a rekonstrukciós munkát. „Nem fog elmúlni egy évtized és Szeged szebb, nagyobb és virulóbb lesz, mint bármikor” – ígérte a lap az árvíz másnapján. (Ellenőr. 1879. március 14.) (Ez a mondás a király szájába adva vált híressé: „Szeged szebb lesz, mint volt”). A város újjáépítése valóságos nemzeti ügy volt szemükben, Szeged a civilizáció délvidéki bástyájaként kellett hogy újjáépüljön, s az építés a kormány alkotó tevékenységének legjobb propagandája is egyben. (A város rekonstrukcióját a miniszterelnök testvére, Tisza Lajos vezette.) Ismertették a többi lap „leleplezéseit”, így a Zichy – Asbóth-ügyet, a személyes megtámadtatásokat, de maguk óvakodtak állást foglalni vagy vitába bocsátkozni. Mindez nem meglepő, hiszen a lap kormánypártisága mellett újságírógárdája sem volt alkalmas a hírlapi harcra. A régi „Csernátony-iskola” neveltjei, akik az Ellenőrnél tanulták az újságcsinálás mesterségét, már rég kiváltak a laptól, s az ellenzéki sajtó vezérei, nemegyszer gazdái lettek. Csernátonynál a már említetteken kívül két későbbi irodalomtörténészünk, Széchy Károly és Szilády Áron, valamint Szontágh Pál somogyi képviselő dolgozott.

Az Ellenőr szerkesztőségében és ennek nyomán jellegében is figyelemre méltó változások történtek 1880-ban. Még 1879 márciusában Hindy Árpád kiadóként is átvette a Légrády testvérektől a lapot (utóbbiak a Pesti Hírlapot ekkoriban indították útjára), majd 1880-tól ténylegesen, 1882-től „lapvezérként” Láng Lajos közgazdász, a későbbi egyetemi tanár irányította a szerkesztőség munkáját; Hindy Árpád felelős szerkesztővel és V. Kovách László képviselővel az Ellenőr „lapbizottságát” alkotván. 1880 szeptemberétől kisebb formátumban, négy hasábon, reggel másfél, este fél íven jelent meg a lap a Rudnyánszky-nyomdában, új tipográfiával, amely már gyakran élt a fett szedéssel, s így már a „mínuszos” hírek is címet kaptak.

Az Ellenőr beosztása teljesen megváltozott. A magyar napilapok hagyományosan utolsó rovata, a közgazdaság itt az első oldalra került. A reggeli kiadás közgazdasági tárgyú táviratokkal és cikkekkel, sőt üzleti hetiszemlével indított, az első oldalra került a tőzsdei jelentés is. Az aláírt vezércikkek, amelyek a második oldalon jelentek meg, többnyire ugyancsak közgazdasági tárgyúak voltak, az ipar és a kereskedelem aktuális kérdéseivel foglalkoztak. Közölték a havi külkereskedelmi mérlegeket, az osztrák – magyar bank közleményeit is. E nagyobb közgazdasági, a tevékeny városi polgári rétegnek {II-2-283.} szóló részt Gonda Béla mérnök és Heltai Ferenc állította össze. Mennyire más olvasórétegnek szólt ez az újság, mint a tíz évvel korábbi! Csernátony örökségéből szinte semmi sem maradt, ő maga is alig írt már a lapba, amelyet a gazdasági életben is aktív fiatal gárda állított össze. (Halász Sándor például, aki 21 évesen lett az Ellenőr segédszerkesztője, a Postatakarék felállításánál buzgólkodott, Gonda Béla az Al-Duna-szabályozásnak volt tevékeny részese, a valóságos belső titkos tanácsosságig jutott Láng Lajos vállalatok tucatjainál bábáskodott.)

Az Ellenőr mégsem alakult egészen polgári s tisztán közgazdasági napilappá sem. Tehetséges gárda gyűlt össze a politikai rovatnál is. Itt dolgozott Beksics Gusztáv, akinek névtelen cikkeit is felismertette az olvasóval az aktuális államigazgatási reformok elvi szempontú fejtegetése. Éveken át folytatott polémiát a Pesti Naplóval az esküdtszéki eljárás bevezetéséről, amelyet ő nemzetiségi-nyelvi szempontok miatt nem tartott lehetségesnek. Vitába szállt a konzervatívok birtokvédelmet követelő jelszavaival, rámutatott, hogy a liberalizmus elveivel ellentétes programot hirdetnek. „És jaj volna a magyar fajnak, ha bebizonyosodnék, hogy a liberalismus ellentétben van életérdekeivel. A liberalismusé a jövő… a liberalismus és a magyar faj érdekei szolidárisak. És ebben van jövőnk biztosítéka.” (Ellenőr. 1881. május 6.) De bírálta Kossuth akkor megjelent Iratait is, utópizmussal, végzetes tervekkel vádolta. Szellemi elődöket keresve itt jelentette meg folytatásokban a Magyar doktrínerekről, a reformkori centralistákról írott munkáját. A szabadelvű pártot tartotta Eötvösék szellemi örökösének, a konzervatívok létét – Csernátonyval ellentétben – feleslegesnek tartotta, mondván, hogy „nem létezik radikalizmus, mellyel szemben a mérséklő elemeknek sorakozniuk kellene”.

A konzervatív párt bírálatának „szakértője” a konzervatívok táborából kiváló, majd a magára egy év szilenciumot parancsoló, azután az Ellenőrhöz szegődött Asbóth János volt. 1881 februárjában jelentkezett először, s azóta gyakori vezércikkeiben elemezte a politikai fejleményeket. Saját lépését szükségszerűnek tartotta, mivel a Tisza-kormány takarékossági programjával a kormány maga védte meg „a conservatio nagy érdekeit”, s így konzervatív pártra nem volt szükség többé. A szélsőbal térfoglalása, a nemzetiségi törekvések, az osztrák – német hegemónia megszűnése a birodalom másik felében megannyi olyan válságjelenség, amely kötelességévé teszi egy erős kormány támogatását. Rendkívüli éleslátással figyelmeztetett arra a folyamatra, amely a konzervatív ellenzéket végül tömegbázis híján arra készteti, hogy politikailag együttműködjék a függetlenségi ellenzékkel. „Nem érkezett-e meg ideje kiszállni abból a vonatból – kérdezte a konzervatívoktól –, mely akcelerált sebességgel halad Collegno al Baraccone (ti. Kossuth; az ő lakhelye – G.– V.) felé?” (Ellenőr. 1881. február 15.)

Az Ellenőr szkepszissel figyelte a politikai életet, ahol „a szenvedélyek ragadták kezükbe a gyeplőt”. A bomlás és a kudarcok okát abban kereste, hogy túlbecsültük erőinket, „a nemzet vágyai és reményei ismét fokozottabbak {II-2-284.} voltak, mintsem teljesen megvalósíthatók lettek volna … azonnal az occidentális áramlatba vetettük magunkat”, amelyből persze nincs visszaút, de be kell látnunk, hogy csak lassan haladhatunk előre. (Ellenőr. 1880. február 7.) Az 1881. évi húsvéti iránycikk arról beszélt, hogy a „politikai Magyarországot” elismerték ugyan 1867-ben, de a „pénzügyi Magyarországot” csak a szabadelvű párt uralma alatt. „Nagy vívmány, nagy diadal ez. A pénzügyi feltámadás diadala.” Nem a politikai, hanem a gazdasági tevékenység került értékeléseikben az első helyre. „Az ész és a munka társadalma” küszöbön álló eljövetelét hirdették. „A tudomány és a munka az, mely fenntartja a nemzeteket… mi magyarok többé nem a hódítás jogánál fogva tartjuk megszállva a négy folyam táját. Jogcímünk ma már a civilizáció.” (Ellenőr. 1882. február 11.) A hagyományos belpolitikai színpad, a parlament, amely a magyar sajtó terjedelmének túlnyomó részét is igénybe vette, itt alig foglalt teret. A biztonságot érző, politikával keveset, üzleti ügyeivel annál többet törődő városi polgár igényeit elégítette ki az Ellenőr utolsó hírlapírói gárdája.

Hogy inkább a politikától való elfordulás, mint az üzleti érdeklődés jellemezte a lap utolsó évfolyamait, azt az is mutatja, hogy egyre bővebben találunk benne művészeti élettel foglalkozó írást (Asbóth Jánostól, az újságírópályának is kezdetén lévő Berzeviczy Alberttől), színikritikát (Keszler József), művészeti- és zenekritikát (Pulszky Károly, a „kis” Pulszky, Darnai Fülöp). Részletesen ismertették „A Kisfaludy-társaság havi ülése” keretében az „Új költői elbeszélést Arany Jánostól”, a Toldi-trilógia utolsóként elkészült részét. Még magyar folytatásos regényt is hozott a lap, Beksics Gusztáv belmunkatárs Barna Arthur című társadalmi regényét. Folytatásos regényt közölt a reggeli és esti kiadás egyaránt, elsősorban egykorú francia – spanyol szerzők tollából (Victor Cherbuliez: A feketék és vörösek, George Elliot: Romola, Salvatore Farina: Bolygó tűz).

Nagy utat tett meg tizenhárom éves pályafutása során az Ellenőr. Indulásakor a hagyományos pártlap kötöttségével, de a szerkesztő Amerikában és Nyugat-Európában tanult módszereivel, személyeskedő, éles hangnemével, jól megválogatott újságírógárdájával hamar élre tört a hírlapok versenyében. A szerkesztő barátsága Tisza Kálmánnal pártfogást és megbízható információkat, a nyomtatott szavaknak pedig tekintélyt biztosított. Lapja segítségével – e jó viszony fenntartása mellett – Csernátony hamar függetleníteni tudta magát. A kormányra került hajdani balközéppel már lazábban tartotta a kapcsolatot, sőt egy ízben, mint láttuk, ki is lépett a pártból, s máskor is külön véleményét hangoztatta. S amikor eljött az ideje, maga is a háttérbe vonult, átadta a szerkesztést, s hagyta, hogy utódai átalakítsák azt a politikai lapot, amely – címével ellentétben – már nem volt „ellenőre” semminek –egyik, már rétegre specializálódott újság volt a sok között.

Közelebbi adatok – és kutatások – híján nem tudjuk, hogy hogyan tükröződtek e változások a lap példányszámában (amely azonban e korban az ezer körül járó A Honnál bizonyosan több lehetett), s azt sem, hogy az {II-2-285.} anyagiakon túl milyen megfontolások vezettek az eddigi két kormánylap megszüntetéséhez, és egy egységes, a hagyományos politikai lapok tradícióját tudatosan vállaló kormánylap megteremtéséhez. A szerkesztőséget tekintve mindenesetre inkább az Ellenőr élt tovább az új, nagyobb lapban, a Nemzetben. Ekkorra már jelentős mértékben átalakult a magyar politikai sajtó. A körülményekhez való igazodás jegyében már korábban történt egy kísérlet – igaz, nem annyira a politikusok, mint inkább az üzletemberek kezdeményezésére – egy kormánypárti politikai néplap megteremtésére is.