3. EGY KORMÁNYPÁRTI POLITIKAI NÉPLAP: A MAGYAR HÍRLAP

A Magyar Hírlap megindulásakor, 1877 elején a legkisebb méretben mint „a közép-osztály napilapja” indult meg, s csak néhány hét múltán változott politikai lappá. Az alcím-megjelölés is inkább az olvasóknak szánt hízelgés volt, hiszen „sok szegény ember van, aki szeretne napilapot olvasni, de a kávéházba járásra nincs ideje, 5 – 6 forintot pedig nem bír évnegyedenként kiszorítani”, s ennek a rétegnek szánták a lapot, amelynek négypontos programja; hogy magyar, közérthető, rövid és olcsó olvasmányt nyújtson. Hangsúlyozottan a német nyelvűolcsó lapok rovására kívántak előfizetői tábort toborozni. A közérthetőség a nőolvasók megnyerését, a rövidség a teoretizálástól való tartózkodást, az olcsóság az előfizetők számának gyarapítását célozta. A félévi öt forint előfizetési díj valóban csekély volt, igaz, a kis terjedelmű lap nem közölt hirdetéseket, távirati tudósításokat is csak elvétve, hiányzott a tőzsdei jelentés, a parlamenti tudósítás.

A főváros magyarosodása valóban annyira előrehaladt már ebben az időben (elsősorban a bevándorlás révén), hogy politikailag és üzletileg kifizetődőnek látszott az addig csak német nyelven megjelenő kicsiny néplapok mellett egy magyar nyelvű lap megindítása és fönntartása is. A német nyelvű néplapoktól kölcsönözték a politikai programnak azt a homályosságát, amelybe minden kisember azt magyarázott bele, amit akart: „Mi nem egy pártot, de az egész nemzetet szívünkre ölelni igyekszünk.” (Magyar Hírlap. 1877. február 20.) Közjogilag pedig a cél „oda magyarosítani és erősíteni az országot, hogy önmagában is megállhasson”. Hogy a háttérben maradó, magát csak D. V.-vel jelölő laptulajdonos és Kuliffay Ede, a szerkesztő számítása várakozáson felül bevált, mégis főként egy számukra véletlen európai eseménynek, az orosz – török háború kitörésének volt köszönhető.

A háború megindulásakor, 1877 áprilisában a Magyar Hírlap volt az egyetlen olcsó, példányonként megvásárolható magyar nyelvű néplap. Az újságolvasásra rákapott városi néprétegek heteken belül rentábilissá, majd jól jövedelmezővé tették a lapot, amely a növekvő keresletre – az előfizetési díjak változatlansága mellett – a formátum nagyobbításával reagált. „Akkor, mikor sok az érdekes tudni való, adni fogunk nagy lapot, mikor kevesebb az érdekes olvasni való, akkor adni fogunk kisebb lapot. Miért raboljuk {II-2-286.} el az olvasó idejét azzal, hogy folyton egy nagy csomó nyomtatott betűt rakjunk elébe, ha bár a legunalmasabb dolgokból is – és az időrablásért még busásabban is fizettessük.” (Magyar Hírlap. 1877. április 17.) S valóban, a Magyar Hírlap, sajtótörténetünkben párját ritkító módon, hol kisebb, hol nagyobb formátumban jelent meg. (Többnyire a hétfői számok voltak a kisebbek.) 1877 májusában már kétezer előfizetőnek szállították vidékre, Budapesten pedig 1500–1800 példányt adtak el naponta. Júniusban már ezen a rentabilitási határon is túl jártak (6000 előfizető), augusztusra pedig már Bécsből kellett új gyorssajtót hozatni, hogy időben kinyomtathassák a lap 12 000 példányát! Szeptembertől már állandósult nagyobb formátumban, véglegesített rovatbeosztással látott napvilágot. A táviratokat, legújabb híreket az első oldalra helyezték (ezt az oldalt éjjel szerkesztették, s a gyorssajtó utoljára nyomta), a második a vezércikket és szemléket, a harmadik a híranyagot, végül – hirdetések híján – a negyedik oldalt a közgazdasági rovat foglalta el. Utóbbit persze a kisemberek szája íze szerint szerkesztették. Nem a gabonaárakon és a tőzsdei jelentéseken volt a hangsúly, hanem az építőanyagok árait, a szállodai szobák bérét, sőt a piaci és éttermi árakat is közölték. Az olvasók többsége – a szerkesztőség kérdésére válaszolva –nem kívánta képek közlését. Elsőrangú volt a tipográfia, negyedévenként cserélték a betűkészletet, s a lapot 1878-tól finomabb papiroson, a lapvállalat saját nyomdájában nyomták.

A színes, kiemeléssel gyakorta élő tipográfia élénkítette a rovatokban voltaképpen szegény lapot. A vezércikk mellett szinte egészében a híranyag töltötte meg, a parlamenti beszámoló is egészen rövid volt. Hiányzott a tárca, a kritika, de nem maradt el a folytatásos regény, amelyet nem tárcaszerűen tördeltek, hanem kisebb könyvlapnyi oldalakon nyomtattak ki úgy, hogy kivágva és hajtogatva beköttethető legyen. Kivágás, hajtogatás nélkül nem is lehetett megtalálni e tenyérnyi szövegek egymást követő rendjét. Újszerű volt a szerkesztői üzenetek rovata. Itt nemcsak a beküldött kéziratokkal foglalkoztak, amelyek nagy számban jöhettek a nyilvánossággal első ízben próbálkozó szerzőktől („többször jelentettük ki e rovatban, hogy a nyomda alá szánt közleményeket nem szokás a papiros mindkét oldalára írni”); hanem minden ügyes-bajos dologban eligazító kívánt lenni. Közölte, hogy mikor tárgyalják a levélíró perét a királyi táblán, mennyibe kerül most a hízott sertés Pesten, hol lehet iparengedélyt szerezni stb.

A Magyar Hírlap cikkeinek nem annyira tartalma, mint inkább stílusa a figyelemre méltó. „A legelterjedtebb magyar lap” előfizetési felhívásában ugyan azt vallotta, hogy „elve a pártnélküliség, hazafiság és igazság”, ezt a látszatot azonban nem sikerült fenntartaniuk. Az 1878-as képviselőházi választások alkalmával a Magyar Hírlap nyíltan a kormányt támogatta, mondván, hogy e támogatásra a válságos helyzetben rászorul. A választások után pedig egy „Nem lehet” című vezércikk ismerte be, hogy „nem nehezíthetjük a kormány helyzetét azáltal, hogy ha netalán valamely kisebb tévedést elkövetne is, az ellen felszólaljunk”. (Magyar Hírlap. 1873. szeptember 3.) Ez a {II-2-287.} jelentős különbség okozza, hogy minden formai hasonlóság és főként kezdeményező szerepe ellenére a Magyar Hírlapot nem sorolhatjuk az „új típusú” politikai sajtó orgánumai közé, lévén annak egyik legfőbb tartalmi kritériuma a „pártokfelettiség”, lényegében az adott kormány személyi garnitúrájától való függetlenség. S ebben a hangsúlyozott kormánypártiságban kereshetjük a magyarázatát annak is, hogy a Magyar Hírlap alul maradt a politikai néplapoknak az ő megjelenése nyomán támadt versenyében.

Mint említettük, a stílus, vagy inkább tónus érdemel itt figyelmet. A cikkcímek állandó alkalmazása már maga is újítás, hát még a figyelemfelkeltő kül-és belpolitikai cikkcímeknek ez az áradata! Vilmos császár és Ferenc József találkozóját a „Cviki-puszi” című vezércikk kommentálja. „Mit forral Anglia Törökországban?”, „Mire fáj a szerbek foga?”, „Muszka csalódások és remények”, „Ég a ház a fejünk felett” – mennyivel többet ígér, mint a más lapoknál szokásos „pétervári távirat”, és „konstantinápolyi levelezőnktől”! Pedig a hírek szövege lényegében itt is azonos volt, csak a kommentároké tartalmazott más hangnemet. „Szerencsére nem oly hülye kormánnyal bírunk – hangzik egy vezércikk –, melyre az efféle bosszantások meghátráltató hatással bírnának és meg vagyunk róla győződve, hogy minden kukurékolás dacára is azt fogja követni és tenni, amit helyesnek és jónak lát”. A régi ellenzéki politikai hetilapok hangja, a néplapok stílusa jut eszünkbe, s nem is alap nélkül: Tóvölgyi Titusz, az ellenzéki hírlapírás veteránja, most e kormánypárti lap hasábjain ontja stílussziporkáit, sőt 1879 áprilisától a már nehézségekkel küzdő lap szerkesztését is átveszi, s rögtön fehér velin papíron, nemzetiszínű keretben, kék nyomással, általa írott hódoló cikkel jelentet meg egy számot Ferenc József ezüstlakodalma alkalmából.

A háborús szenzációk elmúlása, az új típusú politikai lapok elszaporodása s nem utolsósorban a kormány feltétlen követése nehéz helyzetbe hozta a Magyar Hírlapot. Az új típusú lapok sorában még 1877-ben indult meg a Közvélemény és a Budapest, 1878-ban a Független Hírlap, 1879-ben pedig a Balpárt és a Pesti Hírlap. Az előfizetők apadását a lap kismértékű átalakításával, 1878 őszén két hónapig képek közlésével próbálták megállítani –sikertelenül. 1878 végén fel kellett emelniük az előfizetési díjakat 14 forintra („tizenkét forinttal is meg lehetne élni az igaz, ha mindig ölnék egymást az emberek, mert sok olvasónak csak ez van szája íze szerint”.) a példányonkénti árakat a fővárosban négy, vidéken öt krajcárra. 1879-ben visszatértek a hagyományos beosztásra, a vezércikkel indították a lapot. A bulvársajtó botrányhajhászását kerülték, a békés külpolitikai és a konszolidált belpolitikai élet pedig nem nyújtott elég szenzációt. A parlamenti politika eseményei pedig ezt a szélesebb, választójoggal sem mindig rendelkező olvasóközönséget vajmi kevéssé érdekelték. (Néhány év múlva azonban már a parlamentben is lejátszódnak szenzációszámba menő politikai szcénák!)

„A siker, melyet arattunk, annyi konkurrenciát csalt elő, hogy a változást szeretők s az újdonság után kapkodók megoszlottak” – ismerte be a lap utolsó száma 1879 decemberében, amely közzétette, hogy háromezer előfizetőjével {II-2-288.} ilyen olcsó előfizetési díjak mellett nem tudván fenntartani magát, beleolvad az Ellenőrbe. Újabb két esztendő múltán a még fennmaradt két kormánypárti lap is egybeolvadt, s így a politikai sajtó színképe szinte teljesen megváltozott. A lapok folytonos számszerű gyarapodása mellett a kormánypárti sajtó orgánumai egymás után szűntek meg. Szinte hihetetlen, hogy Tisza Kálmán kormányzásának utolsó éveiben, 1882–1890 között csak egyetlen, csekély előfizetői táborral rendelkező, szubvencionált kormánypárti politikai lap létezett – az évtizedes sajtóhagyományokhoz továbbra is ragaszkodó, Jókai szerkesztette Nemzet.