4. A DZSENTRI HATALOM TISZTES LAPJA: A NEMZET

1882 szeptember 1-én indult meg az új, nagy szabadelvű párti napilap az Athenaeum kiadásában. Jókai lett a főszerkesztő, Láng Lajos a felelős szerkesztő, A Hon gárdájából Hegedüs Sándor, Visi Imre, Szathmári György, az Ellenőr cikkírói közül Csernátony Lajos, Beksics Gusztáv és Berzeviczy Albert lépett munkatársai közé. Az előfizetési felhívás a „külmunkatársak”, alkalmi cikkírók egész sorát ígérte, köztük olyan kitűnőségeket, mint Baross Gábor, a jogalkotó Csemegi Károly, a statisztikus Keleti Károly és Kőrösi József, a kritikus Szana Tamás, a történész Szilágyi Sándor. Többségük valóban támogatta, elsősorban tárcaként közölt kisebb írásaival, a kormánypárti vállalkozást. 1883 elején az egyetemi tanárrá kinevezett Láng Lajostól helyettese, Visi Imre vette át a szerkesztést, aki példátlan szorgalommal, állandó éjjeli munkával végezte a terjedelmes lap szerkesztését, amely reggel másfél, este fél íven jelent meg. A terjedelmi arányokon még 1883-ban módosítottak. „A hírlapírói viszonyok fejlődése s a postaviszonyok tökéletesbedése lehetővé tette, hogy a délutáni órákig – az esti lap megjelenése idejéig – a nap történetének egy igen nagy, belpolitikában mondhatnók túlnyomó része feldolgozható legyen, s az esti lap félívnyi terjedelme ezt az anyagot nem győzte meg.” (A Nemzet. 1883. november 20.) Ezért az öt órakor megjelentetett esti kiadás terjedelmét egy ívre emelték, itt hozták a teljes országgyűlési anyagot, a törvényszéki tudósításokat és a bécsi reggeli lapok anyagát, s az utolsó oldalon a gazdasági rovatot. A reggeli lapé„a megbeszélés, szórakozás” maradt, a terjedelme egy ívre csökkent. A reggeli szám a vezércikk után a „belföld” anyagát hozta (elsősorban az országgyűlési anyagok feldolgozását), azután „Ausztriáról”, majd a „Külföldről” számolt be. Az utána következő „mínuszos” hírek egyenként rövid, rendszerint névelő nélküli címet kaptak; egy számban például a következőket: „temetés – egyetemi igazolási jegyek – jubiláló Casino – hűtlen gyász – harc a nihilistákkal – kivégzés Győrött”. Az „egyesületek, társulatok” tudósításai zárták az állandó rovatok sorát. Emellett számos napi információt is közöltek, annak jeleként, hogy a hagyományos újság sem vonhatta ki magát a versenytársai által bevezetett újítások alól: közölték a magyar és az európai {II-2-289.} városok meteorológiai jelentéseit, az idegenek névjegyzékét, a vízállást, a színházi műsort, kivonatot adtak a hivatalos lapból.

A Nemzet elhatárolta magát attól a sajtótól, amely „ma már nem készíti elő az eseményeket, csak regisztrálja azokat. A pillanat, egy esemény benyomása alatt kezd agitációt, s a másik pillanat és esemény benyomására elejti azt. Az írók száma napról napra apad, a reporterek száma óráról órára nő… ezeknek az uraknak nem eszme: esemény kell … Pedig nem így van ez urak. Magyarországnak demokratikus, liberális eleme erősebb, hatalmasabb, sem hogy azzal csak úgy félkézzel elbánni lehessen.” (A Nemzet. 1884. január 10.) A Nemzet arra vállalkozott, hogy szabadelvű irányban „egy komoly, a sensatiot nem hajhászó, a nemzeti élet valódi szükségeinek kielégítésére törekvő nagy lap feladatait” lássa el. (A Nemzet. 1886. június 30.)

Megindulása viszont éppen a dualizmus kori békekorszak legnagyobb sajtószenzációjával, az eszlári perrel esett egybe. A középkori vérvád felszításával folytatott antiszemita kampány, amelyre egy tiszaeszlári parasztlány felderítetlen eltűnése adott alkalmat, s amely az 1883 elejei nyíregyházi törvényszéki tárgyalásban érte el izgalmi tetőfokát, a Nemzet számára mégsem volt alkalom a szenzációk keresésére. Bár tudósítója ott volt, de riportokat sem közölt a tárgyalásról (mint ahogy például a Pesti Hírlap tette közzé Mikszáth Kálmánéit), hanem teljes terjedelemben ismertette a bűnper tárgyalási anyagát, a sokszor tízezer szót is meghaladó távirati tudósításokat. A roppant anyag közléséhez állandósítani kellett a félíves „mellékletet”, s még így is alig maradt tér a napi anyag számára. Az eszlári per, az antiszemitizmus jelentkezése, a politikai sajtó átalakulása mind csak tünete volt annak a társadalmi átalakulásnak, amelyet a kortársak a liberalizmus válságaként próbáltak általánosítani. Okainak elemzése és az orvoslás módjának feltárása éveken át foglalkoztatta a Nemzet vezércikkíróit, Beksics Gusztávot és Berzeviczy Albertet.

„Aki a közelmúlt eseményeiben nyilvánuló szellemet figyelemmel vizsgálja – utalt a Nemzet 1884-ben a nemrég történtekre –, és vizsgálja a különbséget, mely a puszta népszerűségért versengők nyilatkozatai közt ma és tíz évvel ezelőtt mutatkozik: az nem fogja tagadhatni, hogy a liberalizmus soha el nem hagyható alapkövetelményeivel szemben is, ma a társadalom nagy részében elidegenülés mutatkozik, s hogy éppencsak az uralmon levő párt és kormány határozott magatartása az, mely az ingadozó közszellemet a nyílt, egyenes visszaeséstől megóvja.” (A Nemzet. 1884. május 29.)

A diagnózis kétségkívül pontos, még akkor is, ha elsősorban annak igazolására szolgál, hogy a kormány nem határozhatta el magát liberális reformok megvalósítására. A cikkíró ugyanis azt sugallja, hogy nagy reformprogrammal, a közszellemmel ennyire szembeszállva, csak bukhatott volna a kormány. Ilyen defenzív, bár szellemi értékét tekintve kétségkívül színvonalas eszméket fejtegetett a Nemzet. Berzeviczy Albert 1884-ben nagy feltűnést keltő cikksorozatban foglalkozott a mind többet emlegetett dzsentri-kérdéssel, a nemesi középbirtokosság hanyatlásának problémájával. Rámutatott, {II-2-290.} hogy a dzsentri hanyatlásának oka nem a liberális társadalmi berendezkedésben, hanem elsősorban saját magában keresendő, s ha politikájában „hozzásimul az arisztokrácia nem liberális táborához”, úgy csak „satellita” lehet. „A magyar gentrynek politikai pozíciója válhatatlanul hozzá van kötve a magyar liberalizmus ügyéhez: vele győz, vele bukik.” (A Nemzet, 1884. október 2.) Beksics Gusztáv a bűnvádi esküdtszék olyan módozatait igyekezett kiokoskodni, amely a nyelvi szempontoknak, a „magyar szupremácia” igényének és a liberalizmus követelményeinek egyaránt megfelel, de csak egyetlen biztos pontig, a sajtóesküdtszék fenntartásának feltétlen szükségességéig tudott eljutni. A rezignáció, az ár-ellen-úszás érzése újra és újra megfogalmazódott: „kétségtelen, hogy nálunk megtört a liberalizmus régi varázsa. Bizonyos, hogy az idealizmus zománca lekópott közéletünkről. Nem tagadható, hogy igen sokakban megtört az eszmékbe vetett hit”. (A Nemzet. 1884. október 22.) A Nemzet teoretikus igényű cikkírói magyarázatot, majd ennek nyomán kibontakozást kerestek e furcsa, kormányzatilag rendkívül stabil, de eszmeileg fölöttébb bizonytalan szituációból.

A liberalizmus válságát egész Európára kiterjedő, de csak időleges jelenségnek tartották. „Van valami visszafelé törekvő irány az európai közszellemben. Természetes következménye ez a hatvanas és hetvenes évek liberalizmusának. A népek szellemének vannak kitágulásai és összeszorulásai, mint a tüdőnek. Így lélegzenek, ellentétes irányok hatása következtében élnek.” (A Nemzet, 1884. szeptember 9.) A 19. században három ilyen kitágulás és összehúzódás érezhető: a francia forradalomra a reakció, majd a negyvenes évek fellendülése következett, majd újra az abszolutizmusok időszaka s a hatvanas-hetvenes évek fellendülése, s a nyolcvanas években újra megkezdődött a lefelé tartó mozgás. Az egész világmindenség – fejtegeti másutt Beksics – „mint egy örök lény által folytonos haladásra felhúzott gépezet megy előre”, s a vele szembeszálló népek szétmorzsolódnak. A világ alapelvei tehát változatlanok, s ennek megfelelően a liberalizmus „a demokratikus alappal, az individualizmussal nem szakíthat soha. Mihelyt ezt tenné, átalakulna különböző színvegyületű socialismussá; de liberalismus nem maradhatna”. (A Nemzet, 1884. október 25.) Ezekben a nehéz években tehát –sugallta a Nemzet olvasóinak – még nincs itt az ideje annak, hogy kétségkívül üdvös reformokat kezdeményezzenek és hajtsanak végre. Ugyanezen okból a haladáshoz való igazodás jegyében, „a magyar államnak nem szabad sovinisztának lennie”, meg kell maradnia a „törvény és jog” álláspontján. Nem az államnak és a kormánynak, hanem a társadalomnak kell cselekednie! „A Nemzet kezdettől fogva azon igyekszik, hogy a magyar közönség figyelmét ráterelje, hogy hazánk és fajunk politikai megerősödése társadalmi, művelődési és nemzeti megerősödéstől függ.” (A Nemzet. 1884. szeptember 30.)

A kormánypárti lap így ideológiailag is eléggé indokolta, hogy miért elégedett a kormány működésével: többet az adott „korszellem” mellett nem is követelhet tőle! „Amikor minden oldalról visszafelé irányuló törekvésekkel {II-2-291.} találkozik a liberalizmus, a liberális intézmények konzerválása is liberális politika.” Magától értetődik, hogy „támogatjuk azon államférfi kormányát, ki már közel tíz éve, nehéz körülmények közt vezeti az ország ügyeit”, s amikor Tisza Kálmán tízéves miniszterelnökségét ünnepelték, magasztaló cikkekben méltatták tízéves országlásának eredményeit. A legmesszebbre a jó barát, Jókai Mór ment ebben, amikor a kor kedvelt, személyekhez kötött történeti szimbolikájában a következő sort állította fel: Széchenyi az ébresztő, Kossuth a küzdelem folytatója, Deák műve a kiengesztelődés, Andrássy nyeri meg a dinasztia bizalmát, s Tisza a modern állam megteremtője. Az ettől az időtől kezdve állandósuló– korábban a sajtóban ismeretlen – Tisza-kultuszt csak az uralkodó dicsőítése múlta felül. A pár szavas, semmitmondó, miniszterek által fogalmazott uralkodói leiratokat is magasztaló módon kommentálták: „így csak egy nagy, nemzeti király szólhatott. A Habsburgok legalkotmányosabb felkentje. Népének atyja, a legmagyarabb király”. (A Nemzet. 1884. május 21.)

Nyilvánvaló, hogy a kormányzati nyugalom, a belső biztonság és az eszmei zavar, az ideológiai bizonytalanság ellentéteinek kibontása, Tisza dicsőítése és a reformok igénylése, az alkotmányosság hirdetése és a nyolcvanas évek végén mind erőteljesebben hangoztatott aggodalmak a parlamentarizmus jövője miatt (nincs kormányképes ellenzék, a rendszer ily módon merevedik, a parlament feleslegessé válik) nem volt alkalmas arra, hogy a Nemzetnek híveket, olvasótábort szervezzen. Aki elégedett volt az adott viszonyokkal, nem igényelte, hogy a Nemzet elmélyült és aggódó fejtegetéseit olvassa, hanem inkább az aktuális politikai kérdésekkel is gyakorlati szempontokból foglalkozó Pester Lloydot lapozgatta. (A német nyelvű kormánylap példányszáma még mindig többszöröse volt a magyar nyelvűének!) Aki pedig nem tudott megbékülni az adott állapotokkal, vagy az ellenzéki pártok (és sajtójuk) felé tájékozódott, vagy nem találván érdekeinek képviseletére alkalmas irányzatot, a pártpolitikától eltávolodó, önállóságot hirdető orgánumok olvasója lett.

A Nemzet csak külpolitikai tárgyú cikkeiben tudta harmonikusan összeegyeztetni a liberális igényeket a korántsem eszményi hazai állapotokkal. Taktikájuk itt arra irányult, hogy Magyarországot mint Európa nyugodt, rendezett, alkotmányos szigetét tüntessék fel. A dicséret ezért a magyar „kormányképes, államférfiúi liberalizmust” illette, amely a német doktrinér, csak az elvek megfogalmazásáig eljutó és a francia, az elveket a túlságig érvényesítő liberalizmus mellett Európa számára is példát nyújthat. „Valóban méltó, hogy Európa megfigyelje, s a külföldi sajtó beható fejtegetései nyomán megismerje ezt a liberalizmust, melynek uralma legkiválóbb képviselője jelenleg Tisza Kálmán.” (A Nemzet. 1883. november 20.) A stabilitás, a nyugalom még Európa nyugati felével összehasonlítva is impozáns: „amióta a Tisza-kormány áll Magyarország élén, Angliában már a harmadik, Franciaországban és Olaszországban szinte már a negyedik, ötödik kormány változott” – kezdődött meg a stabilitás dicsőítése már 1885-ben. Hát még {II-2-292.} amikor az oroszországi nihilizmus vagy a balkáni véres politikai színjátékok bemutatására került sor! Rögtön következett a hazai párhuzam, például a hazai törvényesség dicsőítése, a nemzetiségek jogainak felsorolása, a munkásmozgalom gyökértelenségének emlegetése. Utóbbi Jókai szerint nálunk azért nem honosodhat meg, mert a magyar munkás „még hazafi”, ez a szó pedig „ki van zárva a szociáldemokrácia szótárából”. Különös figyelemmel követték a belga belpolitikai élet eseményeit, talán azért, mert az állam és az egyház viszonyának tisztázását nálunk is időszerűnek tartották, s a liberalizmus legfőbb politikai ellenfelét még mindig (az ott rendkívül erős) katolikus politikai mozgalomban látták.

A tárcacikkek is gyakorta elemezték az egyes európai országok viszonyait. A fiatal Tisza István „Társadalmi és politikai viszonyok Franciaországban” címmel közölte egy felolvasását, a lap munkatársai is sűrűn utazgattak, s beszámoltak élményeikről. A mintaország kétségkívül Anglia volt, Amerika iránt bizonyos ellenszenvvel viseltettek.

Egyáltalán a Nemzet tárcarovata igazán színvonalasnak mondható. Szana Tamás rendszeres irodalmi szemléje ismertette az új könyveket, megjelentek itt a társulati felolvasások, kritikák, színibírálatok s persze a reggeli és esti számban egyaránt folytatott regények, sőt lassan az elbeszélések is. (Költemények továbbra is csak nagy ritkán jelentek meg.) Elsősorban a kor divatos francia regényíróit fordították, amelyek sorában a francia eredetivel egy időben jelent meg Zola Germinalja. A magyar szerzőket, Jókai regényei mellett, Tóvölgyi Titusz és Beniczkyné Bajza Lenke képviselte. A színvonalas, korántsem annyira csevegő, mint inkább kis tanulmánynak beillő tárcák a régi tradíciók folytatását sugallták. (A párthoz tartozó Mikszáth írásai, amelyek már egy újabb stílust képviseltek, csak elvétve jelentek meg a lapban.)

Nem változott a Nemzet formátuma azután sem, hogy a többi napilap fokozatosan áttért a negyedrét íves berlini formátumra. Az előfizetőit fokozatosan elvesztő, az Athenaeum által a kormánynak tett gesztusként, mind nagyobb ráfizetéssel fenntartott lap ugyan csak a huszadik század küszöbén szűnt meg, de itt nem követjük tovább sorsát. Korszakhatárunkkal, 1890-nel amúgy is egybeesik a szerkesztő, Visi Imre halála, aki addig az Ellenőrből hozott fiatal gárdával dolgozott együtt. E fiatalok azonban ekkorra már felhagytak az újságírással s elindultak a társadalmi ranglétra felsőbb fokai felé. Az új szerkesztő, Gajári Ödön ódon lapot örökölt, de szerkesztői munkájában tiszta lappal indulhatott.

IRODALOM

Magyar hírlapirodalom. MSal 1888. 354– 439. – A nemzet története. In.: Hírlapjaink. 2. Bp. 1896. – Ferenczy József Jókai, mint hírlapíró. Győr, 1894. – Krammer Marianne: Toldy István. Bp. 1933.