{II-2-293.} III. A FÜGGETLENSÉGI ELLENZÉK SAJTÓJA

FEJEZETEK

Az 1870-es években látványosan bontakozott már a kapitalista fejlődés. Kihívásaival egyre többen kényszerültek szembesülni. Az embereket vonzotta a társadalom polgárosodása, szívesen éltek volna a fokozatosan kiépülő intézményekben és vállalatokban adódó érvényesülési lehetőségekkel. Jó részük azonban tanácstalanul szemlélte a társadalom gyors mobilitását, értékrendszerének bizonytalanságát, változó követelményrendszerét. Nehézséget jelentett számukra, hogy sokan közülük nem rendelkeztek kellő menynyiségű és polgári jellegű politikai-etikai ismeretanyaggal, amelynek birtokában azután a felbukkanóúj jelenségek között eligazodhattak volna. Joggal reméltek tájékoztatást – felszínest és lényegit – a sajtótól. A kormányzat sajtója nem fordított túl nagy figyelmet a cseppfolyóssá vált közvélemény orientálására és megnyerésére, mivel régi híveit, elsősorban a dzsentrit, meghagyta tisztes, de avult eszméi körében, s azt is helyesen érzékelte, hogy a polgárok az anyagi érdekeltség folytán s egyelőre az önállóság igénye nélkül zárkóznak fel melléjük. Ilyen körülmények között az amúgy is népszerűbb ellenzéki sajtónak a szokásosnál is nagyobb szerep jutott a közvélemény és a társadalmi nyilvánosság szervezésében, az eszmék hirdetésében, az értékek és álértékek közötti választás megkönnyítésében.

A függetlenségi ellenzék sajtója mégsem tudott teljes mértékben élni a kínálkozó lehetőségekkel. Részint azért, mert politikai hatékonyságát belső megosztottsága csökkentette. Frakciói újabb lapalapításokkal színesíthették volna a sajtót, ennek azonban komoly akadálya volt: az örök kisebbségi sorsra ítélt, de népszerű párt nem tárta szívesen az olvasók elé saját megosztottságát.

Másik, megítélésünk szerint döntő oka abban rejlett, hogy az ellenzéki magatartás meglovagolása és ébrentartása, ez a közeljövőre kilátástalan, de váratlan válságra mégis határozott készenlétet igénylő politika határozott eszmei alapvetést igényelt volna, a társadalmi bázis és a társadalmi fejlődés esélyeinek pontosabb számbavételével együtt. Az a ténylegesen követett ellenzéki politika pedig, amely nem mondott le a birtokát vesztő dzsentri vagy a gyáripartól fenyegetett kisiparos ellenzékiségéről, szükségszerűen torkollott ellenzékieskedésbe, a hatalomrajutás kilátástalansága viszont nem ritkán megalapozatlan kritikához vagy – másik végletként – elvfeladáshoz vezetett. Így lényegében a fúziót követően a függetlenségi párt sajtója nem változott megmaradt hagyományos keretek között. Sem az innen is kilépő antiszemita képviselők, sem a nyolcvanas évek elején elkülönülő erdélyiek nem tudtak országos figyelmet felkeltő lapot alapítani. Az antiszemiták felé forduló Függetlenség a tiszaeszlári per lezárulta után gyorsan elvesztette olvasóit; az erdélyiek, Bartha Miklósék a nyolcvanas évek elején csak Kolozsvárott bocsátanak ki – Ellenzék címmel – önálló orgánumot, országos napilappal – a Magyarországgal – majd 1893-ban jelentkeznek. A függetlenségiek legigényesebb vidéki lapja továbbra is a hosszúéletű és az Egyetértéshez szoros szálakkal kötődőDebreczen marad.