1. AZ ELLENZÉKI ÉRTELMISÉG KÖZPONTI LAPJA: AZ EGYETÉRTÉS

Az 1874-ben induló Egyetértés Csávolszky Lajos szerkesztő személyén keresztül közvetlenül kapcsolódott a Függetlenségi Párthoz, és a szerkesztőségben is számos függetlenségi párti politikus dolgozott.

Csávolszky Lajos a XIX. század második felének legsikeresebb, sőt a század végén legvagyonosabb szerkesztői és hírlapvállalkozói közé számíthatta magát. Pályáját a Vértesi Arnold szerkesztette Divatcsarnoknál kezdte, ahol 1861–1863 között főmunkatársként dolgozott. A kormánypárti Esti Lapoknál töltött rövid idő után Jókai A Honhoz szerződtette. A politikai hírlapírás fortélyait itt és a „Csernátony-iskolában”, az Ellenőrnél sajátította el. Stílusára ugyancsak Csernátony Lajos volt hatással, tőle kapta csípős cikkei jutalmául a Skorpió álnevet. 1869-ben együtt alapították az Ellenőrt, 1873-ban a Ghyczy-párt megalakulása ügyében kerültek szembe egymással. Csávolszky az úgynevezett elvhű balközépi csoport egyik vezetője lett, ezen a platformon álló röpiratot jelentetett meg „Mi történik a baloldalon?” címmel, 1874. április 1-én pedig Mocsáry Lajos, Mezei Ernő és Endrődi Sándor munkatársi közreműködésével politikai lapot indított, amelynek címe Baloldal lett. Mindössze körülbelül 400 előfizető állt mögötte (300 vidéki és 100 fővárosi), így egy év után megközelítőleg 10 000 forint deficittel zárt. Amikor a következő évben lapja Egyetértés címmel az Egyesült Közjogi Ellenzék, majd a Függetlenségi Párt központi orgánuma lett, és összeolvadt a szélsőbali ellenzék sajtójával, a Magyar Újsággal, anyagi helyzete valamivel szilárdabbá vált.

Kezdetben még a régi szerkesztők (Csávolszky, Oláh Károly és Szederkényi Nándor) a folytonosság és a korábbi olvasóközönség biztosítása érdekében együtt irányították az év végéig kettős nevű (Egyetértés és Magyar Újság) kiadványt, a megjelentetés költségeit pedig a jövő nagy sajtóvállalkozója, Wodiáner Fülöp fedezte. 1877. január 1-től azonban, mivel anyagilag és politikailag függetleníteni tudta magát, már egyedül Csávolszky szerepelt szerkesztő-kiadótulajdonosként. Csávolszky hírlapírónak, szerkesztőnek és kiadónak egyaránt kiválónak bizonyult. Ő az első jelentős hazai kapitalista {II-2-295.} lapvezér. A sajtó segítségével hatalmas vagyonra tett szert; egy időben a főváros legnagyobb telektulajdonosai közé számították.

Hogyan jutott el Csávolszky idáig? A hírlapszerkesztőség összeállításánál elsősorban politikai kapcsolataira támaszkodott. Az Egyetértés szerkesztőségében főmunkatársként olyan ismert függetlenségi politikusok dolgoztak, mint Simonyi Ernő és Mocsáry Lajos, mellettük tűnt fel Oláh Károly, aki korábban az „elvhű balközépi” csoportot támogató és később is Csávolszkyék irányvonalát követő Debreczennek volt a szerkesztője, s az Ellenőrtől megvált Verhovay Gyula. Ezzel egyidejűleg a szerkesztő széles körben megszervezte a hírlapárusítást (trafikokban, vasútállomásokon), amivel a többi napilappal szemben az Egyetértést igen előnyös helyzetbe juttatta, hiszen a terjesztésnek ilyen formája a hetvenes évtized második felében még nem volt divatban. Emellett még az ipari hirdetések megjelenése és gyors elterjedése biztosított egyre nagyobb bevételt.

Az Egyetértés számára az első átütő politikai és pénzügyi sikert az 1877 – 78-as orosz – török háború hozta el. Az olvasók a véres eseményeket már önmagában nagy érdeklődéssel kísérték, a magyar közvélemény ezen túlmenően azonban a háború kimenetelét szoros összefüggésbe hozta a Monarchia jövőjével, azon belül a magyar hatalmi érdekekkel. Valóságos híréhség alakult ki a balkáni események iránt. Az ellenzéki hírlapok, elsősorban az Egyetértés és egy új Wodiáner-vállalkozás, a Budapest, igyekeztek is kihasználni az olvasóközönség megnövekedett érdeklődésében rejlő politikai és pénzügyi lehetőségeket. Az Egyetértés két helyszínre küldött tudósítója (Seffer László és Lukács Gyula) riportokban számolt be a hadieseményekről, a munkatársak másik része pedig itthon népgyűléseket szervezett a Monarchia passzív külpolitikája ellen. Egy ilyen népgyűlés 1877. december 16-án, amelyet a Nemzeti Múzeum mögötti Lovardában rendeztek, tüntetéssé növekedett, és több ezer résztvevője a miniszterelnökség épületét is megrohamozta. A rendőrség a szerkesztőség egyik munkatársát, a Sándor-palotánál (miniszterelnöki rezidenciánál) szónokló Verhovayt letartóztatta.

Ez az esemény lehetőséget adott a lap számára, hogy az ellenzéki politika és a közfigyelem középpontjába kerüljön. A letartóztatás miatt Seffer László, aki időközben hazatért a balkáni frontról, és a lap segédszerkesztője lett, egy cikkben személy szerint Tisza Kálmánt is megtámadta. A kialakult politikai hangulat érzékeltetésére érdemes idézni ebből a cikkből: „Figyelmeztetjük Budapest polgárait, hogy gondoskodjanak személyes szabadságuk védelméről az erőszak ellen, mert Tisza Kálmán még él és uralkodik.” (Egyetértés. 1905. május 1.) A cikk szerzője ellen természetesen eljárást indítottak, el is ítélték, de a helyzetre jellemző, hogy az egész ügy okozóját, Verhovayt, a bíróság felmentette, sőt ezek után Cegléd város polgárai országgyűlési képviselőjükké is választották.

Az Egyetértés munkatársi gárdája a 70-es évek végére alakult ki. Eötvös Károly 1878-ban lépett be a laphoz mint új politikai munkatárs, vezércikkíró. Mögötte ekkor már komoly politikai múlt állott. 1864-ben az Almásy-féle {II-2-296.} összeesküvésben való részvétel miatt egy évig a komáromi várbörtön foglya volt, 1865-ben a pápai Jogakadémia tanárává, később a kiegyezés évében megyei főügyésszé, 1872-ben pedig országgyűlési (Deák-párti) képviselővé választották. Az 1875-ös fúzió utáni kiábrándultság és az orosz – török háború körül kialakult politikai küzdelmek vitték a függetlenségi Egyetértés szerkesztőségébe. A tárca szépirodalmi részét Fáy Béla műfordító szerkesztette, a színházi kritikákat Péterfy Jenő és Ambrus Zoltán írták, az ipari rovatot Gelléri Mór, a közgazdasági rovatot 1880-tól Kende Zsigmond, 1882-től Kálnoki Henrik szerkesztette. Az 1880 – 81-es évek még három belső munkatársat hoztak a szerkesztőségbe, Déri Gyulát, Benes Jánost és Szathmári Mórt. A belső munkatársak és szakírók mögött egy szélesebb tudósítói hálózat működött. Seffer László segédszerkesztő irányításával csak a fővárosban naponta tíz-tizenkét tudósító gyűjtötte a híranyagot. Ebben az időben mindent egybevéve az Egyetértés belmunkatársainak a száma meghaladta a húszat, a szaktudósítókkal együtt a harmincat! A szerkesztőség irányítása Csávolszkyra hárult; munkatársait helyesen válogatta meg, a szükséges belső összhangot évtizedekig biztosítani tudta, sokszor azon az áron is, hogy egy-egy népszerű, de politikai vagy személyes ellentéteket keltő munkatársától időben (így Verhovaytól 1879-ben) megvált.

Az Egyetértés évtizedekig változatlan külseje, valamint nyomdai-technikai előállításának módja szintén a nyolcvanas évek elején alakult ki. Az előállító Franklin-Könyvnyomda ekkor vásárolta modern német rotációs gépét és cserélte ki a betűanyagát is, amelyek lehetővé tették, hogy a lap most már zökkenők nélkül megjelenhessék. Az Egyetértést mindennap kiadták, 3–4 teljes íven, 4 – 6 nagy ívrét oldalon, 6 – 8 oldalnyi melléklettel.

Az első oldalakat a politikának és a folytatásos regényeknek szentelték. A nyolcvanas évek elejétől már egyszerre két regényből is közöltek részleteket. A regények túlnyomó többsége szenzációhajhászó, szentimentális bestseller. A leggyakrabban szereplő szerzők: M. E. Braddon, a 19. század utolsó harmadának egyik legtermékenyebb bestseller-szerzője, a francia A. Daudet és J. Claretie, akik gyakran merítettek az egykorúakról szóló pletykákból, A. Fleurey, a könnyű fajsúlyú lélektani regények írója vagy a hasonlóképpen ismert és olvasott B. Harte, P. Zaccone. A külföldiek mintájára jó néhány hazai szerző is megpróbálkozott hasonló művek írásával: Degré Alajos, Kazár Emil, Szépfaludi Ö. Ferenc, Rózsaági Antal, a nők között népszerű Beniczkyné Bajza Lenke, Kvassayné Kun Melánia. A nyolcvanas években ezek a szerzők az alacsony kultúrájú, a közönség soraiba nemrég bekerült olvasók körében komoly ízlésformáló szerepet töltöttek be. Nagyon népszerűek voltak, mivel a szórakoztatást közvetlenül, minden művészi, intellektuális áttétel nélkül valósították meg; megértésük különösebb szellemi erőfeszítést nem igényelt.

Az Egyetértés mellékletét a kulturális és közgazdasági, illetve a két-három oldalnyi hirdetési rovatok foglalták el. 1882-től jelentősen megnövekedett az ipari hirdetések száma. A lap hasábjain a bestseller-irodalom áradata mellett {II-2-297.} számos színvonalas és érdekes esszé, irodalomkritika, ismeretterjesztő cikk is megjelent – Ipolyi Arnold és Gelléri Mór ipartörténeti, Schvarcz Gyula, Alexander Bernát, Bartalus István művelődéstörténeti, Péterfy Jenő és Szana Tamás irodalomtörténeti vagy Hoitsy Pál földrajzi témájú tanulmányai. Csávolszky szerkesztő a változó időben is ragaszkodott a közönséggel szemben önálló, de a pártoknak alárendelt publicisztika általánosan elfogadott alapelveihez. Továbbra is azt vallotta, hogy a politikai publicisztika nem adhatja fel függetlenségét: „nem fogadhatjuk el azt a veszedelmes értelmezést, hogy a publicisztika a pártok szolgálatából a közönség szolgálatába ment át, mert az ilyen értelmezés a politikai jellemtelenségnek is lehet szabad menetele, esetleg mindenféle üzleti érdeknek lehet aranyos cégére.” (Egyetértés. 1893. december 24.) A melléklet kritikai, közgazdasági rovatai is ezt a szemléletet tükrözik.

A lap példányszáma 12–14 000 körül mozgott, mellyel a politikai lapok csoportjában vitathatatlanul első helyre került. 1884. augusztus 1-én Csávolszky kiadói jogát a Pallas Irodalmi és Nyomdai Részvénytársaságra ruházta át, a szerkesztői posztot azonban továbbra is megtartotta.

Sajátos légköre volt ebben az időben az ellenzéki (függetlenségi) szerkesztőségnek. Különféle politikai meggyőződésű emberek találkoztak helyiségeiben, olyanok, akiket gyakran egyedül kormányellenességük kapcsolt össze. Az egyik munkatárs, Mezei Ernő, így emlékezett az Egyetértés első szerkesztőségére: összegyűltek ott „exaltált útszéli politikusok, akiknek szerfölött tetszett a mi harczias hangunk, félkegyelmű szerencsevadászok, kik mindig tervekkel és ajánlatokkal jelentkeztek, néha egy-egy kedélyes potrohos, vidéki, régibb fajtájú lapunk barátja, aki őszinte jóakarattal osztogatta tanácsait”. (Egyetértés. 1905. május 1. Kiemelés tőlünk – G. – V.) Mezei itt szinte szociológiailag pontos képet rajzolt az Egyetértés olvasótáborának jellegzetes csoportjairól. Ugyanakkor tükrözi mindez a kor ellenzékiségének összetett voltát, az 1875 után legszámottevőbb kormányellenes politikai csoportosulás, a függetlenségi pártszövetség bonyolult szociális bázisát és eszmei tartalmát. Az 1875-ös fúzió után néhány évvel újra megnőtt a függetlenségi ellenzékiség tábora. A népszerűség persze súlyos politikai gondokkal is járt: amilyen mértékben növekedett a párt létszáma, úgy erősödtek a belső frakcióharcok; az új tagok egy része régi elveit megtartotta, sőt a függetlenségi-liberális eszméket korábbi felfogása szerint kezdte átértelmezni. Irányi Dániel ezt a folyamatot elemezte 1881-ben az Egyetértés hasábjain: „Minél inkább terjed a kormánnyal és általában a jelen állapottal való elégedetlenség, minél nagyobb tért foglal a párt, mely az ország függetlenségére törekszik, annál inkább szükséges őrködni a felett, hogy elveink tisztasága és teljessége megóvassék.” (Kiemelés tőlünk – G. – V.) Újonnan szerveződött vidéki pártkörökben olyan vélemények is elhangzottak, hogy idő előtti volt például a botbüntetés, a céhek vagy az ősiség eltörlése és a zsidó-emancipáció törvénybe iktatása. Ezért hangsúlyozta Irányi, hogy „üdvözöljük az új társakat, {II-2-298.} bármely párthoz tartoztak légyen is azelőtt, de figyelmeztetni kell őket, ha téves úton járnak”. (Egyetértés. 1881. március 5.)

A párt összetételének átalakulása és az 1875-ös fúziót követő új politikai helyzet az Egyetértésben a függetlenségi-liberális ellenzékiség formájára és tartalmára terelte a figyelmet. A szerkesztőség egyik legszínvonalasabb politikai munkatársa, Mezei Ernő „Alkotmányosság vagy forradalom” című esszéje az alkotmányosság megvalósult és lehetséges formái, valamint a liberális függetlenségi ellenzékiség között feszülő ellentétekkel foglalkozott. Az Egyetértés szerkesztősége a hazai alkotmányosság minőségét a parlamenti váltógazdaság megvalósíthatóságán mérte le. Mezei azt írta, hogy „az alkotmányos küzdelemnek minden fegyverét ki kell merítenünk” annak érdekében, „hogy a valódi alkotmányos életet megvalósítsuk”. Nem arról van szó tehát, hogy „az alkotmányadta eszközökkel egyik vagy másik pártnak politikai elveit juttassuk érvényre, csak arról, hogy az alkotmányadta eszközöket valósággal bírjuk”. Az ellenzéki pártok számára biztosítani kell a kormányra jutás reális lehetőségét, ameddig ez nem történik meg, „nem a parlamentáris küzdelmek czéljai forognak kérdésben”. Arra a megállapításra jutott, hogy az ellenzék jövője kilátástalan. Világos ugyanis, hogy amíg a kormány uralma parlamenten kívüli tényezőknek is függvénye, a parlamenti ellenzéki harc maga is erősíti azt az illúziót, hogy a kormány sorsa a parlamentben dől el. „Az ellenzék saját feladata teljesítésében, hogy az alkotmányosság fictioja ellen küzdjön, hozzájárul a fictio megerősítéséhez, teljessé teszi a csaló képzetet, hogy minden alkotmányos tényező, kormány többség és kisebbség csak saját természetes és jogosult szerepkörében mozog.” (Kiemelés tőlünk – G.– V.) A kormányzat az általánosan elismert alkotmányos elveket gyakran megsérti, a polgárok valóságos, alkalmanként már egyértelműen megnyilvánuló törekvései ellenére is képes megőrizni hatalmát (Mezei példaként a boszniai okkupáció körül kialakult körülményeket említi); az adott alkotmányos viszonyok között a kormányzat eljárása teljesen jogszerű is, hiszen szilárd parlamenti többséggel rendelkezik, és a liberális rendszer kötelező formája éppen az, „hogy a pártok a szónak vitájában fejtik ki egymás ellenében álláspontjaikat és a szavazatok többsége végérvényes jogosultsággal teremti meg minden felmerült kérdésnek parlamentáris elintézését”. Mezei végkövetkeztetése: a jelenlegi alkotmányos viszonyok között a liberális ellenzékiség nem képes funkcióját ellátni, önmaga paródiájává válik. Képtelenség az, hogy a kormányzat minden eljárása csupán a parlamenti többségben találja meg az ellenzékkel szemben alkotmányosan is érvényes politikai megoldásait, „magában képtelenség, hogy az ellenzék a folyton megújuló alkotmányellenes merényletek ellenében örökkön parlamenti küzdelmeket folytasson, felszólalva mindegyik merénylet ellen és megszerezve mindegyiknek a leszavaztatás alkotmányos elintézését – semmissé téve az ellenzéknek valódi feladatát.” A végkövetkeztetés utolsó logikai tétele: „Az ellenzéki pártoknak immár komolyan kell megfontolniok a parlamenti actionak teljes megszüntetését.” Egyetlen megoldási lehetőség marad tehát, széles {II-2-299.} körű polgári engedetlenségi mozgalmat kell szervezni. Bár a körülmények „tragikomikus következése, hogy az emberek olyast vélnek bírni, amivel nem bírnak” (a széles körű alkotmányos jogokról van szó – G. – V.), az új, a demokratizálás számára alkalmasabb helyzetet csak a meglévő „félalkotmányos” viszonyok megtagadásával lehet teremteni. (Egyetértés. 1879. január 23–25.) Utalni lehet azonban Mezei végkövetkeztetéseinek felvázolásakor arra, hogy ő az ellenzék szerepkörét túlságosan szűken értelmezte, ezért figyelmen kívül hagyta azt az igazságot, hogy a nem kormányképes ellenzék is tölthet be hasznos ellenőrző, kritikai szerepet a hatalommal szemben.

A cikksorozat terjedelmes ismertetése után azt a kérdést is fel kell tennünk, hogy az ismertetett gondolatok milyen visszhangot váltottak ki! A következtetések átkerültek-e a függetlenségi párt gyakorlati politikájába? Egyértelmű nemmel kell válaszolnunk. Maga Mezei is megriadt a polgári engedetlenség konkrét formáitól, a sokasodó utcai tüntetésekben megnyilatkozó, „repülő serénnyel és szikrázó szemekkel rohanó osztálygyűlölet”-től. A függetlenségi politikusok, ebben az Egyetértés szerkesztősége is velük tartott, az alkotmányosság megvalósult, ellentmondásos formáját végső soron elfogadták, ezzel azonban azt a felemás ellenzéki szerepet is magukra vállalták, amelyről jól tudták (bizonyíték erre Mezei ismertetett cikksorozata), hogy számukra nem sok kilátást ígér. Álláspontjukat Mocsáry Lajos azzal magyarázta, hogy számolniuk kellett „a történelem és a fennálló európai viszonyok tényeivel, az ezek által megadott alapon” lehetett egyedül politizálni. Ezzel az ellentmondásos ellenzéki szereppel azonban sem a függetlenségi mozgalom egésze, sem vezetői nem tudtak azonosulni, bár attól egyelőre nem is voltak képesek eltérni.

Az Egyetértés az ellenzéki politika keretének áttekintése mellett a napi politika fordulataira is reagált, sőt úgy tűnik, szisztematikusan foglalkozott vele. A függetlenségi ellenzékiség könnyen felfedezhető, első pillantásra feltűnő– gravaminális – tartalma a kormány intézkedéseinek, Magyarország közjogi helyzetének bírálata, a függetlenség alkotmányos biztosítékainak állandó követelése volt. Vezércikkek tucatjai támadták a Tisza-kormányt, állították, hogy nem alkotmányos eszközökkel kormányoz, kutatták, hogy a kiegyezés után létrehozott intézmények hol, mikor és miként sértették vagy sértik meg a nemzet érdekeit.

Az Egyetértés szerkesztősége a XIX. század utolsó harmadában továbbra is bízott az alkotmányos-parlamentáris intézmények hasznosságában, azt vallotta, hogy „az eszmék mérlegelésének s a közakarat megtisztulásának egyik legfőbb intézménye a parlament s ennek eszmecseréje”. (Egyetértés. 1886. július 30.) Ezért Csávolszky olyan alkotmányos fórumok megvalósítását szorgalmazta, ahol „a közvélemény szava” és a szakértelem egymást kölcsönösen kiegészítő és ellenőrző jelenségként elválaszthatatlanul vannak jelen: lapja gyakran foglalkozott a sajtó, az esküdtszék, a bírói függetlenség és a képviselőválasztások ügyével.

Csávolszky a liberális reformok megvalósításában kezdettől fogva szerepet {II-2-300.} szánt az államnak. Fontosnak tartotta az állam és az egyház tevékenységének liberális szellemű szétválasztását, hogy az állam szabad kezet kapjon az alkotmányos reformok megvalósításához. Például 1886 februárjában Szilágyi Dezső mérsékelt beszédéről elismerésként a következőket mondta: „…az állami túlsúly az, ami szemei előtt lebeg, amint általában az ő liberális törekvéseit az állam túlsúlyával akarná elérni.” (Egyetértés. 1886. február 6.) Az Egyetértés éles kormányellenessége is részben épp ebből a felfogásból eredt, hiszen azt tapasztalta, hogy a kormányzat nem áll a helyzet magaslatán, lehetőségeit nem fordítja a nemzet hasznára, az alkotmányos államrendszer kiépítésében, a liberális reformok megvalósításában nem következetes, sőt gyakran éppen az államot erősítő alkotmányos jogszabályokat sérti meg. Éveken keresztül elkeseredetten ismételgette, hogy Tisza Kálmán a kormány parlamenti felelősségét nem veszi komolyan, annak csak formálisan tesz eleget, „a közvéleménynek azt a részét, mely meg nem fogható, fontra nem tehető, szám szerint meg nem számítható, nem sokra becsüli, a közvéleménynek csak arra a részére fektet súlyt, mely szavazatoknak nevezhető”.

A hosszú évek óta hatalmon lévő kormányelnök elfeledte, mit jelent a kormányzat parlamenti felelőssége, ezért történhet meg, hogy a nemzeti és a kormányzati érdeket alárendeli az udvar akaratának, pedig „a kormányhatalomnak csak egyik, de nem egyedüli, sőt nem is a biztosabb forrása a korona udvara” – a folyamatos és zökkenőmentes alkotmányos kormányzáshoz elsősorban „közbizalomra” van szükség. Tisza „Bécsben, az udvarnál, a főhercegeknél, az osztrák kormánynál, a pápai nuncziusnál törekszik hatalmát biztosítani”, ahol a konzervatívokkal kell versenyeznie, így egyre jobban távolodik a liberális politikai gyakorlattól és mindinkább konzervatív célokat szolgál. (Egyetértés. 1884. január 9.) A konzervatívokkal szövetkezik, hogy saját meggyengült hatalmát erősítse, például Sennyey Pál bárót ajánlja országbírónak. A lap ironikusan kommentálta a konzervatívok régi vezérének visszatérését a politikába. Mint kifejtette, a báró nyugodtan kötött szövetséget a kormánnyal, hiszen „az évek folyamán teljesen meggyőződött róla, hogy az a liberális politika, melyet Tisza Kálmán gyakorlatilag alkalmaz, egészen összevág, vagy legalább egy pontban sem ellenkezik azzal, amit ő maga konzervatív és udvari politikának tudott”. (Egyetértés. 1884. december 14.)

Az Egyetértés eszmei-politikai elkötelezettségéből következően a kormány liberális törekvéseinek a jelentőségét alábecsülte, azonban a sorok mögött lehetetlen fel nem fedeznünk a csalódást és őszinte elkeseredést, amely Csávolszkyt és szerkesztőségét ebben az időben eltöltötte. Úgy látták, hogy reményeik fokozatosan elvesznek, hiszen, mint kifejtették, közel két évtizedes alkotmányos kormányzás után „Magyarország parlamentarizmusa azt a benyomást teszi már, mintha hosszú tengődés, az eddigi csenevész létezés után a végvonaglás stádiumába jutott volna”. A kormány nem fordított kellő figyelmet az alkotmányos közszellem ébren tartására és fejlesztésére, kezében „mesterséges gépezet volt eddig a parlamentarizmus, maga a közvélemény {II-2-301.} valami szemfényvesztő szerkezet, melyet a taktikai ezermesterség kényére kezdhet”. Egyébként úgy látták, hogy a közvélemény alkotmányos jellemvonásait elsorvasztó politika magát a kormányt is veszélybe sodorta. Kellően széles körű alkotmányos biztosítékok hiánya miatt a konzervatív politikusok óvatosan visszalopakodtak a legfontosabb hatalmi szintekre, akiket pedig már „síri kísérteteknek, a múlt eltemetett vázainak gondoltunk”, de a saját helyzetük szempontjából is aggasztónak ítélték a demokratizálás akadályozását, hiszen a közvéleményben az előbbivel párhuzamosan a „demagógiának fékevesztett áradata” tört felszínre, s 1884 elején már az ellen a vád ellen kellett tiltakozniok, „hogy a szabadelvűség hívei, a komoly, számbavehető ellenzéki irányzatok szövetségre lépnek majd a kormány ellenében az antiszemitizmus romboló démonaival”. (Egyetértés. 1884. január 15.)

Az Egyetértés a liberális-alkotmányos állami berendezkedés teljes és következetes megvalósításáért szállt síkra. Ehhez az ideális állapothoz viszonyítva alkotott véleményt a különböző hatalmi tényezők (parlament, kormány, pártok, közvélemény, sőt néha a királyi udvar) politikájáról, és ilyen módon, a független sajtó liberális teóriájára építve helyezte önmagát bizonyos mértékig mindezen tényezők fölé. A néhány évvel később megjelent sorok ezt a hírlapi programot a következőképpen fogalmazták meg: „a pártélet valóságos fordulatai között egyenesen hivatva érezzük magunkat arra, hogy mindnyájunkkal szemben azt a cenzori tisztet is gyakoroljuk, melyet az ő felelősségük és a mi felelősségünk a közvéleménnyel szemben egyformán követelnek tőlünk”. (Egyetértés. 1893. december 24. Kiemelés tőlünk – G. – V.)

Az Egyetértés társadalomfelfogását, csakúgy mint a politikai rendszerről vallott nézeteit, liberális szempontok határozták meg. Cikkei olyan demokratikus társadalom megteremtését szorgalmazták, amelynek alapja „az igazságosság” és „a munka”, amelyben „az osztályrészek minden folyama a nemzeti közérzés tengerébe ömlik át”. Személyiségideálja a „self-made”, az önerejéből meggazdagodó ember, „ki folytonos munkájával jut jelentőségre”. A társadalom számára azt az embert tartották károsnak, „a ki minden módot felhasznál, hogy külső hatalmat nyerjen embertársai felett, hogy fényelgő feltűnés által váljék ki a tömegből”. (Egyetértés. 1888. május 20.) Az alapelvekkel a kormánypárt is egyetérthetett. De az Egyetértés gárdája úgy látta, hogy a 80-as évek magyar társadalma sok tekintetben nem felel meg az előbbi követelményeknek. A társadalmat „elözönlötték az olyan alakok, akik a közönség semmi érzetével nem bírnak és mondhatni társadalmonkívüli állapotban érzik magukat”. (Egyetértés. 1888. május 20. Kiemelés tőlünk – G.– V.) Ilyen alapon vált felfogásukban egyaránt bűnössé az öngyilkos ember, a kozmopolita polgár, a tüntető munkás és a politikai jogokat követelő nemzetiségi.

A függetlenségi ellenzék központi orgánumának cikkeiben a magyar társadalmat a következők jellemzik: a társadalom vezető rétege nem egységes és nem demokratikus szellemű, a földbirtokszerkezet kedvezőtlenül alakult, a munkásság, városi szegénység helyzete megoldatlan.

{II-2-302.} Köztudott, hogy a magyar társadalom élvonalában két réteg helyezkedett el: a birtokos nemesség és az új, a gazdagabb felében hagyományok nélküli polgárság. A volt feudális uralkodó osztály birtokosi része továbbra is vezető szerepet követelt magának a társadalomban. Az Egyetértés ezt támogatta, azonban kijelentette, hogy a nemesség elszegényedett, vagyontalan rétegei akadályozzák a polgári irányú fejlődést. Az elszegényedett nemesség, „az olyan ősi származású urak, akik a nemesi kiváltságok eltörlése után eljátszották régi befolyásuk vagyoni alapját is”, ma görcsös erőfeszítéssel ragadnak meg minden lehetőséget, amely „„munka és érdem nélkül az állami életben hivatalos tekintélyt, a társadalmi életben vagyoni felsőbbséget nyújthat”. (Egyetértés. 1888. május 20. Kiemelés tőlünk – G. – V.) A politikai vezetőréteg egysége, hatékony cselekvése viszont éppen vagyoni függetlenségében rejlik, tehát a polgárságra az új, demokratikus társadalom irányításában komoly feladat vár. A lap nem hagyott kétséget afelől, hogy a polgárság bevonása a politikai életbe elsősorban a deklasszálódott nemes, a dzsentri rovására történhet. Úgy vélte, hogy ezen az úton megteremtődhet a polgári és nemzeti szellemű vezetőréteg. Mégsem volt elégedett. Felfedezte ugyanis, hogy az élvonalban álló rétegek között szinte alig van összhang, a meglevő együttműködés sem tekinthető liberális szelleműnek: „Mint víz és olaj létezik egymás mellett társadalmunk két vezérlő eleme, egymással teljesen nem vegyülve, néha ellenséges érdekek által zűrzavarosan felpezsdítve, mégis egymást folytonosan áthatva és elválaszthatatlanul egymásra utalva.” (Egyetértés. 1888. május 20.) Vissza kellene tehát szerezni a vezetőréteg reformkorban tapasztalt egységét és politikai kultúráját.

Az Egyetértés éveken keresztül különös figyelemmel foglalkozott a földbirtokszerkezet alakulásával. Nem véletlenül, hiszen ez a probléma a lap eszmei irányvonalához tartozó legfontosabb elemek egyike volt. A cikkekből leszűrhető, hogy a szerkesztőség a magyar társadalom demokratikus felépítését a legközvetlenebbül összekapcsolta a földbirtok megoszlásával, a kis-, közép-és nagybirtok egyfajta arányos elrendeződésével. Francia példára hivatkozva fejtette ki, hogy a társadalom igényeinek kielégítésében minden birtoktípus fontos, más által nem helyettesíthető szerepet tölt be. Az olyan társadalom tehát, amely „ekként van demokrácziára fektetve… nagyon beteg akkor, ha a kis- és középbirtokosai folytan szegényednek, ellenben a nagybirtokok aránytalan nagy tömegben megmaradnak”. (Egyetértés. 1883. január 4.) Ezt az Európában sok helyen felbukkanó és konzervatív szempontokat is igazolóérvelést az Egyetértés gárdája minden elméleti mérlegelés nélkül fogadta el. A birtokkategóriák közötti arány mesterséges megőrzését (birtokminimum) károsnak tartották, hiszen az szerintük is sértette a szabad birtokfogalmat és további társadalmi feszültséget szülhetett. A lap nem tudott pozitív megoldást ajánlani, bár a feladat fontosságát megérezte. Kérdései és válaszai mégis ebben az ügyben a legsablonosabbak – egyedül a hitbizományok megszüntetésére tett javaslatát tekinthetjük konstruktívnak.

Az Egyetértés határozottan és világosan fogalmazott, amikor az államnak {II-2-303.} a társadalmi reformok megvalósításában vitt szerepéről esett szó. Az állam elvileg a társadalmi egyenlőtlenségek kiküszöbölésében nem segíthet, a forradalmak szülte modern demokráciákban az emberek egyenjogúsága csak a törvényekben van biztosítva, ezért a társadalomban nap mint nap keletkeznek ellentmondások. Az állam mégsem maradhat teljesen semleges, segítenie kell az ellentmondások feloldását. Mezei Ernő „Társadalmi jogok és kötelezettségek” című cikksorozatában olvasható: „napjainkban, mikor a tőke óriási gazdasági és társadalmi hatalommá növekedett… az emberek milliói a nekik elméletben és törvényben megadott jogokat gyakorlatban nem élvezhetik”. (Egyetértés. 1885. február 5 – 6.) A fejlődés kerekét nem lehet visszaforgatni, de foglalkozhat-e egy alkotmányos-liberális kormányzat szociális kérdésekkel, beavatkozhat-e eközben a vállalkozók magánszférájába? –olvasható gyakran a kérdés. Az Egyetértés fontosnak tartotta, hogy az államot liberális reformok bevezetésére ösztökélje, de úgy látta, hogy a kialakuló társadalmi egyenlőtlenségek – különösen egy olyan ellentmondásosan polgárosodó államban, mint Magyarország – automatikusan nem egyenlítődhetnek ki. „Őrültséggel határos volna az olyan politika, mely csak a nemzetgazdasági elméletek által ígért természetes kiegyenlítésben bizakodnék” – az ilyen politika esetében „a kiegyenlítést” a forradalom tenné meg. (Egyetértés. 1886. március 30.) Szükség van tehát az állam által végrehajtott társadalmi reformokra.

A hírlap az olvasókat a polgári fejlődés, a demokratikus társadalom gondolata mellé igyekezett állítani. A társadalom polgárosodásának kritériumait a szerkesztőségben ismét Mezei fogalmazta meg legvilágosabban: „Mi is csak a munka, szorgalom és képzettség társadalmát képezhetjük … ne Kenyérmezőnek és Nándorfehérvárnak csatamezőin dolgozzunk ma, sokkal állandóbb sikerrel, gazdagabb eredménnyel történhetik ez gyárak műhelyeiben, irodák asztalánál, tantermek padjain”. A polgári társadalom szakértelmet, képzettséget igénylő tevékenységi formái sokkal több megbecsülést érdemelnek – „le kell szokni egyszersmindenkorra úri osztályunkban arról a felfogásról, hogy az úgynevezett polgári foglalkozásokban valami lealázó van”. (Egyetértés. 1885. február 5 – 6.)

Az Egyetértés a liberálnacionalizmus szellemében foglalkozott a nemzetiségi kérdéssel. Ragaszkodott az állam területi integritásához (a nemzetiségiek lakta terület is „sz. István koronájának képezi részét – tulajdonunk az minekünk”), viszont jelentős engedményeket tett volna a kulturális, vallási önkormányzat, az általános politikai szabadságjogok kiszélesítése területén. Mint írta, „csak nyereség lenne, ha (az állam) különböző ajkú polgárai közt a nemzetiségi áldatlan visszavonás helyett kulturális téren fejlődnék ki verseny”. (Egyetértés. 1884. szeptember 6.) Végül azonban a problémát közjogi térre vitte át, azt állítva, hogy a nemzetiségi kérdés végleges rendezése addig nem képzelhető el, amíg Magyarországon a Habsburg-házzal kötött szövetség következményeként „az államiság és nemzetiség … egymással küzdő két fogalom”. Ezzel a nemzetiségi kérdés megoldását a távoli jövőbe utalta. {II-2-304.}

Emellett a nemzetiségiek és a magyarok együttműködésénél feltételeket szabott: a nemzetiségi mozgalmak liberális-demokratikus programjukért liberális-alkotmányos eszközökkel tevékenykedjenek. Az Egyetértés úgy látta, hogy a nemzetiségi pártok nagyon gyakran egyoldalú, a liberalizmus elveivel ellenkező programot dolgoztak ki. A horvát politikusok célkitűzéseit a következőképpen bírálta: „A horvát ultrák elvitathatatlan érdeme, hogy az utcák politikáját parlamentképessé tették. Azt, amit máshol az utcán szoktak elvégezni, a tüntetések, gyalázások és káromkodások kimeríthetetlen és újnál újabb sorozatával együtt produkálták a tartományi gyűlésen, nem kis lelki épülésére a zágrábi suhancoknak és kofaközönségnek”. (Egyetértés. 1885. október 6.)

A lap a nemzetiségiek állami egységet veszélyeztető mozgalmait liberális-alkotmányjogi és nacionalista szempontok alapján utasította el. Előfordult azonban, hogy néhány esetben a nemzetiségi mozgalmak számára szövetséget ajánlott egy kormány elleni szélesebb bázisú politika megteremtése érdekében.

Az Egyetértésben színvonalas külpolitikai cikkek viszonylag ritkán jelentek meg. A lap külpolitikai érdeklődése az európai nagyhatalmak politikájára és a Balkán-kérdésre irányult; az 1873-ban létrehozott három császár szövetségét elhibázottnak ítélte, mivel konzervatívnak tartotta. Liberális-nacionalista érvekkel Bosznia megszállásának helyességét is vitatta, rokonszenvvel fordult viszont a külföldi liberális kormányok tevékenysége felé. Feltűnően sok és színvonalas cikk jelent meg Amerikáról, az Egyesült Államokról (Schvarcz Gyula tárcái). Az Egyetértés olvasói számára rendszeresen közölt szenzációs külpolitikai híreket. (Saját tudósítót küldött ki a cárgyilkos nihilisták perére és kivégzésére Oroszországba, Gambetta nagy feltűnést keltő politikai akciói idején Franciaországba.)

Az 1880-as évek végén a Függetlenségi és 48-as Párt tagjai között a kiábrándultság jelei mutatkoztak. Az Egyetértés is úgy érezte, hogy az a közvélemény, „mely Tisza kezében meghagyta a hatalmi pálczát… alig szerzett érdemeket az ellenzék önzetlen és önfeláldozó munkálkodására”. A hosszú és kilátástalan ellenzéki harc a politikusok erejét lassan felőrölte. Az évtized végén a függetlenségi mozgalomban a kormányképesség kérdése szakadást idézett elő. Az Egyetértés e válság idején is kitartott függetlenségi-liberális elvei mellett. Az 1890-es évtized küszöbén még úgy lépett át, mint a legszínvonalasabb liberális ellenzéki napilap.