2. ÚJSÁG AZ ÚJSÁGÍRÓÉRT: VERHOVAY ÉS A FÜGGETLENSÉG

Verhovay hírlapírói és szerkesztői pályája sajátos módon tükrözi a Tisza-korszak társadalompszichológiai állapotát. Verhovay néhány éves szakmai gyakorlattal a háta mögött, politikai és személyes okok miatt, egy Eötvös Károllyal vívott pisztolypárbaj után, 1879 októberében vált ki az Egyetértés {II-2-305.} szerkesztőségéből, és indított Függetlenség címmel új lapot. A közélet megtisztítását tűzte ki célul. Ezzel a törekvésével kezdetben sok támogatót szerzett magának, így a szerkesztőség munkatársai között olyan neves függetlenségi politikusokkal találkozhatunk, mint a természettudós-néprajzos Herman Ottó, a csillagász-politikus. Hoitsy Pál vagy Hentaller Gyula, Törs Kálmán, Kászonyi Dániel, Tóth Béla, Inczédy László; a hírlap kauciójának betáblázására Komjáthy Béla függetlenségi politikus saját birtokát ajánlotta fel.

Verhovay a korabeli magyar újságírás egyik típusát reprezentálta. Az ide sorolható újságírók a társadalmi nyilvánosság ellenzéki-kritikai funkcióját irányzatuk számára sajátították ki (példaként Verhovay mellett a kormánypártivá vált Csernátony nevét említhetnénk). Így a közvélemény alapvető törekvései sok esetben nem az egymással szemben álló hírlapok vitájának végső konklúziójaként fejeződtek ki – jóllehet azt maguk is gyakran hangoztatták –, hiszen ezek az újságok maguk is manipulálták a közvéleményt, hanem egy-egy nagy példányszámú napilap mesterségesen azonosította önmaga véleményét a „közönség” törekvéseivel. Ez az újságírói-szerkesztői gyakorlat, amely egyaránt lehetett kormánypárti vagy ellenzéki, ellenkezett a liberális társadalmi nyilvánosságmodell elveivel, veszélyeztette a nyilvánosság – mint önálló rendszer – belső egyensúlyát.

A Függetlenség már pályafutása első heteiben a figyelem középpontjába került; 1880 januárjában egy pénzügyi intézet csődjéről szóló cikksorozat miatt kíméletlen támadások és ellentámadások kereszttüzébe keveredett. A feltűnést még fokozta, hogy szerkesztőjét pisztolypárbajra hívták ki. A főváros hírlapszerkesztői egyöntetűen a Függetlenség mellé álltak. Attól féltek, hogy bármely hírlapi cikk nyomán pisztoly elé kell állniuk éppúgy, mint Verhovaynak, aki a párbajban életveszélyesen megsebesült. Az újságírók ekkor nyilatkozatot tettek közzé, amelyet minden jelentős napilap szerkesztője vagy képviselője aláírt, s amelyben kijelentették, hogy a hírlapírók cikkeik védelmében soha többé nem párbajoznak. A Függetlenséget szerkesztője betegsége idején Herman Ottó főmunkatárs vezette. Herman ebben az időben nemcsak a legteljesebb mértékben egyetértett a lap irányvonalával, hanem szerkesztőjéről is – az adott körülmények között teljesen érthető okok miatt – igen nagy elismeréssel nyilatkozott. A Kaszinó támadása, a véres párbaj, a sajtókampány nyomán politikai tüntetésekre került sor az arisztokrácia, a rendőrség és a kormány ellen. A közhangulat a társadalmi élet erkölcsi tisztaságát védelmező lapszerkesztő mellett állt. Az ellenzéki olvasóközönség jelentős része néhány hónap alatt megkedvelte azt az újságírót, aki a különböző botrányokat bátran, látványosan leplezte le. Bár a Függetlenség ellen fennállásának első két hónapjában kilenc sajtópert indított a kormány, a sajtóesküdtszékek a legtöbb alkalommal felmentő ítéletet hoztak. Verhovay lapja győztesként került ki hírlapi vitájából, a szerkesztőt a tisztán nem látó ellenzéki-plebejus közvélemény hősként ünnepelte.

Felgyógyulása után Verhovay tovább folytatta támadásait a politikai élet {II-2-306.} általa feltárt visszásságai ellen. Körülötte a hangulat egyre forróbbá vált. A helyzetet jól jellemzi az a tény, hogy csupán egyetlen napon, 1881. január 8-án hat bírósági eljárást indítottak ellene. Cikkei azonban most már hangnemükben és tartalmukban is egyre jobban célt tévesztettek. Gyakran megalapozatlanok voltak, tartalmuk, stílusuk riasztóvá vált. Fenyegettek, minden cél nélkül felkorbácsolták a közhangulatot, az olvasóközönséghez nem az ítéletek megalkotásához szükséges ismereteket, hanem személyes sértődöttségre visszavezethető hibás ítéleteket, üresen kongó jelszavakat közvetítettek, egyre sűrűbben éltek a demagógia eszközeivel: „El kell vesznünk, meg kell semmisülnünk, mert Bécs fénye és érdeke hatalmasabb rugó azon ezrek és milliók panaszkiáltásánál, a kik nem bírják az osztrák vad házasság nyakunk közé dobott igáját”. (Függetlenség. 1880. június 23.) – harsogta Verhovay. Újságírói módszerének lényege lett a fennálló intézmények és vezető politikusok kíméletlen lejáratása. Ebben a tekintetben nem tett különbséget kormánytisztviselő és ellenzéki politikus között. Támadásainak csakúgy céltáblája lett a liberális-függetlenségi Eötvös Károly, vagy az antiszemitákhoz húzódó Polónyi Géza, mint számos kormánypolitikus. Herman Ottó utóbb azt állította, hogy Verhovay az olvasókat tudatosan félrevezette: „…lapjában az erkölcsi megbotránkozás külső mázával kifestve hajszát indított azok ellen a hitvány, aprócseprő, csak hiú bolondoknak kis kárt okozó revolver-lapocskák ellen”, amelyeket komoly politikusok figyelemre sem méltattak, „egyesek ellen, a társadalom ellen, leginkább pedig az ellen az országgyűlési párt ellen, amely Magyarország függetlenségéért küzd és fárad”. (Egyetértés. 1883. április 19.)

A Függetlenség meghirdetett politikai programja Magyarország teljes függetlenségének visszaszerzése és a társadalom magyarosítása volt, a célhoz elvezető, ajánlott módszer pedig egy megfoghatatlan általánosság: „Hadat izenünk mindannak, ami idegenül tolakszik közénk.” (Függetlenség. 1880. december 19.) Itt aligha érdemes átgondolt programot keresni!

Hírlapírói modora fokozatosan elszigetelte újságírói és politikai körökben egyaránt. Egyénisége, személyes tulajdonságai mágnesként vonzották a botrányokat. Egyik újságíró-kortársa, Déri Gyula így emlékezett rá a XX. század elején: „Nyugtalan temperamentum volt, izgalmak nélkül nem élhetett, modorában, tetteiben a szélsőségre hajlott, impresszionista volt a legnagyobb mértékig, szilaj, erőszakos és gyanakvó, ítélete egyoldalú, önmérséklete semmi.” (Egyetértés. 1905. május 1.) Emberi magatartása mellett politikai nézetei is bírálatot váltottak ki. 1879–1881 között még tagja volt a függetlenségi képviselők országgyűlési klubjának és a pártnak, azonban 1883-ban éppen ebben a körben léptek fel ellene a leghatározottabban.

Hírlapjának szerkesztésében legfeltűnőbb változást az 1882–1883-as tiszaeszlári per, és az annak nyomán elindított antiszemita propaganda hozott. Verhovay csak fokozatosan közeledett az antiszemita mozgalomhoz. 1880 végén még elutasította a német antiszemiták és Istóczy Győző célkitűzéseit, azonban már ekkor kevesellte a zsidóság asszimilációs hajlamát, ezért úgy {II-2-307.} nyilatkozott, hogy mindaddig, amíg részükről a beolvadási készség az általa megjelölt szintet el nem éri, „ellene kell szegülnünk… anyagi és morális gyarapodásuknak”. Viszont 1882 szeptemberében már az erőszakos asszimilációt is célravezetőnek tartotta: „Vagy reformálódnak és egybe olvadnak a társadalommal, mint annyi kaszt, annyi vallás, vagy meg kell őket törni.” (Függetlenség. 1882. szeptember 17.) A per alatt kötelezte el magát végleg az antiszemitáknak, a Függetlenség csak ekkor kapcsolódott be feltétel nélkül az antiszemita akciókba. Aztán a per 15 hónapja alatt és után tudatosan és kiszámítottan zsidóellenes hangulatot keltett, vallási fanatizmusból elkövetett gyilkosságról cikkezett, akkor, amikor a többi – kormánypárti és ellenzéki – laptársa mindvégig elfogulatlan akart maradni, ha valójában nem is maradt mindig az.

A lap antiszemita propagandájában sajátos módon egyesült szélsőséges, céltalan ellenzékiség, a demagóg kormányellenesség – ezek a korábbi elemek – egy újabb eszmével, a zsidó tőke ellen meghirdetett harccal: „A hanyatló közszellem, az óriásilag terjedő közöny már-már egy posványhoz hasonlóvá tette közéletünket. A zsidókérdés egyszerre megváltoztatta az állapotokat. Oly társadalmi elemeket vitt be (az ellenzéki) mozgalomba, a melyeknek tevékeny szereplését nálunk senki sem hitte.” (Függetlenség. 1884. március 20.) Az eredetileg liberális ellenzéki politikát annak eszméjétől teljesen idegen, antiliberális gondolatoknak rendelte alá. A kormány polgári házasságról szóló törvényjavaslatát, amelyet a Függetlenségi Párt is támogatott, népszerűtlenné igyekezett tenni, a törvénytervezet ellen szavazó főrendeket, többségükben konzervatív arisztokratákat, nem győzte dicsérni.

A szerkesztő Verhovay eszméit nemcsak hírlapi cikkekben, hanem terjedelmes politikai esszékben is terjesztette. Első jelentősebb munkája 1875-ben keletkezett, amely a hazai és külföldi liberális és konzervatív eszmék történetét tárgyalta. Ebben a munkájában liberálisnak vallotta magát, amit egyébként kijelentésszerűen sohasem vonta vissza. A liberális intézményekről lelkesen nyilatkozott, feltétlenül hitt mindenhatóságukban; felfogása szerint a szabadelvű intézmények: a népképviselet, a sajtó, a felelős kormányzat az emberek nevelésének megannyi fórumai. Elismerte és sok szempontból meg is értette az európai polgárság történeti szerepét: azt írta például, hogy „az állami szabadság tekintetében is a városokat látjuk a középkorban előharcosok gyanánt szerepelni”, modern kori történeti szerepüket már ez a tény is alátámasztja. (Verhovay Gyula: Liberalizmus és conservativizmus. Bp. 1875. 49.) Hazai viszonylatban azonban az európai liberális eszméket és intézményeket „speciális” fogalmaknak, főként egy misztifikált, történetietlen nemzetfogalomnak („nemzeti-inspirációnak”) rendelte alá. A nemzetet eleve adottnak, természeti törvényszerűségek által meghatározottnak tekintette (ez a gondolat széles körben ismert volt, Európa-szerte s nálunk is; a hozzá ekkor még közel álló Herman Ottó is teljes hittel vallotta). Ebben az alapjában nacionáldarwinista felfogásban népek, nemzetek egymás közötti kapcsolatát is ilyen természeti törvényszerűségek irányítják; Verhovay úgy képzelte, {II-2-308.} hogy a biológiai fajok kiválasztódási törvényének mintájára a nemzetek is örök harcban állanak egymással – a Kárpát-medencében a speciális földrajzi és etnikai tényezők miatt –, így fennmaradása érdekében a magyar nemzet is „örökös létharcot vív a nemzetiséget fölemésztő mindenféle befolyás ellen”. Verhovay esetében ez a kijelentés különösen fontos, hiszen majd később ilyen indokok alapján forgatja ki az európai liberális gondolatok eredeti, tiszta értelmét. Már 1875-ben azt fejtegette, hogy „alkotmányát, szabadságát méltán féltette a nemzet, mikor a tömeges bevándorlás révén szokásait megvetették, törvényét kiforgatták”. (U. o. 78 – 79.) Főként későbbi hírlapi cikkeiben és könyveiben (Az álarcz korszaka. Bp. 1889, Az ország urai. Bp. 1890.) a népek, nemzetek egymás közötti ellentétének ezt a szociáldarwini eszméjét vetítette át társadalmi rétegek, osztályok viszonylatára. Erre az elvre alapozódott a lap antiszemita propagandája is.

Ez a publicisztika kárt okozott a liberális alkotmányos gondolkodásnak, a liberális ellenzéki felfogásnak és a széles olvasóközönségnek; tevékenysége egy ideig a Függetlenségi Párt politikai hitelét is rontotta. Az Egyetértés érdemben figyelmeztetett a Függetlenség irányvonalának lényegére, az ellenzékiség és az antiszemitizmus összekapcsolásának veszélyeire: „Már azt is halljuk komolyan állítani, hogy a szabadelvűség hívei, komoly, számottevő ellenzéki irányzatok szövetségre lépnek majd az antiszemitizmus romboló démonával”, hogy Tisza Kálmán kormányát megbuktassák. „Óh az antiszemitizmus szövetségével bizonyosan nem jutunk jó kormányhoz, a meghódolás a demagógia hatalmai előtt legföllebb oda juttathat, hogy borzasztó megpróbáltatások után a nemzet minden szabadságával kellene megvásárolnunk a szolgák nyugalmát.” (Egyetértés. 1884. január 15.) A kormányzat gyakorlati intézkedései mellett elsősorban az Egyetértésnek volt köszönhető, hogy a Függetlenség és szerkesztője az olvasók előtt elvesztette politikai és személyes hitelét.

1883 elején a korábbi munkatársak egy része; Herman Ottó, Hoitsy Pál, akik már hónapok óta nem publikáltak a Függetlenségben, formálisan is kiléptek a szerkesztőségből, ezzel egy időben Komjáthy Béla visszavonta a lap anyagi biztosítékát. A Függetlenségi Párt pedig 1883. április 18-án Verhovayt kizárta, lapját pedig kitiltotta a pártkörből. A párt vezetői mindent elkövettek annak érdekében, hogy a közvéleményt – a függetlenségi eszmék demagóg hangoztatásával félrevezetett ellenzéki olvasókat – alaposan megismertessék Verhovay politikai karakterével. Az üggyel kapcsolatban 1883. április 20-án pártnyilatkozatot is közöltek az Egyetértésben és a Budapestben. Az újabb határozott fellépést az alapvető elvi ellentéten túl, elsősorban a Függetlenség népszerűsége indokolta: a lap előfizetőinek száma 1880–1883 között átlagban évi 15–20%-kal növekedett. Az olvasók egyik részét a rendkívül agresszív antiszemita demagógia, másik részét a bevett politikai frazeológia alapján („függetlenség”) a lap címe vezette félre.

A tiszaeszlári per befejeződése, 1884 után a Függetlenség még három évig jelent meg. Anyagi helyzetét sikerült ismét stabilizálni, mivel kaucióját Csatár {II-2-309.} Zsigmond ügyvéd Pest környéki birtokára betáblázhatták, viszont a szerkesztőség meggyengült. A Függetlenségbe, bár nem tekinthető az antiszemita mozgalom legtipikusabb lapjának, politikai cikket már csak olyan szélsőségesek írtak, mint például Szalay Imre vagy Szemnecz Emil. A hírlapírók Verhovayt és lapját – teljes joggal – Istóczy antiszemita pártjával azonosították. A lap a politikai életben teljesen magára maradt, számottevő visszhangot már nem váltott ki, az olvasóközönség elfordult tőle, jóllehet még évekig megjelent, terjedelme állandóan csökkent.

A szerkesztő ellen a kormány indított támadást. 1883 októberében letartóztatták a kiadóhivatalban tevékenykedő testvérét, Verhovay Lajost, azzal a váddal, hogy a Függetlenség elsikkasztotta a csángók javára gyűjtött pénzt, mivel ezt a lap ráfizetéses megjelentetésére használták fel. A fél év múlva elkészült vádlevél a vádat Verhovay Gyulára is kiterjesztette, 1885 elején őt másfél évi, Lajos testvérét tízhavi börtönre ítélték, de úgy tűnik, Verhovaynak volt némi igaza abban, hogy „Tisza Kálmán tíz éves uralkodását e gazsággal pecsételte meg”, mivel – miután Verhovay bizonyította, hogy lapjával 1883-ban a rentabilitás határán mozgott – másodfokon a királyi tábla, harmadfokon a Kúria egyaránt felmentőítéletet hozott. – Verhovay közéleti pályafutása mindenesetre 1892-ben véget ért. (Utolsó éveit vidéki birtokára húzódva töltötte. 1906-ban halt meg.)