{II-2-331.} 4. AZ ESZMEHIRDETŐ SAJTÓ UTOLSÓ PRÓBÁLKOZÁSA

A Századunk és a Reform kudarca sem e lapok újságírógárdáját, sem a kockázatokat vállaló kiadókat nem riasztotta el egy újabb – utolsónak bizonyuló– kísérlettől egy eszmeileg elkötelezett, de a pártoktól független napilap megteremtésére. A lapkiadás iránt egyre nagyobb érdeklődést tanúsító Franklin Társulat indította el 1875 elején Toldy István szerkesztésében a Nemzeti Hírlapot. A „fővárosi napilap a politika, társadalom és irodalom köréből” az ekkor kialakuló új pártalakulások egyikét sem támogatta. Nem tartottak a Szabadelvű Párttal, mert „erőteljes és korszerű nemzeti politika kell nekünk… nem pusztán liberális politika, mely az ország állami és nemzeti érdekeit elhanyagolja”. (Nemzeti Hírlap. 1875. március 3.) A Konzervatív Párt szerintük „a feleslegesség vagy a fogalom-zavar pártja”, s Toldy István „Tatárok Magyarországon” címmel írt vezércikkében szólította fel a kormányt e „reakcionárius mozgalom” elfojtására. (Nemzeti Hírlap. 1875. május 26., november 18.) A függetlenségi irányzattal pedig a kiegyezés elutasítása miatt nem tudtak egyetérteni. Az egyes pártirányzatok lapjai így folyvást gúnyolódtak a sehova sem sorolható Nemzeti Hírlap politikai cikkein, pedig ezek az írások valójában eszmeileg nagyon is következetesek és elkötelezettek voltak. Nincs szükség liberális vagy konzervatív politikára – hirdették –, „hanem van szükségünk egy erőteljes nemzeti politikára, mely legyen hol szabadelvű, hol konzervatív, hol elnéző, hol kíméletlen, amint azt Magyarország állami és nemzeti érdekei megkövetelik” (Nemzeti Hírlap. 1875. szeptember 25.) A „nemzetek privilégiuma az önzés”, s ezt a kiváltságot ideje lenne nekünk is gyakorolnunk, el kell indulnunk végre, pragmatikus módon, saját érdekeink után. A Nemzeti Hírlap által hirdetett „nemzeti érdekek” nem maradtak az eszmék elvontságában, hanem konkrét megfogalmazást is nyertek. Programjuk, amelyet ekkor még a parlamenti pártok egyike sem vallott magáénak, a nyolcvanas évekre már a különböző ellenzéki pártok idővel közös politizálásra is alapot teremtő kívánságlistája lett, s ezért eszmetörténeti szempontból különösen figyelemre méltó. Az ekkor folyó, újabb tíz esztendőre meghatározó jelentőségű kiegyezési tárgyalások kapcsán követelték az önálló magyar vámterületet (védvámmal), s ennek megvalósítása érdekében egy védvámegylet létrehozását is megpendítették. A gazdasági önállóság eléréséhez szükségesnek tartották az önálló Nemzeti Bank megteremtését. „A nemzet eleget várt csodálatos türelemmel, eleget vergődött a bécsi érdekek rabszolgaságában, melynek súlyát kegyetlen gúnnyal épp a legsúlyosabb pillanatban szokták megkétszerezni, most már megtelt a pohár.” (Nemzeti Hírlap. 1876. április 28.) A stílusában a baloldalra emlékeztető megfogalmazások az Egyetértés rokonszenvét is kiváltották, de a Nemzeti Hírlapnál az együttműködést a leghatározottabban visszautasították: „Köztünk és a szélsőbal közt békességről szó nem lehet… tűz és víz vagyunk, mely kettő felemészti egymást, de nem békülhet ki soha.” Pedig ugyancsak „Bécs” ellenében fogalmazták meg a magyar vezényleti nyelv követelését, s a budapesti {II-2-332.} kormányzattól várták a magyar nyelv kötelező oktatásának elrendelését, az állami közigazgatás megvalósítását, a „szerencsétlen nemzetiségi törvény eltörlését”.

E „független, lojális és modern magyar politika” valóban nélkülözte a pártpolitikai hátteret, de társadalmi bázisa világosan kitapinthatóan a polgárság volt. Az önálló vámterületet a hazai iparfejlesztés gondolatával kapcsolták össze, kudarcát pedig – némi leegyszerűsítéssel – a Szabadelvű Párt a hazai iparral nem törődő balközépi elemeinek tulajdonították, akik „szűkkeblű táblabíró politikát folytatnak”, s a „megyeház ablakából nézik a világot”. A „nemzeti” követelések, a nacionalista program mögé bújtatott, nemzeti egységet követelő politika éppen e polgárság gyengeségét, gazdasági-társadalmi követelései nyílt megfogalmazásának lehetetlenségét takarta. Külpolitikai tárgyú cikkeikben is folyvást a pártok nemzeti alapon történő egyesítését szorgalmazták, mivel szerintük „létkérdésről” van szó. 1878 közepén létrejött ugyan a 67-es alapú ellenzékiek szövetsége, megszületett a Mérsékelt Ellenzék, a lap ekkor – kiadói döntésére – mégis más irányba tett fordulatot.

A Nemzeti Hírlap negyedrét formátumban, négy oldalon jelent meg. Kisebb is, olcsóbb is volt a nagy lapoknál, igyekezett tehát érdekességben és olvasmányosságban felvenni a versenyt. „Rövid, velős, népszerűen íratott vezércikkekben” tárgyalta a „politikai napi kérdéseket”, majd a szokásos rovatok következtek, melyek közül terjedelmi okokból elmaradt a közgazdaság és a tőzsdei tudósítás. Gyakran feltűnnek viszont a politikai lapoknál eddig ismeretlen szerkesztői üzenetek, amelyek zöme helyesírási kérdésekben adott tanácsot. A vezércikkek zömét Toldy Ferenc két fia, István és László, valamint a közgazdasági életben tevékeny Hazay Ernő írta. A szerkesztőség a Kávéforrás-kör hajdani tagjaiból, a Reform szerkesztőségi gárdájából került ki: Molnár Antal, Csukássi József, Földy Géza, Ágai Adolf neve már ismerős számunkra. A Borsszem Jankó ezen alapítóihoz méltó csíny volt, amikor 1877. július 22-én, a háborús feszültség tetőpontján a szokott tipográfiával és rovatbeosztással fiktív hadbalépési híreket, Ferenc Józsefnek a lengyelekhez intézett „kiáltványát”, „mozgósítási parancsokat” tettek közzé– s csak a következő oldalon adtak „megoldást” azzal, hogy a szerkesztő felébredt álmából. A mégoly valószínűtlen „híreknek” is felültek jó néhányan vidéken, s a laptársak joggal marasztalták el őket a veszélyes tréfáért, amelynek egyébként nem lett következménye.

A Nemzeti Hírlap 1878. júniusi esedékes félévi előfizetési felhívása még az eddigi irányzat folytatását ígérte, ám júliusban kiderült, hogy a választások közeledtével Toldy István halála után egy kormánypárti konzorcium átvette, s megnagyobbítva, esti kiadással is kibővítve jelentette meg. Lukács Béla, a Közvélemény szerkesztője ezért az olvasók anyagi megkárosításával, politikai erkölcstelenséggel vádolta meg a lapot. A tulajdonos Franklin Társulat sajtópert indított Lukács Béla ellen, de az esküdtszék a Közvélemény szerkesztőjének adott igazat. Felmentését pártkülönbség nélkül üdvözölte a {II-2-333.} fővárosi sajtó, hiszen ilyen váratlan fordulat eddig is történt ugyan, de ezúttal kétségkívül az előfizetők félrevezetésével párosult.

Az átszervezett lap élére Márkus István került, a Márkus testvérek egyike. (Néhány hónap múlva, 1880-ban halt meg.) ígérete szerint a lap „a szabadelvű párthoz tartozó jelentékeny politikai egyéniségek szellemi és erkölcsi támogatásával indul útjára”. (Nemzeti Hírlap 1878. július 10.) A támogatás valóban nem maradt el, neves politikusok és közírók próbálkoztak egy nívós kormánypárti orgánum megteremtésével. A kétségtelen kudarc egyik oka –az olvasói támogatás hiánya mellett – a kormánypárt kiszolgáltatott, védekező, defenzív liberalizmusa volt. Lehetett-e hatékony és morális szempontból elfogadható az az érvelés, amely az ellenzéki lapok által részletesen tárgyalt, a boszniai okkupációval kapcsolatos atrocitásokat így mentegette: „De hát nincsenek-e a legműveltebb népeknek is ily háborúik? Mikor az angol afgánok vagy a kafferek, a hollandi katona a kelet-indiai szigetek maláj népei ellen folytat harcot, éppen úgy ki van téve a legvérlázítóbb kegyetlenségeknek, mint a mi katonáink a mohamedán szlávokkal szemben Boszniában.” (Nemzeti Hírlap. 1878. szeptember 20.) A másik ok a kormánypárt belső ellentéteiben keresendő. A Nemzeti Hírlap nem annyira Tisza, mint inkább a hajdani Deák-pártiak, a miniszterek közül Andrássy elképzeléseit támogatta, s amikor a patrónusok közül többen kiléptek a kormánypártból, majd Andrássynak is távoznia kellett, a lap sorsa is megpecsételődött. 1879 júniusában beolvadt A Honba.