5. VÁLLALKOZÁSSZERŰ KÍSÉRLETEK EGY „PÁRTOK FELETTI” ORGÁNUM MEGTEREMTÉSÉRE

Még a pártfúzió létrejötte előtt, az egykorú politikai eseményektől függetlenül, 1874 februárjában indult meg egy kicsiny, berlini formátumú háromhasábos újság, a Független Polgár. A „politikai, közművelődésügyi, társadalmi és közgazdászati napilap” címében a független jelző – sajátos módon – nem közjogi tartalomhoz kapcsolódott, hanem a polgár függetlenségét kívánta kifejezni. Az első számban megjelent „programféle” szerint hiányzik a „valódi néplap”, „minővel más nemzetek már bírnak”, s nálunk is megjelennek ugyan, de „nem magyar nyelven”. „Elismervén az 1867-iki közjogi alapot”, a létező pártok egyikéhez sem csatlakoznak. A pártok felettiség ígéretével már más lapok programjában is találkozhattunk, de ez a kijelentés csak a szoros pártfelügyelet hiányát juttatta kifejezésre. Viszont a „Független Polgár, mint az csak világlapokban érvényesült eddigelé, teljesen pártokon kívüli”. S ha némi túlzással állította is, hogy „belbecsre nézve a Független Polgár a világ hason irányú népies vállalatait, minő a bécsi Tagblatt, a berlini Vossische Zeitung, a milánói Secolo, a római Capitale, a párizsi Petit Journal, a londoni Morning Post stb., felülmúlja”, kérkedő kijelentésével mégis kijelölte {II-2-334.} helyét a pártpolitikától és a szenzációhajhászástól egyaránt tartózkodó önálló újságvállalatok körében. (Független Polgár. 1875. szeptember 29.)

A „felényi áron” az előfizetőkhöz jutó „legdúsabb napilap” néhány hónap alatt komoly olvasói tábort toborzott. Hirdetésük szerint tízezer példányban került ki a sajtó alól, s ha túlzó is ez a szám, a siker valóban a laphoz szegődhetett, hiszen néhány hónap múlva már kétszeres terjedelemben, nyolc oldalon jelent meg. Rovatbeosztása eltért a hagyományostól. Az első lapra hírek és szerkesztői üzenetek kerültek, a vezércikk hiányzott, vagy a második oldalra szorult, s utána „Augiász istállója”, „Szapuló”, „Elegy-belegy” rovatok sorakoztak. Hiányzott a reklám (nem számítva az apróhirdetéseket), az utolsó oldalt a hét három napján folytatásos regény, a másik három napon egy-egy melléklap: Gazdászati Figyelő, Iparosok Érdekei, Tanügyi Ellenőr foglalta el. A melléklapok sejtetni engedik az előfizetők társadalmi összetételét, s valóban: „előfizetői ügyvédek, gazdászok, iparosok, tanférfiak, kereskedők, lelkészek, jegyzők és egyáltalában a munka tisztelői”.

A Független Polgár az általa hirdetett eszmékkel is igyekezett megfelelni címének és olvasói igényeinek. Nem használta az egymással feleselő politikai pártok közös nyelvezetét, kerülte a nemzeti frazeológiát. A szakérdekek, a szakértelem politikájának szükségességét hangoztatta. „A szakértelemnek, de főleg az iparnak és kereskedelemnek politikai jelentőségét tűztük zászlóikra a pártpolitikával szemben. Mi a polgárban a szakembert becsüljük, mert absolut polgárság nem létezik.” (Független Polgár. 1875. szeptember 22.) „Csak a szakérdekek politikájának elve ölheti meg a vészes táblabíró politikát Magyarországon.” (Uo. 1875. január 26.) A gondolatmenet konkrét javaslatokban már nem tudott testet ölteni. A megjelentetett „programok” és „reformjavaslatok” pontozataiban nem volt hiány, de újat nem tudtak mondani, lényegében megelégedtek volna a közigazgatás egyszerűsítésével, az országgyűlési időszak rövidítésével, a közvetett adók fokozásával. Figyelemre méltó ugyanakkor, ahogyan bírálták a politika és közélet uralkodó szellemiségét: „Minden kormány máig is arra van utalva, hogy a középkori vármegyék beteg testén élősködő, szellemileg és vagyonilag derangírozott néhány lejárt család érdekét dédelgesse… a parlagi ripőkség pöffeszkedő kényuralmát a szellemi képesség, tisztes munka és mindkettőnek indokolt a jogosult szakérdekei által országszerte mind jobban szorítsuk ki! Mert mindaddig, amíg a nemzet testére a magát szellemileg és anyagilag lejárt kurta nemesség clique politikájának lidérce nehezül az országra, szebb napok virulni a tépett magyarra nem fognak.” (1875. március 17.)

A kormányzati politika elvileg megalapozott éles bírálata a szabadelvű párti lapok heves tiltakozását váltotta ki. Éles polémia kezdődött a Független Polgár és az Ellenőr között. A két szerkesztő, Rill József és Csernátony Lajos személyeskedésektől sem mentes polémiájában Rill József maradt alul, az esküdtszék rágalmazás miatt elmarasztalóítéletet hozott ellene.

A Független Polgár nem volt kiadói vállalkozás, létrejöttét a szerkesztő kezdeményezte. Rill József korábban tanügyi kérdésekkel foglalkozott, tanítóképző {II-2-335.} intézeti tanári és tanfelügyelői állást töltött be. Eötvös és Pauler miniszter támogatta működését, Trefort azonban menesztette. Önművelés közben ismerte fel, hogy „a Bluntschli-féle politikai iskola”, vagyis a liberalizmus, „melynek hazánkban oly felette sok a követője, iránytalan és erkölcstelen” s egyedül „a Winter–Constantin-féle szervezkedési elmélet képezheti csak a helyes politika alapját”, vagyis „a szakértelem nyerjen előnyt a közélet minden terén”. Mindezt felismerve s vállalkozást keresve csapott fel publicistának. A szerkesztésben és a tollforgatásban tagadhatatlanul ügyesnek bizonyult. Lapjának újságírással is foglalkozó tanárok, lelkészek egész sorát sikerült megnyernie. A kiadói üzlethez azonban nem értett, olvasói állandóan adósai voltak az előfizetési díjjal. Kiadója már a nem törlesztő előfizetők nevének kinyomtatásával fenyegetőzött, s így 1875 márciusától maga kényszerült átvenni a kiadói munkát. Ekkor a meglevő terjedelmet oly módon osztotta ketté, hogy négyoldalas reggeli és kétoldalas esti lapot adott ki. A korábbi melléklapok elsorvadtak, rovatokká alakultak. Az anyagi nehézségek miatt állandóan nyomdát kényszerült változtatni, a lap külső kiállítása fokozatosan romlott. 1875 novemberében a már említett esküdtszéki ítélet folytán a szerkesztést eddigi munkatársának, Pap (Steindl) Gyulának adta át. Az új szerkesztőérdemi változtatásokkal nem próbálkozott, anyagi gondokkal küzdve, folytonosan nyomdát cserélve, már a hetenkénti előfizetéssel is próbálkozva vitte a lapot, amíg lehetett.

1876 júniusában a Független Polgár az egyik napon váratlanul, bejelentés nélkül utoljára jelent meg, s másnap már előfizetői egy új sajtóterméket, a Budapesti Napilapot kapták kézhez.

A magát „szellemben és alakban egyaránt újnak” hirdető Budapesti Napilap lényegében elődje programját vette át. „A pártok elfogult álláspontja fölé emelkedő, nyelvben, szellemben egyaránt magyar” újság szándéka az volt, hogy „olcsó s az alsó néposztályok által is érthető nyelven írt lapunk által tért foglaljunk és nyerjünk a helyi német sajtó ellenében”. (Budapesti Napilap. 1876. június 4.) Az „Igazmondó Tamás” álnév mögé rejtőző szerkesztő néhány hónap múlva, szeptemberben átadta középívrétű, négyhasábos lapját két ismert újságírónak, Borostyáni Nándornak és Kakujay Gyulának. „Beköszöntésül”ők is „erőteljes és öntudatos magyar nemzeti politikát” ígértek, s hangsúlyozták, hogy „a társadalom az, melynek nálunk minden ízében magyarrá kell válnia”. A vezérszerep e téren a polgárságot illeti, s e feladat nem pártpolitikai jellegű. Ezért „általánosságban közös politikai alapunk van azon nagy párttal, mely dominálja parlamentünket”, bár – természetesen – a pártoktól függetlenül politizálnak.

Az új lap új rovatbeosztással indult. Az első oldalon a táviratokat, majd a színházi szereposztást tették közzé. Utóbbit rögtön rövid színibírálat követte, s csak mindezek után kapott helyet a rövid, cím nélküli vezércikk. A második lapon a rövid politikai hírek, a külföld és a tárca következett, a harmadikon az „irodalom és művészet”, az újdonságok és a „vidék” rovata, s az utolsó lapon a szokásos hirdetések. A parlamenti tudósítást „Parlamenti {II-2-336.} tollrajzok” című összefoglaló előzte meg. Új hírlapi műfajként részletes riportok számoltak be az akkori törökbarát utcai tüntetésekről. Óriási terjedelemben foglalkoztak a magyar ifjúság küldöttségét viszonzó török delegáció budapesti programjával, a hosszú tudósítást – ugyancsak új megoldásként – a riport helyszínének címül választása tagolta részekre.

Borostyáni Nándor vezércikkeiben fokozatosan felerősödött a kormányzat bírálata. Érveit nem annyira az aktuális közjogi tárgyakból, hanem részint a külpolitikából, főként pedig a demokratikus reformok (választójog, polgári házasság) elsikkasztásából merítette. Folytonosan hangoztatták, hogy fő céljuk a magyarosodás, „egy erős, gazdag s mívelt Magyarország”. A műfaji újítások, az ügyesen forgatott érvek a Budapesti Napilapot – hirdetésük szerint – a főváros legkelendőbb lapjává tették, sőt, a „magyar tisztviselők országos egyesülete” saját „hivatalos közlönyének” tekintette, s szorgalmazta terjesztését.

Az egyik szerkesztőtárs, Borostyáni Nándor 1877 júniusában megvált a laptól – a Független Szabadelvű Párt lapjának, a Közvéleménynek a szerkesztését vette át. Megürült helyére Kakujay volt egyetemi évfolyamtársát, Mikszáth Kálmánt hívta meg. Feladata az irodalmi-színházi rovat szerkesztése lett, de őírta az „Apróságok”évek óta közismert rovatában a frappáns, csipkelődő glosszákat is, rövidesen pedig megkezdte „Szabadelvű fény- és árnyképeinek” közlését. A „Kákay Aranyos No 3.” nevet használó Mikszáth ugyanezen néven író elődei (Kecskeméthy Aurél és Ábrányi Emil) már régóta ismertté tették ezt a műfajt. „Nem az utánzási vágy ösztönzött arra – írta jegyzetében Mikszáth –, hogy néhány írót, képviselőt és színészt kigúnyoljak, hanem egyenesen a közönség ízlése, mely ilyen alakban szívesebben ismerkedik meg velük.” (Budapesti Napilap. 1877. november 15.) A maradandó irodalmi értéket nélkülöző gunyoros jellemrajzok nem véletlenül jelenhettek meg egy a pártpolitikától tartózkodó orgánumban. Nem arra szolgáltak, hogy eligazítsanak, hogy rokon- és ellenszenv keltésének segítségével könnyítsék meg a polgárnak politikai vezetője – és ezáltal pártja – megválasztását, hanem ironikus távolságtartással egyformán torzító tükörben mutatták be őket, relativizálták meglévő értékkülönbségeiket. A „végső soron egyformák mind” hangulatát sugallták – a közönség igényének kielégítésével egyúttal elő is készítve az utat részint az ironikus ábrázolás majdan irodalmi értékű alkotásainak megteremtéséhez, részint pedig éppen e műalkotásoknak megjelenését biztosító, a pártoktól hangsúlyozottan távolságot tartó orgánumok megjelenéséhez.

A Budapesti Napilap ügyes szerkesztésének, polemikus kedvének s nem utolsósorban az orosz – török háború ekkoriban sok lapot életben tartó eseményeinek köszönhetően 1877 szeptemberétől megnagyobbított, öthasábos formátumban, növekvő példányszámban jelent meg. „Pártok feletti” politikai állását azonban – bár folyvást ígérte – nem tudta tartani. Állásfoglalásaiban a Független Szabadelvű Párthoz állott közel, s amikor a háborús {II-2-337.} álló párttól hiába remélték még egy lap fenntartását, ezért 1878 februárjában kénytelen-kelletlen egyesültek a Közvélemény című lappal. Mikszáth azonban nem lépett át a szerkesztőséggel együtt, mert korábban éppen e lap kiadójával, Wodiánerrel volt konfliktusa – rövidesen Szegedre szerződött tehát.

Az első kísérletek egy „pártok feletti” orgánum megteremtésére nem jártak sikerrel. Jó érzékkel ismerték ugyan fel szerkesztői a közönség elfordulását a hagyományos pártpolitikától, de vállalataik eszmeileg és anyagilag egyaránt megalapozatlanok voltak. Eszmeileg azért, mert nem tudtak dönteni, hogy a politika helyett mit is nyújtsanak? A szenzációkeltést elutasították, de azt a vonatkoztatási rendszert, melynek segítségével felülemelkedhettek volna a napi politika tusakodásain, nem találták meg, vagy – mint Rill József – csak doktrínér módon érvényesíthették. Távolságot tartani nem tudva előbb-utóbb a pártlapok között találtak maguknak helyet. Anyagi megalapozatlanságuk abban rejlett, hogy a szerkesztők egyelőre nem találtak olyan kiadói vállalkozókra, akik érdemesnek tartották volna, hogy politikai napilapot finanszírozzanak, mivel azt – sokéves tapasztalatuk szerint –deficites vállalatnak tartották. Hiányzott egyelőre az az újságírógárda is, amely kiszabadult volna a pártok függéséből – hiszen a legtöbb, amit elérhettek, éppen a párt segítségével megszerzett mandátum volt. Végül pedig a városi olvasóközönség magyarosodásának folyamata eljutott ugyan a kétnyelvűségig, de olvasmányait tekintve a hetvenes évek végéig még német nyelvű maradt, s így e laptípusoknál sem sikerült legyőzni a német lapok versenyét. Az egy-két év múlva induló megalapozott kiadói vállalkozások azonban már sikerrel járnak, s velük új fejezete kezdődik a magyar politikai sajtó történetének.

IRODALOM

Barna Izidor: Egy újságíró emlékei 1879–1897. = Újságírók Jubiláris Almanachja 1913. 75–122. – A nyolcvanéves Pesti Napló ajándékalbuma. Bp. 1930. – Rejtő Márta: Ifj. Ábrányi Kornél az ember és az író. Bp. 1937. – Gunst Péter: Acsády Ignác történetírása. Bp. 1961.