1. A FÜGGETLENSÉGI SZIMPATIZÁNS BUDAPEST

Wodiáner Fülöp első jelentős hírlapi vállalkozása egy kezdetben hetente kétszer megjelenő néplap, a Közvélemény volt. A lap mutatványszáma 1876 decemberében látott napvilágot. A kiadójának akaratából „független szabadelvű” orgánum címével is hangsúlyozta pártok felett álló helyzetét. Ennek ellenére a mérsékelt baloldalhoz közelített, hiszen szerkesztői, Lukács Béla és Borostyáni Nándor korábban balközépi, szélsőbali lapoknál dolgoztak. A Közvélemény rövid hírek mellett elsősorban szórakoztató irodalmat, folytatásos regényeket, riportokat, karcolatokat közölt. 1879 februárjától minden hónap első vasárnapján színvonalas irodalmi melléklettel jelent meg, amelyben a szemlerovatot Szana Tamás szerkesztette, és ahol a magyar irodalmi élet olyan kiválóságainak írásai kaptak helyet, mint Arany László, Gyulai Pál, Greguss Ágost, de a kisebb tehetségű szerzők is, Brankovics György, Hevesi József, Németh Ignácz, Lauka Gusztáv, jó íráskészséggel rendelkező zsurnaliszták voltak.

1877. november 15-én Wodiánernél újabb –1880. június 15-én a Közvéleményt is magába olvasztó – lap jelent meg Budapest címmel, amely a korábbi sajtóorgánumoknál is tudatosabban kereste és elégítette ki az olvasóközönség igényeit. Szokatlan módon, bár nem egyedülálló esetként – a bécsi Extrablatt mintájára – az első oldalon, a vezércikk helyén fametszetről készített, nagyon változatos tartalmú nyomatokat hozott: közéleti személyekről, szenzációs bűnügyekről („Lyukas Kata, a méregkeverő nő”), a párizsi világkiállítás technikai csodáiról, szokatlan, addig kevéssé ismert jelenségekről (primitív népek szokásairól, „testgyakorló leányok”-ról). Az illusztrációk jól szolgálták a kiadó anyagi érdekét, de a közönség is tanulhatott belőlük, hiszen az olvasók egy része ott látta először Afrika, Ázsia másfajú népeit, Nyugat-Európa és Észak-Amerika magas szintű városi kultúráját. Az újítás bevált. A képeket, amelyek részben külföldi lapokból származtak, részben saját munkatársai – Belloni László, Homicskó Athanáz, Nemes Mihály – készítettek, a kereskedők üzleteik ablakára is kifüggesztették, nyilvánvalóan azért, mert feltűnőek, szokatlanok és igen népszerűek voltak. Szerencsés időpontban, az óriási érdeklődést kiváltó orosz–török háború idején jelentek meg első számai, így nap mint nap szenzációs hírek és képek töltötték meg oldalait. A plevnai hős, Oszmán pasa küzdelme az orosz – román hadsereggel a csodálatig fokozta a törökbarát rokonszenvet. A török – magyar testvériség eszméje soha nem tapasztalt méretet öltött. Wodiáner Fülöp a lakosság felfokozott politikai érdeklődését, hírigényét jó {II-2-340.} üzleti érzékkel a maga hasznára fordította. A Budapest gyors sikerének ez volt a titka.

Első szerkesztője Huszár Imre lett; a szerkesztőség vele együtt négy tagból állt: Zoványi (Jánoska) Mihály egykori katolikus pap írta a politikai cikkeket, Kompolthy Tivadar és Kálnoky Henrik a rovatokat vezették. Könnyen kézbe fogható berlini formátumú oldalakra nyomták, kezdetben egy, később (melléklettel) másfél-két ív terjedelemben. Ára a fővárosban 3 krajcár, vidéken 4 krajcár, egyévi előfizetési díja 12 forint volt.

A kiadónak a technikai feltételek megteremtése mellett jelentős szerepe volt a hírlapi program kialakításában is. Wodiáner 1848-ban részt vett a Landerer-nyomdában a „12 pont” sokszorosításában, Kossuthot nagyra becsülte, ezért – és persze üzleti megfontolásból – eredetileg azt akarta, hogy lapjának neve „Kossuth hírlapja” legyen, később azonban lemondott erről a szándékáról. Elsősorban azért, mert Kossuth neve szükségképpen politikai, mégpedig függetlenségi-ellenzéki színezetet adott volna lapjának, ő pedig – mint az a hírlapi beköszöntőben is olvasható – „független-szabadelvű” orgánumot kívánt kiadni: „Minden pártállás kötelékétől szabadok lévén, kötelességünknek tartjuk meggyőződésünket mindenkor függetlenül, nyíltan kimondani fölfelé és lefelé egyaránt… nem vagyunk barátai a minden áron való ellenzékieskedésnek, a népszerűséget óhajtjuk, de vadászni nem fogjuk soha.” Olyan néplapot óhajtott megjelentetni, „melyet a műveltebb osztályok is érdekkel olvassanak és a nép is értsen”.

A Budapestet rovatai apró részekre tagolták. Első oldalát az illusztráció foglalta el (a képhez a harmadik oldalon fűztek magyarázatot, a kép megértéséhez tovább kellett lapozni, tehát az újságot meg kellett venni!). Ezt követte a második oldalon a politikai cikk, a politikai hírek, majd az újdonságok, a fővárosi hírek rovata, a „Legújabb”, a melléklet (benne a „Budapest regénycsarnoka”); végül a hirdetések következtek. 1878 őszétől önálló heti melléklettel jelent meg, amely a Vasárnapi Szünórák címet viselte. Amikor a szerkesztőség egyik elpártolt tagja, Zoványi Mihály Új Budapest címmel konkurrens orgánumot akart szervezni, Wodiáner bejelentette, hogy a Vasárnapi Szünórák a továbbiakban Új Budapest névvel jelenik meg. Ezzel a lépéssel sikerült kereszteznie Zoványi tervét, és olvasóközönségét megtartotta, sőt a későbbiekben jelentős mértékben növelni is tudta.

A szerkesztőség munkatársai cserélődtek. A főszerkesztő – miután Huszár Imre 1878-ban Párizsba költözött – Papp László és Zoványi Mihály, 1879 és 1883 között Brankovics György, 1884 után pedig Gracza György lett. A nyolcvanas évek elején a belső munkatársi gárda állandósult, a rovatokat a következők irányították: Pósa Lajos (tárca és az Új Budapest), Schmittely-Szentirmay József (politika, külföld), Bajza József (fővárosi hírek, közgazdaság), Benes József (újdonság). A lap anyagi helyzete is megszilárdult. Wodiáner modern, forgó (rotációs) sokszorosító gépet vásárolt; ezen a gépen egy óra alatt több példányt lehetett nyomatni, mint az előzőn fél nap alatt. Majláth országbíró meggyilkolása, a tiszaeszlári per hirtelen megemelte a {II-2-341.} példányszámot. Az előfizetők száma oly rohamosan növekedett, hogy rövid időn belül elérte a harmincezret. A 80-as évek közepén az átlagos példányszám hétköznapokon negyvenötezer, ünnepeken és vasárnap ötvenötezer lett; nagy figyelmet keltő események idején még a szokásosnál is több példányt nyomtak: Rudolf trónörökös halálakor hetvenezret, Kossuth halálakor pedig megközelítőleg százezret.

A Budapest független-szabadelvű lapként indult; bár jelszava – „népjólét és függetlenség”– nem választotta el elég világosan a pártok programjától. Maga is inkább gyakorlati, mint eszmei okok miatt ragaszkodott az önállósághoz. 1880-tól ez a különállás is fokozatosan eltűnt; a lapot Brankovics György erőteljesen politizálta és határozottan a függetlenségi vonalra állította. 1881. december végén már a nemzeti hadseregért, az önálló külügyi politikáért, az önálló vámhatárért és a nemzeti bankért való küzdelmet ígérte az előfizetési felhívásban. Kifejtette, hogy a Budapest körül azok csoportosulnak, „akik a haza boldogságának megtestesítésére egyedül képes függetlenségi elv hívei”: Az 1885. decemberi előfizetési felhívásban olvasható először, hogy „a Budapest az országos függetlenségi párt elismert néplapja”. Ugyanakkor közölték Mocsáry Lajos levelét is, amelyben a Függetlenségi Párt elnöke kijelentette: örül, hogy „a Budapest jövőre is az eddig követett irányban fog szerkesztetni, a függetlenségi párt elvei fenntartása és terjesztése érdekében, … a párt is készséggel felajánlja a lapnak az erkölcsi támogatást”. (Budapest. 1883. december 15.)

Azonban Mocsárynak csalódnia kellett, mert a Budapest szerkesztősége szélsőséges-függetlenségi szólamokkal politizált. A belső munkatársak többsége nem kapcsolódott semmiféle szállal a Függetlenségi Párt vezetőrétegéhez; nagyon gyakran a pártprogramok alapelveit sem az eredeti értelemben használták. A népszerűség, az olvasottság fenntartása, fokozása érdekében használták fel a függetlenségi párti jelszavakat: „A ki óhajtja, hogy édes hazánk ismét szabad, nagy és dicső legyen; a ki azt akarja, hogy ne koldusok siralomháza, hanem boldog nép szerető otthona legyen Magyarország, a ki azt akarja, hogy az elvtelenség és korrupció mérges dudvája kiirtassák e haza földjéről, a ki Kossuth követője, pártunk katonája: – az továbbra is a Budapest hű olvasója marad.” (Budapest. 1885. december 20.)

Brankovics György egyik 1881-ben megjelent cikke a következő sorokkal kezdődik: „Nem tehetek róla, de engem soha sem tudott meghatni a nagyok és hatalmasok szerencsétlensége, mint a kicsinyek és szegények balsorsa.” (Budapest. 1881. április 24.) Ez a populáris hang, amely a lapnál általánosan tapasztalható, kiszámítottan a korabeli polgári fejlődés következtében átmeneti, bizonytalan helyzetbe került társadalmi rétegek érzelmeire szándékozott hatni. A Budapest olvasótáborának jelentős része ezekből a (főként kispolgári) rétegekből került ki. A vezércikkek tartalma is erre utalt, hiszen gyakran szóltak a kishivatalnokok rossz anyagi helyzetéről, a házbérmaximum szükségességéről, az új ipartörvény-javaslatról, a főváros rossz lakáshelyzetéről és közegészségügyéről. Brankovics számukra készített programot; ezek a {II-2-342.} javaslatok az általánosság olyan szintjén helyezkedtek el, ahol minden javaslat megvalósulhatott, de annak az ellenkezője is megtörténhetett. Egyszerre követelte a népnevelés, az ingyenes oktatás bevezetését, az ipar, a kereskedelem, a mezőgazdaság támogatását, a terhek egyenlő elosztását, valamint kevesbítését és mindezeken felül általában „erélyes nemzetgazdasági politikát”.

Már az 1870-es évek végén szó esett a lapban a választójog kiszélesítéséről is. Polgári-demokratikus megoldás azonban nem született. Általában hasznosnak tartotta a cenzusos választójogot, Magyarországon azonban nem, mert „a tőke és vagyon túlsúlya éppen nem a magyar elemeknél létezik… A beköltözött szász, román, rácz, zsidó, német, cseh – mint szatócs, korcsmáros, kereskedő, gyáros, sat. a politikai jogok élvezetéhez jut, megadja neki ezt a cenzus”, míg a magyar földművelő elemet ugyanaz kizárja az állami politikából. (Budapest. 1878. április 23.)

A Budapest cikkeiből ítélve a társadalmi átalakulás útja az emberek számára veszélyekkel van tele. Például a polgári 19. század az „öngyilkosok százada”. Miért? Azért, mert „a társadalomban élő egyén nem lelkesül semmiért, s nem remél semmit. Az emberek kebleiből kihalt a hit, kihalt a jövő iránti bizalom, s helyét az önzés és közöny foglalta el.” A kormányzatnak pedig „nincs füle a polgárok panaszainak meghallgatására, nincs szeme a rendetlenség, a hamis mérték, a hamisított élelem megpillantására”. Már a társadalom sem képes hatásos reformpolitikát kezdeményezni, csak „legyezgeti a könnyelműséget, udvarol a bűnnek, s kitünteti a szédelgést”. (Budapest. 1883. június 10.)

A Budapest fogalomkészletében a társadalom és annak rétegei, osztályai differenciálatlan, pontatlan megjelölést kaptak. A munkás és az „iparosztály” szinonim fogalmakként szerepelnek. A munkások, a kispolgárok, a kishivatalnokok a társadalom „mostoha gyermekei” lesznek. A magyar társadalmi átalakulás általános és specifikus nehézségei erkölcsi, etikai köntösbe burkolva, hamisan nyernek megfogalmazást. (Hol a kormány, hol az új, ellentmondásosan polgári magyar társadalom: erkölcstelen.)

A nyolcvanas évek második felében a Budapest frazeológiájában feltűnt a „fajok harca”– gondolat, a szociáldarwinizmus tétele. A társadalomfelfogás jelzett, alacsony színvonalán különös veszélyei voltak e nézetnek. A Budapest a szociáldarwinizmus társadalomfelfogását átvette és továbbította olvasóihoz: „A nemzetek létezése a faji egységből indul ki, s nem tudatos akarati elhatározáson alapul, hanem minden teremtett lényre érvényes ama természeti törvényen, hogy a hasonló a hasonlót vonzza, azt magához kapcsolni, magához olvasztani törekszik.”(Budapest. 1887. december 24. – kiemelés tőlünk – G. – V.) A lap az antiszemita mozgalom elveit soha nem fogadta el, de a zsidók további bevándorlását – igaz, elsősorban gyakorlati okokra hivatkozva – ellenezte. A nemzetiségiek asszimilációját, állami eszközök igénybevételével is, egyre időszerűbbnek vélte. Már Mocsáry Lajost is megtámadta, mivel véleménye szerint a Függetlenségi Párt volt elnökének {II-2-343.} a nemzetiségi politikája „az önálló magyar állam felbomlásához vezet”. (Budapest. 1886. június 23.) Karcolataiban, humoros írásaiban, rajzos vicceiben románok, szlovákok, horvátok gyakran előforduló alakok, akik vagy örökké csetlő-botló, tudatlanságukban nevetséges vagy politikailag ördögien veszélyes személyek. (Néhányuk állandó jelzőt is kap, így a horvátok „a mi kedves kosztosaink”, „adj a tótnak szállást, kiver a házadból”.) A Budapest a hazai nemzetiségi viszonyokra is alkalmazhatónak tartotta a szociáldarwinizmus elméletét a fajok harcáról, ezért az asszimiláció egyetlen módjaként – talán tréfálkozva – azt ajánlotta: „Vagy mi esszük meg a nemzetiségieket, vagy ők esznek meg minket; tertium non datur.” (Budapest. 1888. december 24.)

A Budapest a korszak egyik legjövedelmezőbb sajtóvállalkozása volt! Mint politikai lap a közvéleménynek és annak a pártnak, melyhez közel állónak hirdette magát, károkat okozott (az 1880-as évek végén a függetlenségi ellenzék egyetlen, eszmeileg számottevő orgánuma továbbra is az Egyetértés maradt); viszont mint tőkés vállalkozás teljes sikert aratott. A korabeli politikai néplapok lényeges tulajdonságait is felfedezhetjük benne (többek között párthoz kötődése utal erre), de az olvasóközönséget már főként szenzációs híreivel, új stílusával, rendkívül terjedelmes szórakoztató rovataival nyerte meg. A Budapest átmenetet képez a közönségigényekhez igazodó tőkés sajtóhoz.

További olvasórétegek megnyerését célozta a másik Wodiáner-vállalkozás, az 1888-ban induló Kis Újság. A népszerű francia Petit Journal mintájára, a Budapest testvérlapjaként jelent meg; a 8–10 oldalas újságot a fővárosban 2 krajcárért, vidéken háromért vásárolhatták; szerkesztője kezdetben Papp László volt. A lap a kisemberek pénzére számított; erre mutatnak a vezércikkek címei is: „A lelketlen háziúr”, „A bűn útján”, „Pincelakások”, „A kaszárnya halottai”, „Drága a kenyér”. Pártfogolta az olvasói köréhez tartozó munkásságot, ezért például javasolta a szavazati jog kiterjesztését, a munkaadói felelősség szabályozását, a vasárnapi munkaszüneti napot. Első oldalát figyelmet keltő rajz foglalta el, a regénycsarnokban pedig a rohamosan fejlődő főváros szegényeinek életéből ellesett és szenzációs hírré átformált történetek villantak fel: A szegénység átka, Az ördög itala (Zempléni P. Gyula), A milimári báróné– csodálatos történet a Ferencvárosból (Kibédi L.), A Terézváros titkai (Tordai E.). A Kis Újság megjelenésével a hazai bulvársajtó kezdte meg pályafutását.